Akárcsak tavaly és tavalyelőtt, idén is figyelemmel kísérjük a zsáner egyik legfontosabb elismerésére, a Hugóra nevezett műveket. Az idei Hugo-díjakat szeptember elsején osztják majd, a WSFS saját rendezvényén, az idei Worldconon, a  LonestarCon 3-on. A következő napokban kísérletet teszünk az SFmag látószögébe került művek közül minél többet bemutatni. Mai cikkünkben a novella kategória (short story: 7 500 szavas terjedelem) három jelöltjéről írunk. A művek címére kattintva Ti is elolvashatjátok őket.

  • Immersion, Aliette de Bodard ( Clarkesworld, June 2012)
  • Mantis Wives, Kij Johnson (Clarkesworld, August 2012)
  • Mono no Aware, Ken Liu (The Future is Japanese, VIZ Media LLC)

A WSFS alapszabálya rendelkezik egy számomra kissé ködös „5% klauzulával”, melynek eredményeképpen a lehetséges öt helyett ebben a kategóriában három írás jutott el az utolsó körbe, ez a három viszont teljes joggal van itt jelen. Mindhárom szerző nevével meglehetősen sokat találkozhattunk az utóbbi évek Nebuláin és Hugóin, ők hárman több jelölést és díjat is besöpörhettek a rövidebb prózai kategóriákban. Sőt De Bodard az Immersionnel már elnyerte az idei Nebulát is. Lássuk, képes lesz-e idén duplázni.

Ugyanazt a skálát használtuk, amit még évekkel ezelőtt dolgozott ki szerkesztőségi tagunk, Bécsi József, alias orka, és amelyet a Zsoldos-díjra jelölt művek értékelésénél alkalmaztunk:

10. Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás.

9. A zsáner meghatározó, irányadó írása.

8. Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény.

7. Jól megírt, igényes alkotás

6. Kellemes olvasmány, határozottan pozitív összhatással

5. Az átlagosnál némileg jobb, olvasmányosabb mű.

4. Az átlagosnál kevésbé kidolgozott, nem túl olvasmányos írás.

3. Komolyabb hibákkal és hiányosságokkal küszködő írás.

2. Alapvetően rosszul, gyengén kivitelezett, sablonos mű.

1. Különösen erőtlen és ötlettelen alkotás, amely kellemetlen emlékeket hagy.

Aliette de Bodard: Immersion

AVT_Aliette-de-Bodard_980A vietnámi–francia írónő, aki angolul ír, és egy azték–kínai–vietnámi teremtett világot alkotott, valószínűleg tud egyet s mást a különböző kultúrák találkozásakor fellépő bonyodalmakról. Ez a nagyszerű írás is ezt a kérdéskört járja körül. A két ütköztetett kultúra közül az első nyugati típusú (ők a Galaktikusok), míg a másodikat egy vietnámi gyökerű űrállomás, Longevity lakói képviselik. A novella már-már álomszerű képeken keresztül ábrázolja a sajátunktól gyökeresen eltérő közegbe való beilleszkedés nehézségeit, sőt lehetetlenségét. Vajon lehetséges-e egy élő, lélegző kultúrát képletek, adatbázisok és algoritmusok segítségével egy másikra lefordítani? Hol ér véget az én, miért fontos, hogy elfogadjuk magunkat annak, akik vagyunk? Addiktívvá válhat-e a technológia? Meglepően sok és sokféle kérdésfelvetés a viszonylag kis terjedelemhez képest. A novella nagy erőssége, hogy ennek ellenére minden egyben van, és a megcélzott témák nem felszínesek, és túlmagyarázva sincsenek.

Kicsit gondban vagyok, hisz szívesen írnék többet is a műről, de azzal már spoiler-veszélyes vizekre tévednék. Annyit még elmondanék azért, hogy de Bodard egy kicsit zavarbaejtő stilisztikai megoldással él, ami később, miután az olvasó agyában helyére kerülnek a dolgok, a  legjobb és legkifejezőbb narratív választásnak tűnik.

Nem lennék meglepve, ha az SF almanachokba a 2013-as év Hugo-díjasaként kerülne be ez az írás.

7,5/10

Kij Johnson: Mantis Wives

Na, hát Kij Johnsont aztán igazán szeretjük, de ezzel a novellával tényleg nem tudom, hogy mit kezdjek. Először is, nem igazán értem, hogy mit keres a Hugóra nevezett művek között. Inkább Bram Stokerre kellene. Az írónő igen erős az embert brutálisan fejbe kólintó művek megteremtésében, gondoljunk csak a nagyszerű Poniesra (Pónik), melyet az Sfmagon magyarul is olvashattok, vagy a 244. Galaktikában megjelent Spar (Árboc) című elbeszélésre. A Mantis Wives is ilyen.

KijTörténet, premisszák, karakterek igazából nincsenek, vannak viszont albumszerűen felvillantott képek, melyeket mintha egy pornográf imádkozó sáska enciklopédiából tépdesett volna ki Johnson. Az egész novella tulajdonképpen nem más, mint egy meglehetősen plasztikus felsorolása a lehetséges módozatoknak, ahogy egy sáskanőstény (vagy sáskaszerű alien?) kinyiffanthatja férjét. A különböző technikák mind szellemes elnevezéseket kaptak. Ez, és a kicsit távolságtartó leírások egyfajta sötét humorral színezik a „történetet”. Bár egy fia utalás nincs rá a novellában, egy kicsit mégis mintha párhuzamot sugallna az emberek és rovarok viselkedése között. Ettől vált mélyen tudat alatt kicsit felkavaróvá ez az írás, holott normál esetben maximum értetlenséget kellett volna kiváltson. Talán ez az, amiben Kij Johnson annyira jó: a novelláinak az a része, ami nincsen papírra vetve, hanem amiket az olvasó fejébe ír.

Így végül is tetszett, és rendelkezik a frissesség-faktorral is, amit manapság oly kevés műben fedezni fel. De mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy kissé meg lennék botránkozva, ha a Mantis Wives nyerné idén a Hugot.

6,5/10

Ken Liu: Mono no Aware

Tavaly a kínai–amerikai író a rövid prózai kategóriában besöpörte a Hugót, Nebulát és a World Fantasy-díjat is Paper Menagerie című művével. A novella egyszerű sztorival, de elképesztő érzelmi töltéssel és érzékenységgel íródott. Idén ismét ott van a finisben egy nagyon hasonló írással, mely ezúttal is a valahova tartozás mibenlétét boncolgatja.

kenliu_headA történet főhőse Hiroto Shimitzu, aki egy generációs hajón utazik ezer társával egyetemben egy távoli csillag felé. A hajó utasai egy Földet elpusztító kataklizma túlélői, és Hiroto az utolsó élő japán a világegyetemben. A történet két szálon, két idősíkon fut. Az egyik a generációs hajó létét veszélyeztető műszaki hiba elhárítása körül csúcsosodik ki, míg a másik több visszaemlékezés összessége, Hiroto gyerekkori emlékei a családjáról és Japánról.

Mint megtudtam, a mono no aware egy japán kifejezés, a dolgok múlandósága felett érzett szomorúság, keserédes nosztalgia, egyfajta keleti memento mori. Ez az érzés teljes mértékben átitatja a novellát, legyen szó a gyermekkorban ízlelt szusi zamatáról, vagy a felnőttként országa feledésbe merülése ellen küzdő főhős erőfeszítéseiről. Liu egyszerű, szép prózája mellett a rendkívül erős hangulat az, ami kiemeli az idei novellatermésből.

Csak, hogy negatívumot is írjak, a novella túlságosan is a „kézenfekvően” japán dolgokra fókuszál, mint például haikuk, mangák, go. Ez kicsit olyan, mintha a magyarságomról írva pödört bajuszú betyárokra és Rubik-kockákra támaszkodnék.

A novella egyébként a Future is Japanese antológiában jelent meg, és most már a Lightspeeden is olvasható.

7/10

Összegzés gyanánt: három olyan novelláról esett szó, melyek minőségüket, kidolgozottságukat tekintve joggal vannak a jelöltek között. Kij Johnson írása – szokás szerint – biztosan megosztja az olvasó közönséget. Ken Liu ismét csodaszép művet alkotott, de idén Aliette de Bodard novellája az, ami számomra a legtöbb tekintetben megfelel egy Hugo győztes kritériumainak. Hamarosan kiderül.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon