„Úgy szeretnék most szólni hozzátok, mint egyik halott a másikhoz.”
Azt, hogy mi lesz az atomháború után, már sokszor láthattuk. Lerombolt városok, pusztaság, radioaktív hamu, betegségtől eltorzult, élelemért és vízért harcoló emberek. Különös, hogy a posztapokaliptikus víziók a nyolcvanas években kaptak szárnyra, a pusztulás végórája mintha olyan közel lett volna az emberek gondolataiban, mint a kubai rakétaválság idején. És ahogyan az amerikaiakat, briteket, ausztrálokat, franciákat, úgy az oroszokat is foglalkoztatta a téma. Mi lesz utána? Életben maradhatunk? És egyáltalán: elkerülhetjük a végpusztulást?
Konsztantyin Lopusanszkij 1986-os filmje is ebbe a sorba illeszkedik, sőt, talán a legerőteljesebb munka ebben a tematikában (méltó párja a valahol ugyancsak erős hangú, de kevésbé megrázó Day After című amerikai filmnek). A halott ember levelei (Pisma myortvogo cheloveka, Письма мёртвого человека) Lopusanszkij, Vjacseszlav Ribakov és Borisz Sztrugackij forgatókönyvéből készült, a rendező pedig korábban Tarkovszkij mellett dolgozott a Sztalker munkálatai során, így nem meglepő, ha mind a Sztrugackij-testvérekre, mind Tarkovszkijra jellemző elemeket felfedezünk a műben.
A történet maga nem bonyolult, nem is kell annak lennie. Egy ember, egy Nobel-díjas tudós írja leveleit fiának egy bunkeren, a hajdani múzeum alatt. A világnak vége, legalább is a bombák lehulltak, a civilizáció gyakorlatilag megszűnt létezni. Ugyan valamifajta kormányzat próbál irányt szabni a túlélőknek, de a többség nem törődik már ezzel, romokon tengődnek, védőruhában járják a törmelékkel és holttestekkel befedett utcákat. Igazán erős képekkel operáló filmről van szó, ráadásul már a címmel egy megrázó kontextust kapunk: a főhősünk halott – ebben a világban ugyanis mindenkire halál vár.
Három igen erőteljes alkotó nevét említettem, Tarkovszkijét és a Sztrugackij testvérekét – még ha csak az ifjabb, Borisz is vett részt a film készítésében. Könnyen lehetne azt mondani, hogy ez a film az övék, de ez nem lenne igaz. Tény, a lepusztult kommunista miliő ismerős lehet a Sztalker Zónájából, de itt nem fűvel benőtt sínek vagy homokkal teli szobák vannak, ebben a világban nyoma sincs az életnek. Csak a teremtett környezet romjait látjuk, közte pedig az embert, amint céltalanul bolyong. A film végén összetákolt karácsonyfa is korhadt faágak dróttal összefogott rendszere… Az állandó monokróm, a szürke, a szépia, sárga, kék színek még távolabb viszik a világot a mi élettel és színekkel teli környezetünktől. Ahol azonban sokkal jobban fellelhető az említett alkotók hatása, az a film belső elemei. A fő kérdés az apokalipszis után sok szereplő számára az, hogyan volt képes ezt tenni az ember, és vajon már a Teremtéstől fogva erre a sorsra volt kárhoztatva? Megjelenik a vallás, de nem csak a pap szereplőn keresztül, aki inkább csendes beletörődője a körülötte történt eseményeknek, meg sem próbálja megérteni, hanem a múzeum hajdani dolgozóinak beszélgetéseiből, ami inkább monológok sora. Egyikük memoárját diktálja, amiben az emberi kultúra korcsosulását, az ember kiüresedését teszi meg a kataklizma okozójának. A másik szereplő, aki végül elmenekül a teher elől, védelmébe veszi az embert „mint fajt”, megint mások arról beszélnek, hogy ugyan eljött az Isten fia kétezer évvel ezelőtt, de nem igazán sikerült véghezvinnie az emberiség megmentését a pusztulástól.
Bár a film záró képei értelmezhetőek pozitívan, számomra mégis inkább a végleges pusztulást jelképezi: nem adja fel az ember a reményt, de vajon győzhet-e? Helyrehozhatja-e, amit elkövetett? A film legsokkolóbb jelenete pont a gyermekek, az ártatlanok szenvedése, amit már a főszereplő sem bír elviselni, fásultságán – vagy ahogy haldokló felesége nevezi, őrületén – szinte ez az egyetlen, ami átjut. És végül a gyerekek jelentenék a jövő reményét, de számomra nem egyértelmű, hogy a jövő képes egyáltalán még jó irányt venni. Hogy nem ért-e végérvényesen véget az emberiség sorsa.
A film a Russel-Einstein manifesztum soraival zárul, amiben tudósok hívják fel a világ figyelmét arra, hogy a tudomány olyan szintre jutott, ahol az emberi viszálykodás könnyen az egész világ pusztulásába fordulhat. A film egyértelmű figyelmeztetés, olyan figyelmeztetés, ami mindenkinek szól, legyen az kommunista, kapitalista, amerikai, orosz, vagy bármilyen ember. Bár a hidegháború elmúlt, üzenete a mai napig él, és a film a mai napig képes az ember csontjaiig hatolni. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, az az, amit már több ezer éve tanítanak nekünk: próbáljunk meg úgy viselkedni másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk viselkedjenek.
Linkek:
Hozzászólások
[_acelpatkany_ további írásai]
Einsteinnek volt egy egyszemélyes manifesztuma is. Amikor, közvetlenül halála előtt megkérdezték tőle, hogy szerinte milyen fegyverekkel fogják a harmadik világháborút vívni, az alábbit mondta: Azt nem tudom, de a negyediket kőbaltákkal…