SFmag

A 2013-as Hugo-díjakat idén a texasi San Antonióban, a Lonestarcon 3-on osztják ki szeptember 2-án. Tegnap a novellákat értékeltük, ma az elbeszélésekre kerül sor.

Az elbeszélés (novelette) kategóriára 7500 és 17500 szó közötti terjedelmű sci-fi és fantasy írások jelölhetők.

Ugyanazt a skálát használtuk, amit még évekkel ezelőtt dolgozott ki szerkesztőségi tagunk, Bécsi József, alias orka, és amelyet a Zsoldos-díjra jelölt művek értékelésénél alkalmaztunk:

10. Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás.

9. A zsáner meghatározó, irányadó írása.

8. Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény.

7. Jól megírt, igényes alkotás

6. Kellemes olvasmány, határozottan pozitív összhatással

5. Az átlagosnál némileg jobb, olvasmányosabb mű.

4. Az átlagosnál kevésbé kidolgozott, nem túl olvasmányos írás.

3. Komolyabb hibákkal és hiányosságokkal küszködő írás.

2. Alapvetően rosszul, gyengén kivitelezett, sablonos mű.

1. Különösen erőtlen és ötlettelen alkotás, amely kellemetlen emlékeket hagy.

A Hugo-díj elbeszélés kategóriájában jelölt művek idén a következőek (három közülük elérhető online, a címekre kattintva Ti is elolvashatjátok őket):

• “The Boy Who Cast No Shadow”, Thomas Olde Heuvelt (Postscripts: Unfit For Eden, PS Publications)
• “Fade To White”, Catherynne M. Valente ( Clarkesworld, August 2012)
• “The Girl-Thing Who Went Out for Sushi”, Pat Cadigan (Edge of Infinity, Solaris)
• “In Sea-Salt Tears”, Seanan McGuire (Self-published)
• “Rat-Catcher”, Seanan McGuire ( A Fantasy Medley 2, Subterranean)

Thomas Olde Heuvelt: The Boy Who Cast No Shadow

Thomas Olde Heuvelt

Look egyszerű fiú – lenne, ha egy genetikai véletlen folytán, aminek magyarázatát nem kapjuk meg, de nincs is szükség rá – nem vet árnyékot, filmeken, fotókon, tükörben nem jelenik meg. A népszerűség, a médiafigyelem nyomasztja, és az iskolában sem talál menedéket, mert a menő srácok folyton kiszúrnak vele. A magányt csak egy másik különleges gyermek érkezése töri meg: Splinter üvegből van, tetőtől-talpig. A szokatlan alaphelyzet egy gyönyörű történetbe torkollik barátságról és vágyakról, ahogy a két srác elindul a tengerhez, hogy valóra váltsák Splinter álmát, és egyúttal túllépjenek határaikon. Szerény léptékű elbeszélés, viszont jó olvasni.

7/10

Catherynne M. Valente: Fade To White

Ez az írás szerencsére online is elolvasható, ezért mindenki eldöntheti, hogy nem csak bevallott rajongásom Valente művei iránt okolható a lelkesedésért, amivel ezt az elbeszélést fogadtam.

Catherynne M. Valente

A történet egy propaganda-forgatókönyv és a hozzá tartozó jegyzetek formájában jelenik meg, megszakítva két fiatal jelen idejű, távolságtartó, ugyanakkor mélységesen személyes megfigyelésével. Propagandára pedig szükség van, mert ebben a McCarthy-rendszerben a nukleáris pusztítás utáni Amerikában örök háború dúl – korábban a németek és japánok, most pedig leginkább a ruszkik ellen. A háború a rendszer része, mert rendszerre és szabályokra szükség van, fenn kell tartani a megszokott élet látszatát, az amerikai, keresztény, fehér családi értékeket. Egyszerre lenyűgöző és hátborzongató az a precizitás, amivel Valente fogta a gyakran zászlóra tűzött szlogeneket, a politika mosodájában kihipózott nemes fogalmakat, és valami iszonyatos disztópiát rajzolt fel általuk két fiatal tündérmese-párválasztásán keresztül. Nem mond ítéletet, miközben minden egyes mondat az.

Nem csak Amerikáról árul el rengeteget ez az írás, de minden olyan társadalomról, ahol az értékeket maguknak az értékeknek az elértéktelenítésével próbálják megvédeni. Nem mondom, hogy innentől akár ne is olvassátok tovább az értékeléseket, de részemről itt dőlt el, kinek kéne nyernie a díjat idén. Valamint olvassátok el. Azonnal.

10/10

Pat Cadigan: The Girl-Thing Who Went Out for Sushi

Pat Cadigant a cyberpunkok egyik nagyjaként tartják számon, ez az írása azonban mégsem nevezhető annak. A Jupiter rendszerében egy kutatócsoport szinte teljes egészében „szusiból”, vagyis poliptestben élő emberekből áll: az egyetlen kivétel Fry, a földi szépségkirálynő/zsenilány, aki tényleg nem csak szólamként hangoztatja, hogy az emberiséget szeretné szolgálni – ám ez nem annyira könnyű, még egy dúsgazdag celebnek sem. A történetet azonban nem ő, hanem egyik nyolclábú társa meséli el, az ő szemén keresztül látjuk a nem humanoid formában élő csoport életét és követjük Fry elhatározásának folyamatát, ahogy végül ő maga is szusi lesz.

A történet erőssége a nyelvezet, a szleng mély beágyazottsága, valamint a karakterek emberközelsége idegen testük ellenére is. Ahogyan a főszereplő Arkae is mondja: azért születtek, hogy szusik legyenek, de nem születtek szusinak. Emberek voltak, mielőtt úgy döntöttek, alávetik magukat a műtétnek, hogy új testükkel több mindent elérhessenek, megtapasztalhassanak. Megjelenik az írásban a poszthumánok és a hagyományos emberek szembenállása, a határok áttörésével együtt járó változás kényszere, viszont annak ellenére, hogy élvezetes, olvasmányos az elbeszélés, nem hoz igazi áttörést vagy újdonságot, nem járja körül kellő mélységben a választott témát (és itt nem terjedelemre gondolok, hanem elsősorban egy aha-élményre, ami megvilágítaná és átélhetővé tenné a központi kérdést: hogy kell-e hagyni, hogy az embert korlátozza a tulajdon teste).

6/10

Seanan McGuire: In Sea-Salt Tears

Vele idén még háromszor találkozunk (még egyszer ebben a kategóriában, kétszer pedig Mira Grant néven két másikban), ezért gyanítom, hogy a lelkes rajongótábor a felelős. Az elbeszélés kategóriában jelölt két műve ugyanabban a kelta tündérmitológiára épülő világban játszódik – ez a jobbik a selkie-ről, akinek minden vágya, hogy megörökölhessen egy fókabőrt végre és övé lehessen a tenger, de minden évben hiába vár, a kevés fókabőr mindig másnak jut. Keserédes történet, szépen felvezetve, amelyben az érzelmeken és a finom rezdüléseken van a hangsúly, a súlyos titkok pedig pont a megfelelő helyen és felvezetéssel kerülnek elő.

6/10

Seanan McGuire: Rat-Catcher

Seanan McGuire

Nem tudok sokat írni erről az elbeszélésről, mivel nehezen olvastam el, untatott, és nem értettem, mit keres a jelöltek között. Egy kelta alapú macskatündéres fantasy, ahol a macska egy színitársulatot figyel estéről estére, ám valójában a Macskák Udvarának trónörököse. Lehetett volna jó az elbeszélés, hiszen a tündéreket hozza össze London lángolásával, ám valahogy felszínes marad, a szereplők közti kapcsolatok nem elég kidolgozottak, átélhetők, a végkifejlet sejthető, és összességében inkább közepes a hatás.

5/10

Összegzésül: Az idei elbeszélés kategória elég hullámzó minőséget képvisel – bár egy bizonyos minőségi szint alá egyik írás sem süllyed, talán ebben a kategóriában mutatkozott meg leginkább a Hugo nevezési rendszer hátránya: nevezetesen, hogy az erős jelenléttel és rajongótáborral bíró írók gyengébb művekkel is az öt közé kerülhetnek. Mivel ugyanez a kör fog aztán szavazni is, nem merem kijelenteni, hogy idén Valente fogja kapni a díjat – bár szerintem ő érdemelné meg leginkább – nagy az esélye annak, hogy a Mira Grant-rajongók nyomnak annyit a latban, hogy valamelyik művét beszavazzák.

Hozzászólások

hozzászólás