Lőrinczy Judit

A magány sárga sivataga

 

Készítek egy másik hajót, közölte Kis Kék, és a Kisfiú A Földről egykedvűen bólintott. Tudta, a munka eltart majd egy darabig, de azt is, hogy Kis Kék mindig betartja ígéretét. Kis Kék pedig sosem tette hozzá, hogy a hajó repülni is fog. És ha valamire nem adja szavát, meg sem szegheti.

Anya azt tanította, nem helyes becsapni másokat. Anya mégis hazudott.

Minden rendben lesz, kisfiam, mondta neki, amikor besegítették abba a szűk kabinba, mialatt odakint, a siló betonfalain túl végleg vörösre változott az ég. Kis Kék bolygóján viszont ibolyaszínben tündökölt.

Kis Kék nekilátott az újabb szerkezetnek. Egyetlen darabot sem használt fel a régiek közül: a halott gépezetek mementóként ácsorogtak az ibolyakék ég alatt, a sárga sivatag kavicsos fövenyébe ágyazódva. Kis Kék először az anyagot teremtette meg, és kedvére alakította. A Kisfiú A Földről arra gondolt, hogy amikor Anya a Bibliából olvasott fel neki, és ő játszani szeretett volna helyette, Anya azt mondta: Isten mindenható, és látja, ha csúnyán viselkedik. A Kisfiú A Földről egyszer azt kérdezte, mondd, Anya, hogyan keletkezett a világ? A semmiből, felelte Anya, de Isten szeretete oly végtelen, hogy az teremtő erővé változott. A Kisfiú A Földről ezt Kis Kék bolygóján értette meg.

Kis Kék nem szerethette eléggé az anyagot, amiből rendre építette hajóit, mert egyik sem működött. A Kisfiú A Földről pedig azt gondolta, Kis Kék nem szeret senkit sem. Sőt. Egyáltalán nem ismeri a szeretet fogalmát. Ha nem így volna, ő lenne Isten. És akkor a hajó repülne, ő pedig végre elmehetne innen. Bárhová.

Eleinte haza akart menni. De a kapszula, amiben ült, nem volt visszatérésre programozva. Az út végtelen hosszúra nyúlt, és a Kisfiú A Földről elaludt székében, mialatt magába fogadta az űr. Kis Kék sivatagában ébredt.

Éhes vagyok, jelentette ki a Kisfiú A Földről, és már megint egy hatalmas hamburgerre gondolt. Egyszer gyomorrontást kapott tőle, és azóta Kis Kék ritkán teremtett neki ilyesmit. Anya is mindig leszidta, ha összeevett mindenfélét, és csikart tőle a hasa. De most mégis hamburgert ehetett sült krumplival és kólával. Kis Kék már tudta, hogy ezekkel a legjobb.

Evés után a Kisfiú A Földről egy sziklán ülve lógatta a lábát; foszladozó szandálja nem ért le a talajig. Egy darabig azzal szórakoztatta magát, hogy a lábfejét figyelte, amint eltűnt, majd ismét felbukkant a térde alatt. Unatkozom, gondolta, de nem mondta ki hangosan, mert már nem akart Kis Kékkel játszani. Kis Kék korábban életre keltett néhány szörnyet, amelyek azóta szertefutottak a sivatagban, és bár sosem jöttek vissza, a Kisfiú A Földről éjjelente nagyon félt. Kis Kék olyankor apró tábortüzet gyújtott neki, és betakarta, hogy ne fázzon. A Kisfiú A Földről azonban mindig nagyon nehezen aludt el.

Az új hajó lassan alakot öltött. Előbb egy autóra emlékeztetett, aztán egy kicsinyített tengeralattjáróra. A levegőből sűrűsödő, áttetsző anyag visszatükrözte a környezet színeit, Kis Kék torz kék folt volt rajta, a Kisfiú A Földről sötétbarna. Az ibolyaég Ibolyanapja lebarnította arcát, csupasz lábát és karját.

Az új hajó most már inkább felnagyított vasalónak tűnt. A Kisfiú A Földről mélyet sóhajtott, és a távolba nézett. Kis Kék korábbi próbálkozásai mind hasonlítottak valamire, de egymásra és az eredeti kapszulára egyáltalán nem. Akadt köztük kályha, légballon kosara, virágtartó, kutyaház, televízió. Mindnek volt ablaka és bejárata, mindbe belefért egy ember, éppen akkora, mint a Kisfiú A Földről. Mindben volt műszerfal, sok-sok gomb, kijelző és kar, mint az eredetiben, mindnek volt hajtóműve, Kis Kék némelyiknek szárnyat és rakétát is növesztett képtelen helyeken, de ha a Kisfiú A Földről az indítóhoz nyúlt, semmi sem történt.

Kéne bele üzemanyag, javasolta az első próbálkozás után, de valahogy érezte, ez nem lesz ilyen egyszerű. Van benne, felelte Kis Kék sértődötten. Vagy csak a Kisfiú A Földről hitte úgy, hogy sértődöttség csengett Kis Kék hangjából, képtelen volt eldönteni. Anya biztos tudná, gondolta, és megállta sírás nélkül.

A Kisfiú A Földről leugrott a talajra, és elindult a szandálja alatt ropogó kavicsmezőn. Kis Kék úgyis megtalálja, ha akarja.

Kis Kéknek szavak sem kellettek, hogy halljon, ezért a Kisfiú A Földről igyekezett kiüríteni az agyát, mert tudta, ha túl erősen gondol valamire, az egy szép napon meglátogatja őket. De nem biztos, hogy akkora méretben, mint annak földi megfelelője. Időbe telt, míg rájött, hogy mialatt álmodik, Kis Kék nem alszik, hanem a tábortűz felett figyeli őt. Így aztán szerte a bolygón aprócska játékautók versenyeztek egymással sárga port verve fel, soha ki nem fogyó golyóstollak hevertek számlálatlan a kanyonokban, viharfelhő méretű lepkék keltettek kavargó szelet ragyogó szárnyaikkal, háztömb méretű gumilabdák gördültek tova a sivatagon, anélkül, hogy a Kisfiú A Földről játszott volna velük. Pedig tudta, Kis Kék ezért teremtette őket. A Kisfiú A Földről azonban nem csak játékokról álmodott.

Egyszer régen nekivágott már így. A sivatag nem akart elfogyni, Kis Kék pedig estére mindig beérte. Vagy már terített asztallal várta a következő kavicsdűne mögött. Kis Kék mindig kitalálta a legtitkosabb vágyát is. De nem az volt a legrosszabb, mint amikor hamis mentőcsapatot teremtett. Anya! – kiáltott fel a Kisfiú A Földről, és teljes erejéből szaladt a jelenés felé.

Anya, aki ott állt a sivatag kellős közepén, nem délibáb volt. Amikor odaért hozzá, megölelte, egész nap játszottak, és nevettek. Az ölében aludt, és amikor felébredt, Anya mosolyogva nézett le rá, barna haja mögött ragyogott a kavargó, ibolyaszín ég. Akkor a Kisfiú A Földről felült, ránézett Anyára, és azt mondta, jobb, ha most elmész, oda, ahová a szörnyek meg a többi ment. És Anya felállt, szó nélkül távozott, elnyelte őt is a sivatag, mint az összes játékot és rémséget.

Csak a röpképtelen hajók maradtak a helyükön. A Kisfiú A Földről arra gondolt, Kis Kék mégis nagyon szereti őt. Mindennél jobban. Sőt, kizárólag őt egyedül. Mert aki olyan élethű Anyát teremt, az biztosan tudna működő űrhajót is készíteni. Kis Kék anyja is, ha volt neki, megtanította rá, hogy másoknak örömet szerezni helyes. Ezért tesz úgy Kis Kék, mintha próbálkozna.

Én vagyok az utolsó ember, érezte a Kisfiú A Földről, és mégis, Kis Kék a magányosabb.

Egy kavicsot rugdalva ballagott tovább az űrhajók sűrűsödő erdejében.

***

Lőrinczy Judit író, festőművész, az SFmag.hu szerkesztője. Az Ünnepi Könyvhéten jelent meg első regénye, az Ingókövek, az Ad Astra kiadó gondozásában. Jelentek már meg novellái a Galaktika magazinban, játszották már drámáját Londonban, és irodalmi díjat is nyert.

Az SFmagon korábban publikált novellája még  A szeretet egyenletei. Olvasd el ezt is!

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Eddig 5 hozzászólás.

  1. solymosgyus szerint:

    gyereknovella.

  2. Envoy szerint:

    Nagyon szép szavú novella, a szellemisége pedig tiszta Bradbury (anélkül, hogy epigon volna, szóval le a kalappal!).

  3. Crei szerint:

    Toppon van.

  4. Naraku szerint:

    Olvastam már Galaktikában, itt is ott is, sztem nem nagy szám még a világ nagy strandot is jobban szeretem. Próbálkoztam egy hasonlóval, ott egy űrbéli hajótörés áldozatairól és egy Jappázó robotról szóló történetet olvastunk. Azt inkább mellőzték.

  5. Naraku szerint:

    Amúgy rivotrill reklám? Csak a klonozapám után (szörnyeteg a hajtóműben – klonzepám : )

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon