Hugo_kepregeny_2

Az idei Hugo-díjakat szeptember elsején osztják majd, a WSFS saját rendezvényén, a LonestarCon 3-on. Ezen a héten kísérletet teszünk az SFmag látószögébe került művek közül minél többet bemutatni. Mai két cikkünkben a Hugo-díjra jelölt képregényekről írunk.

A Hugo-hét korábbi cikkei:

Bryan Talbot nem különösebben ismert kis hazánkban – a neve akkor mondhatna valamit, ha megjelent volna nálunk az ötödik Sandman kötet is, ugyanis onnantól kezdve ő is beszállt Gaiman nagyszabású képregény-eposzának népes rajzolói közé. Emellett ő írta és rajzolta a The Adventures of Luther Arkwright rövid képregénysorozatot, amiről olyan alkotók nyilatkoztak elismerően, mint Warren Ellis vagy Michael Moorcock. Legutóbbi művét, a Grandville Bête Noire-t, a Grandville sorozat harmadik részét Hugo-díjra jelölték.

A Grandville Bête Noire kétségkívül egy szokatlan alkotás, szokatlansága pedig a hátteréből fakad. A képregény világát ugyanis antropomorf állatfigurák népesítik be, Rupert medve illetve a Békavári uraság stílusában – a főhős, LeBrock nyomozó egy borz, szárnysegédje egy patkány, a rejtélyes gyilkosság áldozata egy holló, de megtalálható itt mindenféle jószág a hüllőktől a kétéltűeken és halakon át az ízeltlábúakig. Még emberek is akadnak a fajok kavalkádjában, akik itt az elnyomott kisebbséget képviselik – az általánosan elterjedt kifejezés rájuk a „tésztaképűek”, és még tévedésből sem hívnák őket másképpen, sem a történt negatív szereplői, sem a főhős.

A különbségek azonban itt nem érnek véget a Grandville világa és a miénk között. A napóleoni háborúkat ugyanis a franciák nyerték, aminek következtében lerohanták és meghódították Nagy Britanniát, a királyi családot pedig kivégezték, gyarmattá téve az egykor dicső birodalmat. A szigetország csak huszonhárom éve szerezte vissza a függetlenségét, egy hosszú és kitartó ellenálló mozgalom következményeként. A világ technológiai szintje is különbözik a miénktől: az automatonok (robotok) mindennaposnak számítanak, azonban őket is, akárcsak minden mást, gőz hajtja.

grandville-bette-noirA Grandville tehát egy olyan alternatív történelmi gőzpunk képregény, melynek főhősei antropomorf állatok. Ebben a műfajkeverésben van is egy szép ellentmondás, amiről Talbot nagyvonalúan nem vesz tudomást: ugyanis míg az alternatív történelmi részben szépen eljátszik azzal a gondolattal, mi lett volna, ha egy fontos történelmi esemény nem úgy alakul, ahogy nálunk, azt nem is igyekszik magyarázni, hogy élhetnek emberek és antropomorf állatok egy univerzumban, és miért is alakulhatott a történelem sokáig a miénkhez hasonlóan.

A Grandville világának furcsasága egyszerű és közhelyes története mellett lesz még szembetűnőbb. Ugyanis míg a képregény hátteréhez Talbot egymáshoz nem passzoló elemeket vegyít a kísérletezés érdekében, a történetben a legbiztosabbra megy. Ha ugyanis olvastunk már detektívregényt, vagy láttunk már krimisorozatot, akkor garantáltan kívülről fújjuk a Grandville Bête Noire-t, az elejétől a végéig.

A történet elején ugyanis megismerjük a képregény gonoszait: baljós társaság gyűlik össze egy gazdag varangynál, Aristotle Krapaudnál. Gazdag üzletemberek ők, akiket kimondottan rosszul érint, hogy az új kormány másoknak is jogokat akar adni rajtuk kívül, mert ez nem szép dolog. Talbot semmit nem bíz a véletlenre: az összeesküvőktől ömlesztve megkapjuk mindazt, amitől az átlagembernek a konzervatívoktól ökölbe szorul a keze. Hogy az oktatás meg az egészségügy kiváltság, nem jog; hogy a rohadék kormány ki akarja vonni a seregeit más országok területéről; és hogy a környezetszennyezés elleni törvényeket biztos maga Lucifer találta ki pokolbéli trónján ülve. Ezt így, kertelés nélkül, miközben azzal húzzák egymást, hogy egyikük sem dolgozott egy napot sem egész életükben.

CrapaudTehát, ne legyenek kétségeink, válogatott szemétládák ők, Krapauddal az élen, akik elhatározzák, hogy állig felfegyverzett automatonokkal „védik meg a népet a néptől”. De ha akadnak is kételyeink, azok rögtön tovaszállnak, amikor az összejövetelt megzavarja egy ember tudós, aki a dühtől remegve közli megbízójával, hogy most azonnal rohan, és feljelenti az egész összeesküvést a rendőrségen. Teszi ezt egy elnyomott kisebbség tagjaként a társadalmi elit képviselőinek seregével szemben, azok titkos gyülekezési helyén. Ha csak simán elrohan a rendőrségre, az esélyei akkor sem túl rózsásak, így viszont kap egy kiló ólmot a gyomrába, majd be is hajítják a Szajnába.

Ez csak a kezdet – ami egyébként nagyon leleményesen cold opennel indul, csak ezután a jelenet után olvashatjuk a stáblistát –, és innentől kezdve ennek a szellemiségében halad tovább a történet. Ugyanis a nyomozásban találkozhatunk az összes klisével, nem számít, mennyire elhasználtak, elavultak, hányszor figurázták vagy forgatták már ki őket. Például persze, hogy lesz a társaságban valaki, aki visszakozna, és akit lelőnek, mielőtt lényeges információt árulhatna el hősünknek – de miután elkottyintott teljesen véletlenül valamit, amitől a jó nyomozó magától rájön a rejtélyre.

A karakterek pedig ugyanolyan klisések, mint a történet. A legszembetűnőbb ez talán LeBrock barátnőjénél, Billie-nél, aki egy örömlány. Naná, hogy legelőször akkor találkozunk vele, amikor meztelenül modellt áll művészeknek. Persze rájár a rúd, mert az új kerítők keménykednek a lányokkal, de azért kemény kis csaj. Természetesen összekap egy fehérmájú asszonnyal, aki szintén szemet vetett LeBrock nyomozóra, és sértetten elviharzik, amikor a szárnysegéd elkottyintja, hősünk megnősült (és azt már meg sem hallja, hogy özvegy is). Hogy aztán LeBrock levonhassa a tényt, hogy hát akkor a hölgyemény mégis csak szereti őt.

Bryan_TalbotIgen, tudom, nem kell komolyan vennem, Talbot sem tette, méghozzá vállaltan. Emellett képes jól kihasználni a képregény adta lehetőségeket, a már említett bevezető mellett a Moore-ra is jellemző háromszor hármas oldalak kimondottan dinamikusra sikeredtek. És persze hamár komolyság, találkozhatunk felnőtt humorral, pl. választ kaphatunk arra, hogy az antropomorf állatoknál milyen egy BDSM petplay, még ha nem is kérdeztük.

De ettől függetlenül ha elvesszük a világot, akkor marad minden más, amiket nem valahol, hanem mindenhol láttunk már. A világ pedig sosem válik többé jó ötletek eklektikus halmazánál, még ha nincs is más szándéka (az emberjogi mozgalom nagyon nagy ötlet, de sosem válik többé színesítő elemnél, az meg, hogy a szereplők neve utal arra, milyen állatokról mintázták őket, jópofa, de kevés). Van persze politikai felhang is, de csak kirakatba: a gonoszok ugye kapitalisták, a hősök szocialisták, még ha ugyanolyan luxus körülmények között is vacsoráznak.

Összességében a képregény maga olyan alkotás, amire Moorcock és a new wave rajongói nosztalgiázhatnak egy sort. Éppen azok az elemek találhatók benne, olyan arányban, ami Moorcockra is jellemző volt. Egy világ, ami dafke nem áll össze. Politika, ami a történet szempontjából redundáns, de azért didaktikusan van előadva. Nagy merítés a viktoriánus korból, de azért található is benne egy nagy pofon a brit öntudatnak. Akik erre vevők, annak tetszeni fog a Grandville Bête Noire.

De hiányzik belőle az, ami például megvan Alan Moore-ban, ami miatt ez széles közönség számára fogyaszthatóvá válik. A mélység, a csavarok, az érdekes karakterek. Emiatt lesz az, hogy sokan nem fogják érteni Talbot alkotását – vagy éppenséggel értik, csak nem szeretik.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon