SFmag

Szőke, kék szemű emberek a hóban, fához kötözve. Más szőke, kék szeműek pedig jégkalapáccsal addig verik a mellkasukat, míg meg nem halnak vagy meg nem szólal a szívük. Mert igazi, beszélő szíve csak keveseknek van e Földön – mindenki más élőhalott, szóra sem érdemes söpredék.

Vlagyimir Szorokin az oroszok Bret Easton Ellise, fojtó, szorongató érzés olvasni, mert nincs a szereplői között egy sem, akit igazán kedvelni lehetne, mind az emberiség pöcegödrének mélyéről került elő: prosti, céltalanul tengődő drogos, lelkiismeret nélküli üzletember – és ez kijózanító tükör is lehetne, ha A jég a másik oldalról nem folyna el a nyáltól.

Az opricsnyik egy napjával ellentétben Szorokin itt nem pusztán a kendőzetlen borzalmat mutatja meg, hanem übermenschek egy olyan csoportját, akik, az író szavaival élve, az elveszett paradicsomot kutatják. Az ő paradicsomuk azonban mindenki más iránti totális közönnyel jár együtt, és ez az enyhén szólva náci húrokat pengető szekta olyan gyomorforgatóan idillien keresi az Örök Fényt, hogy egy vagonnyi endorfintúltengéses virággyerek se különbül.

A jégben a Tunguz meteorit jege az, amelyik fel tudja ébreszteni a Fény gyermekeit, ebből készítik a kalapácsokat és úgy csempészik, akár a drogot. A könyv több részből áll: az elsőben három felébredő embert követünk, a másodikban az egyik legöregebb übermensch szirupos emlékeit olvashatjuk, és végül eljutunk a beteljesülésig. Sajnos a történet meglehetősen repetitív, lényegében ugyanazt az utat járja be a három felébresztett szerencsétlen. Majd, amikor a történetüknek vége szakad, ugyanolyan alapokról indul Hram sztorija is, és csak akkor válik érdekessé, amikor túljut az ébredés negyedszer is sulykolt transzcendens rasszizmusán, és azzal kezd el foglalkozni, hogyan próbálják a Jeget a sztálinista érában a hatalom orra elől kicsempészni.

Jelenet A jég színpadi adaptációjából

Az én bajom a könyvvel, hogy nincs meg benne a szívvel beszélgető, örökmosolygó szekta leleplezése: helyette van szentimentalitás, angyalfényű végkimenet, és hiába vártam az író jelzésére, hogy tudja ő, hogy ezt az ideológiát nem lehet komolyan venni, hogy ez, ha lehet, borzalmasabb, mint a másik oldalról ábrázolt diktatúrák (a fasiszta és a kommunista egyaránt) – ilyen jelzés nem érkezett, úgyhogy azt kell az értékelésemben alapul vennem, ami le volt írva, és nem azt, amiben reménykedtem volna.

Ebben a világban maroknyi igazszívűn kívül mindenki fölösleges zombi. (És ha a szektát komolyan venni nem is lehet, az emberekről valóban körülbelül ennyire lesújtó az író véleménye.) Szeretni csak ők tudnak, nem is akárhogyan, és a szentimentalizmus és a borzalmas realitás között ingadozunk végig a könyvben.

Vlagyimir Szorokin

Szorokin jó író, amennyiben sikerült az írásával zsigeri ellenszenvet ébresztenie bennem. Lehet, épp ez volt a cél: elborzasztani az olvasót ettől a világtól, csakhogy egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy aki saját magában nem viszi magával az ellentétes pólust, az megérzi majd, hogy ettől neki fel kéne, hogy álljon a szőr a hátán.

Egy biztos: nem közömbös könyv – és az a világ, amelyben ezt közönnyel lehetne olvasni, nem olyasmi, ahol szívesen élnék.

További érdekességek:

• A könyvből Mundruczó Kornél rendezésében darab is készült, itt lehet belenézni.
• A jégben szereplő szekta ötletét Szorokin Hanns Hörbiger és Philipp Fauth 1913-ban megjelent Glazial Kosmologie című könyvéből merítette. (Vagyis egyáltalán nem véletlen a kapcsolódás a nácizmussal.)

Hozzászólások

hozzászólás