Tegnap volt Szent Iván éjszakája, a nyári napforduló – az év leghosszabb napja, mely után újra hosszabbodni kezdenek az éjjelek. Ahogy a téli napforduló az év legrövidebb napjaként egykor a világosság újjászületését ünnepelték az emberek, a nyári napforduló többek között a tündérek éjszakája volt. Elég csak Shakespeare Szentivánéji álom című művére gondolni…

…annál is inkább, mert szemben a ma sokakban élő gyermekbarát tündérképről, ebben az alkotásban a szépek népe szeszélyes, kicsinyes, kifürkészhetetlen, az emberre pedig egyszeri játékszerként tekint. Elsőre távoli képnek tűnik ez a tündér keresztanyáétól, mégis, sokkal közelebb áll a kelta folklór nem emberi, sőt, gyakran embertelen alakjaihoz.

Az alábbi cikkben az alkalomhoz illőn összegyűjtöttünk az SFmag szerzőinek kedvenc tündérképét az SFF irodalom és képzőművészet berkein belül.

Archnihil

meeting_oberon_titania_rackhamRobert Paul „Tad” Williams igencsak szívén viseli a tündérek megítélését, ugyanis mindegyik nagyobb fantasy művében szerepet kapnak, mint antagonisták. Antagonisták, és nem mint gonoszok – bármennyire is félelmetesek és kegyetlenek tudnak lenni, Williams tündérei mindig összetett motivációkkal és személyiséggel bírnak.

A Memory, Sorrow and Thornban Osten Ard első civilizációját hozták létre, miután áthajóztak a Határtalan és Örök Óceánon, hogy aztán csillaguk leáldozzon, és átadják a helyüket az embereknek. Ezt persze nem önszántukból tették, kifinomult kultúrájuk elbukott a korai emberek vérszomjával szemben. Most három csoportra oszlottak: a tőlünk távolélő sithákra, a halandókat kiirtani vágyó nornokra és a szolganépekre, akik hamarabb állnak szóba egyszeri emberekkel, mint egykori uraikkal.

A Virágok háborújában a tündérek kultúrája ugyan sok szempontból a miénket idézi, lényeges különbség a Hyeronimus Bosch-t idéző forgataguk mellett, hogy ők a halandók hitéből, babonáiból, félelmeiből nyerik energiájukat, így nem tett jót számukra az emberek tudományainak fellendülése.

A Tündérvidékben az emberek évszázadokkal ezelőtt a messzi északra üldözték őket, ahol egy árnyfallal védik magukat a halandók támadásaival szemben, ám úgy érzik, eljött az idő, hogy bosszút álljanak. Apró manóktól majomszerű goblinokon át hatalmas óriásokig és lidércnyomásos torzszülöttekig mindenféle fajzat megtalálható köztük.

Williamsnél a tündérek mindig sokszínűek, színesek és árnyaltak – és ezenkívül van bennük valami vadság, ami a tolkieni tündékből teljesen hiányzik.

Hanna

Brian_Froud_by_ThePainitiateA polcomon sorakozó rengeteg tündéres fantasy könyv között böngészve megakadt a szemem néhány köteten, melyeket még évekkel ezelőtt vettem: Brian Froud albumain. Ami azt illeti, neki köszönhető az a tündérkép, amelyik a szemhéjam mögött lakozik – és még ha másoknál is olvasok a tündérnépségről, akkor is az ő kicsit torz, idegen, ugyanakkor kedves vagy éppen rémisztő figurái jelennek meg a szemem előtt.

Brian Froud angol grafikusnak köszönhető többek között A fantasztikus labirintus és A sötét kristály látványvilága (előbbiben egyébként a fia is játszik, ő az elrabolt csecsemő…). Tündérei sötétek és elemiek, nem véletlen, hogy elsősorban ezekről ismert. Több tündéres albumot is kiadott, ezek közül sok, pl. a Fairies, a Goblins! vagy a Good Fairies, Bad Fairies tündérfajok sokaságát mutatja be, és nem csupán a mítoszokból ismert najádokat, pookákat, boggartokat és társaikat, de egy sor általa kitalált lényt is, mint amilyen a hajgubancoló tündér, a bánat tűszúrása vagy éppen a jó szavak tündére.

Van honnan merítenie, elvégre Dartmoor közelében él, ahol aztán bőven akadnak ősi legendák az erdőségekben és a lápban (a képein ezek a tájak vissza is köszönnek). Számomra egyik legkedvesebb munkája a Lady Cottington’s Pressed Fairy Book, amelynek szövegét a Monty Pythonos Terry Jones írta, ennek megfelelően elborult agymenés. Egy naplóról van szó, amelyet a tündéres fotókról elhíresült Angelica Cottington ír – ám nem csupán fényképeket készít a tündérekről, nem ám! Jó viktoriánus természetbúvár módjára lepréseli a tündéreket, és ezek az eltorzult, kilapult, nem ritkán testnedvektől maszatos tündérek kísérik végig a történetet Angelica gyerekkorától kezdve a pubertásig és a kiskorúak védelme érdekében külön papírszalaggal lezárt utolsó oldalakig. Zseniális, pimasz képek, egy művész elszabaduló fantáziájának manópofájú megtestesülései.

Brian Froud honlapja

Farkas Balázs (fbdbh):

Brian-Froud-Nippers in the OrchardA bennem élő tündérkép egyoldalúsága miatt (amit valószínűleg gyermekkori Disney-filmek okoztak) soha nem kerültek ezek a lények a kedvenc folklórjelenségeim közé: a pixie-féle ugribugri lények és pláne az apró, szárnyas Julia Roberts után nehéz volt rendbe rakni bennem ezt a furcsa világot. Pedig nem kell kizárólag a fantasztikus irodalomban kutakodni, hogy lássuk, ennél nagyobb és összetettebb dologról van szó. A tündérek, legáltalánosabb definíció szerint varázserejű, ártó vagy jótevő (emberszerű) figurák, akik az emberektől elszigetelt társadalomban élnek. Olykor az embereknél magasabb rendű civilizáció tagjai, olykor pedig tréfaűző csínytevők.

Engem azok a történetek fognak meg, ahol a világ belső mitológiájának részét képezik, de csakis azok nyerhetnek bepillantást az életükbe, akik arra méltónak találtatnak. Két felemelő példa számomra (természetesen) Bilbó befogadása Középfölde tündéi közé, és Rothfuss Fae-birodalma, ahol Kvothe megtanulja, hogyan legyen príma szerető. A tündérek ír változata, a leprikón még kifejezetten rokonszenves figura, főleg a rejtett, elcsíphetetlen varázslat és a kincs ígérete miatt. Mindig szerettem a titkos, alig észrevehető dolgokat. Furcsamód egy viszonylag felejthető tévéfilm, A koboldok varázslatos legendája óta csípem ezt a mítoszt. A tündérek itt élnek köztünk, de mégsem láthatjuk őket: ez a fajta bizonytalan kapcsolat a realitással vitathatatlan bájjal jár.

Tapsi

Brian-Froud-1A tündérekről mindig nagyon kettős képem volt: egyrészt ott voltak a parányi meselények, mint például Flórika, a Tündér a vonaton főhősnője, aki legalább olyan  nagy hatással volt rám, mint pár évvel korábban Galadriel (nem, nem tévedés, A Gyűrűk Ura előbb akadt a kezembe). Tolkienhez hasonlóan a legtöbb általam olvasott fantasy-ben a tündérek-tündék leginkább halhatatlan, varázslatos képességű embereknek tűnnek, és viszonylag kevés igazán újszerű vagy ötletes csavart láttam a témában (nem, igazából nem hat meg, ha eltúlozzák a fajgyűlöletüket, és mindemellett vérszomjas aztékok, nem csak klasszikus Titánia az összes; ennél azért több kéne). A mesék és az ifjúsági könyvek sokszor érdekesebben játszanak a lehetőségekkel, gondolom azért, mert nem köti őket annyira a magát túl komolyan vevő világ- és civilizációépítés.

A fantasy-ben leginkább akkor érdekesek a tündérek, amikor nem az emberihez hasonló magaskultúraként jelennek meg, mint Tolkiennél, hanem teljesen idegenek. Jó példa erre Robert Jordan Az Idő Kereke sorozatában a kígyók és a rókák népe, azaz az aelfinnek és az eelfinnek. Két külön fajzatnak tűnnek, de valahol mégis összefüggenek; mindkét néphez hasonló varázskapun át lehet eljutni, vagy a Ghenjei toronyba belépve. Közös bennük a vas, a tűz és a zene tilalma is – ez bizony leginkább a tündérekre jellemző vonás. A szépek népét idézi az is, hogy három kérdést megválaszolnak (ismerik a jövő titkait is), vagy teljesítenek három kívánságot, de mindig kíméletlenül megkérik az árát. Csak csalással lehet legyőzni őket, és úgyis szinte lehetetlen. Talán még sehol máshol nem ábrázoltak tündérfélét ilyen hátborzongatónak és ellenszenvesnek.

Jakirte Jak Cyr

tumblr_laus9rj3131qda5qco1_500Susanna Clarke tündérei különös lények. Az írónő ábrázolásmódja szokatlanul, az emberek számára kicsavart módon gondolkodó lényeket állít elénk. Nem egyszer viselkednek hihetetlenül gyerekesen, ami rendkívüli hatalmuknak hála meglehetősen veszélyes kombináció. Jó példa az előbbire, hogy egyik arisztokrata évszázadokra száműzte rokonát valami csekély vétségért.

Hollókirály című regény egyik fontosabb mellékszereplője a bogáncspihe hajú úr, akinek személyében az írónő sikeresen létrehozott egy valóban emberektől eltérően, idegenül gondolkodó karaktert. A lény felfoghatatlan hatalmával feltámaszt egy fiatal lányt, cserébe életének felét kéri. Ám a hölgy nem hal meg 30 évvel korábban, hanem minden áldott éjjelen a tündér palotájában kénytelen szüntelen táncolni halhatatlan „kedvesével”, aminek következtében sosem piheni ki magát és egy idő után már a zeneszó hallatán is rettegni kezd. A tündér emellett egy Stephen nevű fekete inast is kiválaszt magának, akit azonban elhalmoz minden földi jóval és nemességét, egyszerűségét szembeállítja a romlott angol arisztokráciával. Kettejük története meglepő véget ér.

Clarke másik művében, a Búcsúbáj hölgyeiben többnyire könnyedebb hangot üt meg. Ez a mesés novelláskötet valóban a tündérek köré épül. Találkozhatunk embereket segítő tündér-arisztokratákkal, fiatalembereket az erdőmélyi házukba csábító tündérhölgyekkel vagy fiatal lányokat tenyészkancának használó lényekkel is.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom, társművészetek

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon