Emlékszem, az első gondolatom, amikor meghallottam a legújabb Superman film szinopszisát, az volt, hogy esküszöm, elrepülök Hollywoodba, és az egyik filmmogul kezébe nyomok egy képregényfüzetet. Mert már megint eredettörténetet kapunk Zoddal nyakon öntve – és nem igaz, hogy rajta és Luthoron kívül Kal-Elnek nincs más ellenfele a képregények világából. Félreértés ne essék, tetszettek Donner filmjei, de úgy éreztem, lassan ideje lenne továbblépni rajtuk, már csak azért is, mert a legutóbbi kísérlet, Bryan Singer Superman visszatérje pontosan ebben ütötte meg a bokáját.

man-of-steel-krypton-battleÉs ha létezik szuperhős, akire ráfér filmes fronton a vérfrissítés, az Superman. Egy átlagember számára túlságosan tökéletes rengeteg képességével és kiscserkész hozzáállásával, nem lehet vele könnyen azonosulni. Márpedig ha Batmant nyolc évvel egy gigászi malőr után újra lehetett értelmezni mozivásznon, akkor miért ne lehetne ezt megtenni Supermannel, akinek első és máig legmeghatározóbb filmadaptációja idén lesz harmincöt éves?

Szerencsére Snyder Acélembere nem a rég kitaposott ösvényen jár, hanem elmer rugaszkodni a donneri hagyatéktól, és új utakat keresni.

Ennek ellenére jobb, ha az elején tisztázzuk: a történet egyszerű, mint a faék. Kal-El keresi a helyét az emberek világában, míg megjelenik a színen Zod, hogy aztán az ifjú mellettünk tegye le a voksát. Nincsenek nagy csavarok vagy meglepetések a történetben, és ez egy olyan sztori, amit az is kívülről fúj, aki életében messziről látott egy Superman képregényt.

Mégis tetszett a film, magam is meglepődtem, mennyire. Történet, fordulatok, játék a konvenciókkal, általában ezeket szoktam nézni, és annak ellenére, hogy most ezekről nem tudok mit mondani, mégis, nemhogy nem tudok a filmre haragudni, de az elmúlt idők legkellemesebb meglepetése volt számomra.

Kal-ElMiért is? Azt hiszem, talán az egészben a rendező a ludas. Már a kezdet kezdetén kíváncsi voltam, mi sül ki Snyder és Nolan együttműködéséből. Ugyanis míg az utóbbinak cerebrális, az előzőnek vizuális téren mutatkozik meg a tehetsége. A filmen inkább Snyder keze látszik, Nolan hatása inkább csak a komorabb-komolyabb hozzáállásban fedezhető fel.

Mert ha a történet sovány is, a film minden más fronton kárpótol minket, legyen szó látványról, akcióról, zenéről vagy, nem utolsó sorban, karakterekről. Karakterekről, akik nagyon is hihető motivációkkal bírnak, és akik akkor is szerethetők maradnak, ha az egyszerű történet miatt sokukat elég felszínesen ismerünk meg.

Kal-El – vagy Clark Kent, ahogy a Földön ismerjük – továbbra is egy jó szándékú fiatalember, aki segít, ahol tud. Kiscserkész mosolynak és magabiztosságnak azonban ezúttal nyoma sincs. Míg Reeves karaktere hamar megtalálta a helyét, Cavill Clarkja a film végéig keresi. Nem nyilvánosan ment életeket, hanem titokban, minél kevesebb szemtanúval, mert hamar megtanulta, hogy az embereket különleges képességei félelemmel töltik el. Talán nem is lépne a nyilvánosság elé, ha Zod nem kényszerítené rá.

ZodMárpedig Zod kényszeríti, ugyanis Kal-El jelenti a reményt az elpusztult Kripton újrateremtéséhez. Terrence Stamp karaktere csupán egy megalomán szociopata volt, akinek indítékait inkább sejtették, mint magyarázták, Michael Shannon Zod tábornokánál ezzel szemben végig tudjuk, mit miért tesz. Akárcsak Kal-El, ő is a saját népét védi, méghozzá bármi áron. A szándékai nemesek, az eszközei kevésbé. Megértjük, mit miért tesz és hogy miért követték őt annyian. Alakját emellett valamelyest árnyalja kapcsolata Kal-El vérszerinti apjával, Jor-Ellel. Megkockáztatom, ellenfélként jobban működik nemcsak a telekspekuláns Luthornál, hanem még a Batman: kezdődik két gonoszánál.

Hamár Jor-El, Russel Crowe karaktere még hologramként is sokkal emberibb, mint Brando éteri, kicsit szenvtelen alakítása. Loisszal való párbeszédébe például nem kevés szimpátia és finom humor vegyül. Amy Adams Loisa pedig tényleg méltó egy Pulitzer-díjas újságírónő karakteréhez, aki vakmerő, de nem ostoba és az újabb elismerésért nem gázol át mindenkin. Említést érdemel még Kevin Kostner Jonathan Kentje, aki korábbi inkarnációinál jóval cinikusabban áll a világhoz, valamint Diane Lane Martha Kentje, aki ezúttal Clark egyetlen valódi kapcsa az emberiséghez.

man_of_steel_interview_Amy_Adams_Lois_LaneNem fogok hazudni, a legtöbb szereplő nem túl bonyolult, és ez főleg a hadsereg tagjaira igaz. Ami őket menti, hogy nem várják malmozva, hogy Superman megmentse őket, hanem vele együtt veszik fel a harcot a kriptoniakkal. Nem könnyű a bizalmukat elnyerni, de nem is végletekben gondolkodnak. Emellett képesek áldozatot hozni ahelyett, hogy könnyes szemmel szalutálnának emberfeletti megmentőjüknek. Ez igaz a Daily Planet stábjára vagy Smallville lakóira is – nincsen igazán elkülönített karakterük, ami árnyalt, az az általános hozzáállásuk Supermanhez és a megváltozott világképhez, és bár a film nem nélkülözi a humort, egyetlen viccesen idegesítő szereplővel sem találkozhatunk.

Zod követői viszont tényleg nem egyebek ágyútölteléknél. Azonban igen zúzós ágyútöltelékek ők, Faorával az élen – és itt szeretnék gratulálni a stábnak, amiért hajlandóak voltak kinyitni egy nyomorult képregényfüzetet, és onnan szedni karaktereket, földieket és kriptoniakat egyaránt –, akik igencsak kemény feladatnak bizonyulnak Kal-El számára. Az akciójelenetek erőteljesek és impozánsak, az alkotók komolyan gondolták, milyen lenne, ha emberfeletti képességű egyének istenesen egymásnak esnének. Ugyanakkor bevallom, örültem volna, ha a tíz renegát kriptoniból nemcsak Zod, Faora és a legmegtermettebb kriptoni mozgósítja magát csata terén, bármennyire is jópofa utalás az eredeti kriptoni hármasra, és bármennyire is jó egyébként Jax-Ur őrült tudósa.

kryptonAzt hiszem, a fent leírtak alapján egyértelmű, hogy bármennyire is szeretnék, nem tudok elvonatkoztatni Donner alkotásaitól. De azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül – Donner filmjei megkerülhetetlenek, annyira, hogy sokan fájlalják, nem azt a Supermant kapták vissza. Mintha az lenne az egyetlen lehetséges értelmezés – a szuperhős, akit kimosolygunk a hozzáállásáért, de ennek ellenére mégis elvárjuk tőle, hogy így álljon hozzánk, és ne másképpen. Számomra éppen a korábbi képpel való szembeszállás Acélember fő erénye, noha korántsem ez az egyetlen.

Hans Zimmer zenéje monumentális, mint John Williamsé, csak túláradó pátosz helyett komorabb traktusokat kapunk, amelyek jól aláfestik Kal-El helykeresését. A látvány terén nem csak a csatákra, hanem háttérre sem lehet panasz – kristály Kripton helyett egy korszerűsített sci-fi közeget kapunk, idegen lényekkel, technikával, társadalommal. Az Acélember éppenséggel sok tekintetben jóval sci-fisebb, mint bármely más képregényadaptáció. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy látványt illetően nem csak a CGI-t értem, hanem azt a világot, amit az alkotók megálmodtak, és ami mellett egy lapon nem lehet emlegetni a Thor diszkó Asgardját.

man-of-steel-general-zod-black-zeroDe ötletes, ahogy bemutatják és használják Clark emberfeletti érzékeit, tetszett az, ahogy a többi kriptoni szembesül Földön új adottságaikkal. Tetszett a halott kriptoni telepek atmoszférája, a lángokban álló Metropolis, a terraformáló gépezet. Emellett különösen örültem, amikor az alkotók kedvenc Superman történeteimből idéztek, vagy amikor a végső csatában előbb a LexCorp, majd a Wayne Industries logóját láthattam.

Ha most valaki arra gondol, hogy éppen az „ez egy popcorn mozi, nem kell komolyan venni, ilyen is kell” kártyát akarom kijátszani, az téved. Mert bármilyen felejtős is elsőre a történet, a film tele olyan képpel, melyek annyira az ember agyába égetik magukat, amihez foghatóval, megkockáztatom, gyerekkorom óta nem találkoztam. És mivel a mozi vizuális műfaj, ez egy olyan teljesítmény, ami fölött nem vagyok hajlandó szemet hunyni.

Persze, lehet, hogy túlságosan szigorú vagyok a történetet illetően, elvégre a legtöbb eredettörténet nem valami bonyolult, „mindössze” megalapozta a hátteret a folytatáshoz. És az eddig látottak alapján jó esély van, hogy az alkotók tartják magukat az ott bevált recepthez, és a folytatásban egy, a képregényhez méltó Lex Luthort kapunk.

Kíváncsian várom a folytatást. Mert lehet, hogy az Acélember látványfilm, de sikeresen emlékeztetett rá, hogy ennek nem kell pejoratív jelzőnek lennie. A magam részéről örülnék, ha több ilyen látványfilm születne, mert hibák ide vagy oda, Snyder alkotása komolyan hisz magában. És ebben a zsáner sok darabja példát vehetne róla.

Érdekességek:

- Zack Snyder a Holtak hajnalának újraforgatásával került fel a térképre. Az ő nevéhez fűződik még többek között a 300 vagy a Watchmen: Az őrzők képregény-adaptációja.

- Emily Asher-Perrin véleménye a filmről, illetve értekezése arról, miért is fér bele egy újraértelmezés is.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 4 hozzászólás érkezett.

  1. tapsi szerint:

    (további pikáns apróság, ahogy arra a tor.com felfigyelt: Supermanünk mindkét apja Robin Hood :D )

  2. Attila szerint:

    Kevésbé lelkes, korrektebb vélemény:

    http://redlettermedia.com/half-in-the-bag-man-of-steel/

  3. Juraviel.Ihuan.Bedvin szerint:

    Két kevésbé lelkes kritika az árnyalás végett. Az egyiket Freevo szerezte, a Delta Blogon, ő kevésbé megengedő a történet fakékségével szemben:

    http://delta.blog.hu/2013/06/20/man_of_steel_327

    A másik pedig a Geekz-től, hogy szerinte mi a fő pont, ami nem fér bele egy Superman újraértelmezésbe:

    http://geekz.blog.hu/2013/06/24/mitoszgyalazas_az_acelember_es_a_sotet_lovag-trilogia

  4. archnihil szerint:

    Igen, mindkettőt olvastam, az első egyébként az SFmag meg is osztotta. :)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon