Sorozatunkban a ’70-es, ’80-as és ’90-es évek néhány ismert és kevésbé ismert filmjeiről írunk, nosztalgiázás helyett mai szemmel megnézve.

Hogy mennyire mást jelentett a science fiction film a Csillagok háborúja előtt, arra jó példa az Androméda törzs. A fiatal Michael Crichton regényéből 1971-ben megfilmesített alkotás ugyan látványos, de ezt leginkább épített díszleteinek, és nem trükkjeinek köszönheti. Ráadásul a film mozgalmasnak sem mondható, és mégsem unalmas.

andromeda_strain_ver2_xlg_cropValami rettenetes történt a új-mexicói Piedmontban. A kormány sietve összehívja, és titkos, földalatti bunkerébe tereli néhány nagy koponyáját. Az ügy világos, de a háttere nem tisztázott: egy műhold zuhant le a kisvárosban, és ennek hatására az egész lakosságból csak ketten maradtak életben, egy idősebb férfi és egy pár hónapos csecsemő. A többiek látszólag rendkívül gyorsan meghaltak, még az orvoshoz se volt idejük eljutni. A tudósok úgy találnak a holttestekre, hogy azokban a vér porszerűvé vált. A gyanú a műholdra terelődik, és a földalatti komplexumban kiderül, hogy a szerkezetre tapadt valami. Csakhamar rájönnek, hogy egy nem földi eredetű, különleges, kristály alapú életforma okozza a halálozásokat, és úgy tűnik, a főszereplő okos emberek is értetlenül állnak a jelenség előtt. Pedig meg kell találniuk, hogy mivel lehet semlegesíteni, mert úgy tűnik, hogy az Andromédának elnevezett organizmus kiszabadult a biztonságosnak hitt létesítményből.

A film jó tempóval indul, azután a mai szemnek kicsit lelassul. A valamivel több mint kétórás film első órájában a tudósok megérkeznek, átöltöznek, sterilizálják őket, beszélgetnek, és csak azután kezdődik az érdemi munka. A film nagy része a titkos bázison játszódik. Van itt minden, ami a hetvenes évek futurológiai vizualitását jellemzi, acélszürke falak, süllyesztett monitorok, amelyeken sötét hátteren zöld karakterek jelennek meg, világító gombok a kezelőpanelen, űrhajósruhák, távirányítós robotkar, és sok-sok felirat, amelyet a korabeli szinkron írója néha egész viccesen ad vissza. (És hemzsegnek az olyan kifejezések, mint hogy “kompjúter”, meg “betáplálom”.)

A film hihetetlenül komolyan veszi magát. Főszereplői tudósok, de az egy szem nő kivételével körülbelül annyi érzelem szorult beléjük, mint egy vakbélműtétbe. Az egész, szépen megácsolt díszlet rideg, steril benyomást kelt, egy szobanövény sincs sehol, viszont van alacsony tetőjű, görbülő alagút, ahogy az annak idején dukált a sci-fikben.

5737828842_81f480ab2d_o

Ez a kis aranyos okozza a galibát.

Viszont amitől ma is fontos ez a film, az a mondanivaló, másik csúnya szóval az üzenet. Manapság, amikor minden összeesküvést fölfejtettünk, szabadon szidhatjuk a kormányt, a cégeket és bármilyen szervezetet, a sci-fi mintha kevesebbet beszélne az egyes emberek felelősségéről. Az Androméda törzs a film vége felé felveti ezt a kérdést, és egyáltalán nem hat ez nevetségesnek vagy régimódinak. Valahol ez mindig is hozzátartozott a science fictionhöz: elismeri, hogy mi, emberek szinte mindent elérhetünk, de azt is, hogy rajtunk áll, fene nagy tudásunkat vajon hogyan, milyen célokra használjuk.

Ez a szinte teljesen akciómentes, több mint harminc éves film azt sugallja, kicsit hallgassunk oda a tudomány embereire. Lehet, hogy nem túl médiaképesek, vastag a szemüvegük és pocsék a humorérzékük, de helyén van az eszük és sokszor a szívük is. Néha egész jó főszereplőkké válnak.

Utóirat: elképesztő, hogy milyen volt egykor a magyar szinkron, a maiakhoz képest valóságos műalkotásnak tűnnek a magyar hangok.

További információk:

  • A filmet két Oscar-díjra jelölték.
  • 2008-ban kétrészes minisorozat készült.
  • Az eredeti regényben Leavitt is férfi tudós volt.
  • A kutatólaboratórium díszlete 300 000 dollárba került.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. DBL szerint:

    Különösebb hozzáfűznivalóm nincs a cikkhez, mert teljesen egyetértek vele…

    Amit azért külön kiemelnék:
    “Utóirat: elképesztő, hogy milyen volt egykor a magyar szinkron, a maiakhoz képest valóságos műalkotásnak tűnnek a magyar hangok.”

    Nos ez külön téma. Az akkori szinkronizálás nem csak a kiváló – színházi színészként beszélni tudó – szinkronszínészekről szól. Akkor még igazi művészetként kezelték, és túl az embereken a kor technikájának legjobb oldalát mutatta. Arról nem is beszélve, hogy dramaturgiai feladatként kezelték a karakterek illesztését, a képernyőn (vásznon) látható figura és az őt megszólaltató hang képviselőjének összeválogatásával. Egyszerű, de jó példa rá az Angyal sorozat főkarakterének magyar hangja Láng József… :) Lehet, hogy városi mese, de egyszer olvastam filmhírek között, hogy Roger Moore, meghallgatva magyar szinkronhangját, csak annyit mondott: “jobb, mint az enyém”…
    Vagy gondoljunk csak bele a kellemesen butácska, de nagyon szórakoztató Flinstone sorozatba, kik szinkronizálták… Csákányi László, Márkus László,Váradi Hédi, Psota Irán. Ezek a színészek kiváló színpadi művészként megtanultak NAGYON szépen beszélni. Arról nem is beszélve, hogy a képviselt orgánumuk mennyire passzolt a karakter megjelenéséhez. Ezt pedig ki kellett választani, mégpedig jó érzékkel.
    Nos, a mai szinkronizálásra ez nem mindig igaz…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon