SFmag

Sorozatunkban a ’70-es, ’80-as és ’90-es évek néhány ismert és kevésbé ismert filmjeiről írunk, nosztalgiázás helyett mai szemmel megnézve.

Ridley Scott lassan harminc éves fantasy filmjének két különlegessége van. Az egyik a Sötétség Urát játszó színész fantasztikus jelmeze és sminkje, a másik pedig az álom és ébrenlét határán lebegő erdő vizualitása. Maga a film – Oscar- és BAFTA-jelölése ellenére – megbukott a pénztáraknál, a rajongók mégis életben tartják a legendáját.

A Legenda története a legalapabb fantasysablonokból építkezik: a főgonosz örök sötétségbe akarja taszítani a világot, és ehhez meg akarja gyilkolni a két utolsó, élő egyszarvút. Mint megtudjuk, az ördögszerű figura terveit csak ez a két nagyhatalmú, ámde szelíd lény keresztezheti. Az egyiket szolgái meg is ölik, a másikat pedig elhurcolják a Sötét Úr lángoktól övezett, fénytelen székhelyére. Természetesen egy, csak egy legény van a gáton. Ő Jack (Tom Cruise), az erdő lakója, aki szerelmes a gyönyörű Lili hercegnőbe, akire a gonosz is szemet vetett. Így hát többszörös nehézséggel – világ megmentésével, mesebeli hercegnő kezének elnyerésével – néz szembe a fiatal hős, de ahogy azt elvárhatjuk, happy end vár a nézőre.

Micsoda kliséhalmaz, nemigaz? Egyszerre merít a bibliai elbeszélések (Sátán, megkísértés), a klasszikus mesék (Grimm-fivérek) és a tolkieni regények hagyományából (Mordor, gyűrű). Ami kiemel(het)i a hasonló filmek sorából, az a már említett vizualitás.

A Legenda két világban játszódik. Fent, az erdő éteri nyugalmában minden mozgásban van: szél csavarja a leveleket, virágok szállnak a levegőben, minden élőlény élvezi a boldogság honát. Lent, a mélyben sötét falak, lángnyelvek határolják a rossz főhadiszállását, csúf, ijesztő lények lakják. (A gonosz szolgái, akárcsak az orkok, buta és egymással marakodó lények, szinte csoda, hogy ilyen alakokkal a Sötétség Urának egyáltalán esélye nyílhat a világ feletti uralom megszerzésére.) A számítógépes animációk helyett szépen megépített díszleteket csodálhatunk, amelyek ebben az esetben sokkal hihetőbbek, mint a pixel síkidomok.

Az erdő világában alig találkozunk emberrel, törpékkel, tündérekkel annál inkább. A fő dramaturgiai mozgatóerő, világuk – és életmódjuk – megmentése látszólag alig motiválja a főszereplőket; a kis, elég vegyes lényállományú csapat feje egyértelműen Jack, akit szerelmes érzései késztetik az emberfeletti feladat elvégzésére.

A kaland megint csak klasszikus fantasy eszközt jelent: utazást, méghozzá egyenest a gonosz birodalmának szívébe. Az odavezető út során megismerjük a szereplőket, reakcióikat, belső vágyaikat. Esetünkben nemes lelkű fiatalembert, vakmerő, de néha tehetetlenül gyönge humanoidokat. Az akció mai szemmel igen egyszerű, de gyerekszemmel sokkal izgalmasabbnak tűnik.

Furcsa, hogy mindezek dacára sem akkor, sem most nem éreztem, hogy a rendező giccset alkotott volna. Ez egy legenda, vagyis olyan történet, amit okulásul, téli, hosszú éjszakákon adunk tovább az utánunk jövő nemzedéknek. A Legenda mese: nappal-éj, nyár-tél, rossz-jó ellentétpárral dolgozik. Tanulsága sem új, a maroknyi jó összefogása legyőzi a nagyhatalmú gonoszt. A szeretet győz a gyűlölet felett. Az alkotás nyer a rombolás ellenében. A szerelem fontosabb, mint az önző vágyakozás.

Lehet, hogy ezeket a gondolatokat ma már felfalta a cinizmus és a mindent relativizálni vágyó bölcselkedés, de a fantasy segítségével jó néha visszatalálni a romlatlan alapokhoz.

További információk:

• A film kétféle zenével került a mozikba: Jerry Goldsmith és a német szintipop zenekar, a Tangerine Dream muzsikájával.
• A majmok bolygója mellett talán ez a fantasztikus filmtörténet legtöbb sminkes munkát igénylő alkotása: a két főszereplő kivételével mindenkin sokat kellett dolgozni, a főrossz kinézetének elkészítése pedig öt és fél óráig tartott.

Hozzászólások

hozzászólás