Ha az ember zsoldos, okosan teszi, ha megválogatja a megbízásait. Mit lesz képes végrehajtani és melyik küldetés túl veszélyes ahhoz, hogy rábólintson. A gondok akkor kezdődnek, ha a küldetés sokkal gyilkosabb, mint amire számítani lehetett. Amikor Royce és Hadrian elvállalják, hogy segítenek megmenteni egy falut egy titokzatos fenevadtól, még nem sejtik, hogy egy olyan szörnyeteggel kell szembeszállniuk, melyet már a letűnt ősi birodalmak idején is rettegtek. És még szó sem esett az érkező egyházi ügynökökről, rejtőző mágusról és egy megközelíthetetlen, ajtó nélküli toronyról, mely a múlt titkait őrzi.
Ha a Tisztelt Olvasó a fentiekből arra a következtetésre jutna, hogy az Avempartha egy kalandregény, nem téved. Ízig-vérig ponyva, ami az előző kötethez (a szintén ismertetett Trónbitorlókhoz) hasonlatosan nem próbálja megkeverni a fantasy zsáner toposzait és különösebb eredeti ötleteket sem találunk benne. Nem is ez a cél. Sullivan egy pörgős és izgalmas kalandregényt írt, ami okosan és szórakoztatóan alkalmazza az egyes kliséket. A falut tizedelő szörnyeteg jelentette fenyegetés és az elf torony misztikus hangulata pedig tökéletes példák a zsáner „kalandozós” aspektusára.Alapvetően az előző kötet ismerete nélkül is teljes egészében élvezhető, ha az ember könnyed szórakozásra vágyik. Hozzá kell azonban tenni, hogy több olyan elem is van a műben, mely csak a Trónbitorlók ismeretében nyeri el teljes jelentését.
Kiemelendő, hogy a regény számomra lényegesen élvezhetőbb volt az előzményénél. A Trónbitorlókra jellemző könnyed hangvétel, a néhol túlzásba vitt, akcióvígjátékokra emlékeztető beszólások szinte teljes egészében hiányoznak. Helyette egy némileg sötétebb, ha nem is feltétlenül nyomasztó légkör uralja a regényt, ami tökéletesen illik a világ végén található falut gyilkoló szörnyeteg általi fenyegetéshez és amit a jónéhány életét vesztő karakter tesz hangsúlyossá. A két főhős, Royce és Hadrian kapcsán is egyre több titok kerül napvilágra. A mellékszereplők sajna sok esetben még mindig sarkítottak, nem egy esetben embertípusokat figuráznak ki. Jó dolognak tartom viszont, hogy „Ezra” a mágus, és jópár egyházi esetében nehéz eldönteni, hogy melyik fél győzelme tenne jobbat a világnak.
Számomra a regény egyik legnagyobb pozitívuma, hogy egyre több mindent tudunk meg a világ hátteréről, a múlt konfliktusairól. Érződik, hogy a szerző fejében mennyire aprólékosan ki van dolgozva minden és hogy csak néhány pillanatra nyerünk betekintést a színfalak mögé, amikor töredékinformációkat csepegtet az olvasóknak. Nagy dolgok vannak készülőben. Felkaptam a fejem például, amikor a könyv végén egy, az előzménykötetben olvasott „logikátlanságról” kiderül, hogy mennyire is megalapozott volt az az esemény és mennyire nem volt véletlen szerzői baki..
Összességében azt mondhatom, hogy az Avempartha számomra abszolút pozitív csalódás volt az előző kötet gyermekbetegségei után. Szórakoztató kalandregény, és őszintén kíváncsi vagyok a folytatásra.
Hasznos linkek:
Hozzászólások
[jakirte_jak_cyr további írásai]
