Ezúttal egy különleges írást olvashattok Lőrinczy Judit Ingókövek című mágikus realista/fantasztikus/történelmi regényéről, ami a szöveg mélyebb rétegeibe, értelmezési szintjeibe ad betekintést, de vigyázat, spoilereket is tartalmaz, ezért főleg azok részére javasoljuk, akik már olvasták a könyvet.

„A pokol pedig a földön van, és életnek hívják.”

Amikor olvasni kezdtem, nem gondoltam, hogy ennyi problémát vet majd föl a kötet, és ezt most a lehető legpozitívabb értelemben mondom. Először is: melyik „polcra” kerüljön a könyv? A szerzőnő az utószóban kísérletet tesz a műfaji meghatározásra, majd ügyesen lecsapja a kérdést, ám ezzel – talán tudatosan – elbizonytalanít annak a tekintetében, miként is olvasandó a regény. Történelmi/dokumentumregény és/vagy mágikus realizmus/urban fantasy? Sajnos az élet nem élet címkék és skatulyák nélkül. Ez viszont nagyban befolyásolja azt, hogyan nyúlunk a szöveghez, ami alkalomadtán átver minket, és nem azzal szembesülünk, mint amire számítottunk.

A kétfrontos állóháború 1966-ban kezdődött, mikor Scholes és Kellogg, olvasói életünk megrontói,ingokovek_borito empirikus és fiktív kategóriákra osztották a narratív irodalom körét. Azaz a történelmi regény és a fantasztikus irodalom az ellenkező oldalon landoltak, és bár létezik a történelmi fikció típusa, az elsősorban azzal foglalkozik, mi lett volna, ha a történelem másképpen alakul. Az Ingókövek esetében erről szó sincs, a történelmi regény követelményeinek megfelelően alapos kutatómunkára épül egy az ún. valóság szempontjából hiteles szöveg. (Ha eltekintünk attól, hogy a történetírás maga is egyfajta interpretáció, tehát a valóság és hitelesség kategóriáiról is nehezen beszélhetünk.) Ehhez a szerző rengeteg eszközt használ, például tábori levelek eredeti szövegét, valós történelmi alakok szerepeltetését. A szöveg háborús regényként igencsak megállja a helyét; realisztikus, nem szépít, de nem akar hatásvadász pofonokat sem lekeverni olvasás közben. Ez a szándékosan és következetesen ideológiailag független regény nem állásfoglalásra akar késztetni téged, kedves olvasó, hanem bemutatni azt, hogy az emberi szenvedés egyetemes.

Tolsztoj azt írja a Háború és békében, hogy „a történelmi fatalizmus elkerülhetetlen ahhoz, hogy megmagyarázzuk az ésszerűtlen jelenségeket (vagyis azokat, amelyeknek ésszerűségét nem látjuk). Minél jobban iparkodunk ésszerűen magyarázni ezeket a történelmi jelenségeket, annál kevésbé ésszerűvé és érthetővé válnak.” A háborúk ésszerűtlenségét, amelyet a benne harcolók tapasztalnak, az Ingókövekben szépen jelzi a fantasztikus szál, amely az elején nagyon finoman, jelzésszerűen, majd egyre erősebben folyja át a cselekményt. Itt elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy mennyiben tekinthető fantasynek vagy mágikus realizmusnak a regény. Az utóbbi irodalmi kategória sok jellemzője igaz lehet az Ingókövekre, de az nem, hogy a szereplők általában nem kérdőjelezik meg a világukban jelen lévő vagy megjelenő „nem normális” dolgok létét. A regény hősei, leszámítva Fjodort, értetlenül és szorongva bolyonganak egy egyre kevésbé földi városban, különböző mértékben ráérezve arra, hogy a házak leomlásán túl valami más, számukra felfoghatatlan is történt. Nem borulnak föl ugyanakkor a szöveg világának ok-okozati összefüggései sem. Véleményem szerint az Ingókövek fantasztikus szála a fantasyn és mágikus realizmuson túl (vagy azok mellett) leginkább allegória.

A szövegben sok a rejtett és kevésbé rejtett irodalmi utalás, Dante-idézetektől Radnóti Hetedik eclogájáig. Az utóbbiakat igazi öröm volt észrevenni, és amúgy is szép és okos megoldás a fentebb emlegetett elv felidézésre, hogy a halálban és szenvedésben mindenki egyforma. Dantét a borítón található idézet is megemlíti, de ezt kissé félrevezetőnek találom. Sztálingrád ugyanis nem a pokol, hanem valami egészen más. Sztálingrádnak elvették a nevét, és újat adtak neki. Erre a mozzanatra több helyen is utal a szöveg, és gyakran a szereplők maguk vetik föl lehetőségként, hogy ezért lehet az, hogy a németek terveiben eredetileg nem szereplő város mégis felkerült a térképre; ezért gyűlöli a város a benne járókat, vezeti félre őket. A név megváltoztatása illetve elvétele egy identitásformáló gesztus; akinek a neve megváltozik, annak a léte is megváltozik. A város tehát önálló akarattal rendelkezik, cselekszik, és bosszút áll. Csak akkor nyugszik meg, mikor otthonnak nevezik. Sztálingrádot/Caricint a Volga szeli ketté, és rajta hajózik a titokzatos Révész. Az első rész végétől folyamatosan jelen van, alakja és kiléte egyre nyilvánvalóbbá válik. A görög mitológiából is ismerhetjük őt, Kharónnak hívják. A város változásával párhuzamosan a Volga is fokozatosan önmagából a túlvilág folyójává válik. A volgai hajós lámpás ladikján a holtak lelkeit szállítja, szállítaná… a túlsó partra. A város azonban nem engedi őket, a lelkek megrekedtek a senki földjén, ami egy ponttól már nem csak az ellenségek csapatok területei közti sávot jelenti, hanem azt a helyet, amely az élők világa és a túlvilág közt húzódik.

Lorinczy_Judit_fekete_feher_smallA regény szereplői foglyok a maguk módján. Lindt, a német tiszt, háborús bűnös. A Bjelaja Cerkov-i mészárlás egyik résztvevője volt – többek közt ez is megtörtént esemény. Lindt bűneiért vezekel a városban. Egy sikertelen menekülési kísérlet után rádöbben, vissza kell mennie Sztálingrádba, majd a gyilkos orosz télben feladja magát, hadifogoly lesz. Körülötte jelen vannak a háborúk, hadseregek tipikus alakjai; a fanatikus, a kezdő, a fiatal, tapasztalatlan tisztek. A szerző pár ecsetvonással is jellegzetesre festi meg őket mindaz orosz, mint a német oldalon. A másik német szereplő Wilhelm Galler, a mesterlövész, aki a köztes térben rettegve bolyong, és aki állatok módjára lőtte az embereket, azt, miután megbékélt, a fekete szemű gyermek, Nadin, kézen fogva vezet el a bárkához, hogy a lelke nyugalmat találjon. Egy helyen elhangzik a szövegben az, hogy a félelem helyett a rettegés a jobb szó arra az érzésre, ami ott van a szereplőkben. Ez logikus, hiszen a félelemnek van tárgya és eredete; a rettegésnek itt nincs, meghatározhatatlan, és a szorongás egy erősebb fokát jelenti.

Vaszilij, a fiatal orosz tiszt a regény egyik legszimpatikusabb hőse. Tiszta lelkű és fogékony; nem véletlenül hallja a város és a holtak hangjait. Hamar ráérez arra, hogy Sztálingrádnak áldozatra van szüksége. Ezt eleinte morzsával és élelemmel, majd Galina megmentése érdekében vodkával és a saját vérével rendezi el. A többiek persze csak babonásnak tartják; mégis ő áll a legközvetlenebb kapcsolatban a transzcendenciával. Az ő ellentettje, vetélytársa Fjodor, a révész. Fjodor a halált, a túlvilágot képviseli, még ha a túlvilág a regényben pozitív jelentéssel bír. Vaszilij azonban az élet utcáit járja még, katonaként a feladata az ellátmány szállítása, tehát jelképes és konkrét értelemben is kapcsolatban áll az élettel. Kettejük közt a kapocs Galina, a pilótanő, aki szintén az élet birodalmának része.

Kapcsolata Fjodorral ellentmondásos, fél tőle és vonzódik hozzá, viszonyuk inkább testi jellegű. Ennek a lezárását az Utójáték telefonbeszélgetése jelenti, amelyben – kissé szerencsétlenül fogalmazott – választ is kapunk a miértekre. E válasz szerint Sztálingrád ostroma szükségszerű volt, meg kellett történnie az emberek érdekében; Caricin és Sztálingrád régóta nyelte, gyűjtögette a lelkeket a Mamajev Kurgán óriás sírhalmában és a házak köveiben. Itt szembekerül egymással az, hogy mindez értelmetlen volt vagy szükségszerű. A beszélgetés azonban térben is időben is távol zajlik a háborútól, és ezen túl a kétféle értelmezés, a földi és emberi (Galina), illetve a metafizikai (Fjodor) amúgy sem összeegyeztethető.

A regény tere fokozatosan, finom átmenetekben siklik át a köztes térbe, jól mutatja ezt a szereplők egyre bizonytalanabb tájékozódása, az egyre gyakoribb „látomások”, a hiányos érzékelhetőség (egyes szereplők egyszerűen nem látják egymást). A földi és a transzcendens tér között Fjodor és Nadin az elsődleges közvetítő. A regény legtöbb erre vonatkozó megoldása nagyon finom és ügyes, kevés dologról éreztem úgy, hogy túl van hangsúlyozva; ilyen például a házak ablakainak az üres szemgödrökkel való hasonlítása vagy azonosítása, a szőrmellényes mongolok, illetve a névváltoztatás lehetséges hatása a városra. A félmeztelen lovasok szerepeltetése egyébként azért szerencsés, mert jelzi, hogy a város foglyai nem kizárólag a világháború áldozatai, hanem más idők és más háborúk halottai is.

A szöveg atmoszférája borzongató. Először is nagyon képies; néhány jelenet filmbe illő, vagy mintha onnan származna. A testek, nedvek, szörnyűségek szinte kézzel tapinthatóak. Másodszor: néhol kimondottan félelmetes. Harmadszor: bár a háború köztudottan zajos, a regény tere sok helyen szinte néma; fullasztó, szürke csönd van benne. Mindez sokkal nyomasztóbbá teszi a várost, mint egyébként lenne. Az ingókövek némán hullnak le, mint ahogyan az élet és halál közti egyensúlyi állapot végét sem kíséri semmiféle hang.

Máshol olvastam olyan véleményeket, hogy a fantasztikus szál csak az utolsó tíz oldalon bontakozik ki vagy erősödik fel. Ezzel nem értek egyet, mivel minden fejezetben egyre nagyobb hangsúlyt kap a köztes világ. Ugyanakkor szerintem megkérdőjelezhető, hogy fantasztikus, illetve mágikus realista regényről van-e szó. Személy szerint én nem merném egyértelműen kijelenteni, hogy igen. Nem a „realizmushoz” mérten kevésbé hangsúlyos „mágikus” szál miatt, hanem azért, mert a valóság szférájához simuló metafizikus sík nem ellentmond neki, hanem kiegészíti azt, és allegorikusan értelmezhető: a háborúban az emberek szenvednek és meghalnak, többnyire valamilyen felettük álló hatalom akaratától vezérelve, az ember már csak ilyen világba belevetett fajta. A város ugyanúgy zabálja a lelkeket, mint a diktatórikus hatalom, és ugyanúgy nem hagyja békében nyugodni azokat. Ennek a könyvnek nem a történelmi szükségszerűség, a hatalmak vagy népek akaratának alakulása a témája, hanem az egyén, és köréjük fonódik ez a bizonyos „fantasztikus” szál, róluk szól; ennek eszmeisége túl van annak a városi fantasynek a keretein, amire sokan számíthattak.

Kelenik Éva/Nyerw

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás.

  1. kwindu szerint:

    Mivel magyar a szerző eleve érdekel a könyv, de ez a kritika még jobb fölkeltett az érdeklődésem. Főleg ez tetszik, hogy nem lehet beskatulyázni műfajilag a regényt. Kellenek az ilyen könyvek a fikció műfajába. Na, kíváncsi vagyok és remélem egy újabb jó magyar szerző kerül a kedvenceim közé!

    Szurkolok neked Judit 🙂

  2. Analemma szerint:

    Szeretem a nehezen definiálható történeteket, és amik mélyen megérintik az embert. Ami miatt sajnos nem fogom elolvasni, az az, hogy nem vonzanak a történelmi gyökerű háborús történetek, még akkor sem, ha mágikus realizmust ígérnek. Nem az én világom.

    „A pokol pedig a földön van, és életnek hívják.”

    Lehangoló megállapításnak tűnik, mellyel nem értek egyet – és nem is kell 🙂

  3. nyerw szerint:

    „A pokol pedig a földön van, és életnek hívják.”

    Az idézet Tar Sándor Szürke galamb c. regényéből származik. Ajánlom olvasásra (:

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon