Bartók Imre második regénye több szempontból is fontos. Először is, személyében egy szépirodalmat művelő szerző tesz utazást a zsánerirodalomba. Mindig érdekes, hogy a kívülről jött ember hogyan használja a sablonokat, mit hoz ki a tematikából. Másodszor, amellett, hogy alig jelenik meg magyar írótól sci-fi, értékelhetően egyedi fantasy, még emellett is kimondottan ritkaságszámba megy a sötétebb tónusú fikció, ráadásul ez poszt-apokaliptikus, poszthumán történet. Harmadszor azért örülhetünk A patkány éve megjelenésének, mert a legtöbb hazai zsánerregényen érződik egyfajta szerénység. Az alkotók alig mernek igazán kitárulkozni, megmártózni az általuk felskiccelt világban, legtöbbször az elsőként fölmerülő ötletek mellett döntenek, és ez bizony nem tesz jót a kreativitásnak. Bartók regénye bátor mű.

A végső kép azonban sokkal árnyaltabbá teszi a megítélést.

A történet minden apokaliptikus rendező kedvenc városában, New Yorkban játszódik. A gyomorforgató nyitójelenetben egy férfi éppen akkurátusan kibelezi saját, gondosan elkábított feleségét. Máshol pedig élő emberekből groteszk növényeket készítenek ismeretlenek. Stone, a kiégett, fásult, elvált és újra nősült detektív az ehhez hasonló, egyre gyarapodó esetek után nyomozna, de alig van kapaszkodó, csak furcsa üzeneteket talál a tetthelyeken. Hamarosan találkozunk három filozófussal – Karllal, Martinnal és Ludwiggal – akik ezeket a botanizálásokat csinálják. Megismerjük az ördögien csinos és elvetemült Cynthiát is, aki az élveoperálások elindítója, egy gigászi terv agytrösztje. A gonosz kompánia célja az ember utáni élőlény, egyfajta növény-állati, szupertudattal élő lény megalkotása, a természetes entrópia visszaállítása. Ennek sajnálatos módon útjában áll a New Yorkban található sokmillió ember, akiknek sorsa nem kétséges: pusztulniuk kell.

A három filozófusról kiderül, hogy titániumlemez borítja őket és apró reaktort rejt a testük. Látszólag belelátnak az emberek gondolataiba is, erősek, és sok szenvedést okoznak a hétköznapi embereknek, miközben lételméleti kérdésekkel viaskodnak vagy a Tom és Jerryt nézik DVD-n. Valójában ezek a psichopaták a főszereplői a regénynek, ők azok, akik Fűrész-típusú jelenetekben vesznek részt. Előlük nincs menekvés.

Minden adott ahhoz, hogy egy új, eredeti és izgalmas magyar spekulatív fikciót olvassunk. Számomra azonban mégis félresiklik a regény.

A regény minden szempontból zsánerregénynek indul: noir típusú nyomozó, New York, belezés, robotnak tűnő főhősök, fantasztikus történések. A borító és a szöveg szerkezete, a tagolások kalandokkal teli regényt sejtetnek. És ezeket meg is kapjuk, szó sincs róla, hogy unalmas lenne a szöveg. Csak épp nem elég zsáneres.

Hogy miért? Mert a feszültséget nem jól adagolja, nem épülnek dinamikusan egymásra a jelenetek. A főszereplők – akikkel aztán tényleg elég nehéz azonosulni, értük szorítani – két hentesmunka között úgy élnek, mint a Jóbarátok csacska hatosa: főzöcskélnek, hülyéskednek a bérelt házban. A történet megakad, Stone sztoriszála gyöngül és végül széttépődik, a regény elején ígért nyomozás banalitásba fullad. A sok tudományos, főleg kémiai és biológiai utalás ellenére nincs racionális magyarázat a végső történések miértjére. Ráadásul összezavarhatja az olvasót az a tény, hogy ebben a jelenbeli világban játszódó történetben valaki a legendás Marx-testvéreket említi meg főnökeiként. Ez a technika – bár szellemesen összecseng a filozófus Karl soha ki nem mondott családnevével – csökkenti a regény realitását, így már nem ugyanolyan a tét, mint előtte, hiszen ebben a világban bármi megtörténhet. Ahol pedig bármi megtörténhet, ott nem izgulunk, csak hátradőlünk és figyelünk.

Mondatszinten is felemás a kép. Egyrészt a sablonok klisékké silányulnak (kemény zsaru például), nyakatekert hasonlatok váltakoznak csodálatosan megformált mondatokkal. A zsánerregényt jól kell megírni ahhoz, hogy tényleg ütős legyen. Azt is mondhatnám, hogy rigózusan csak olyat lehet leírni, ami folyamatosan előreviszi a cselekményt, vagy a szereplőket árnyalja, esetleg mindkettőt egyszerre. A zsánert éppen az olvasói elvárások éltetik – ha feszültség kell, akkor azt kell pontosan megfogalmazni. Bartók regényében például az a jelenet, amikor egy kommandó megtámadja a főszereplőket, elnagyolt és homályos. Nincs meg az az érzésünk, hogy a főszereplők igazán bajba eshetnének. A szépírói véna viszont gyakorta megmutatkozik, különösen a regény második felében, de akkor sem az akciójeleneteknél. Az embernek van egy olyan érzése, hogy A patkány éve zsánerregénynek indult, aztán valami egészen más irányba tévedt, de a végén visszatalált a zsánerhez. Érdekes hibrid lett így, ami viszont olvastatja magát. Feltételezem, hogy a filozófiában járatosak több pozitívumot találnak benne, hiszen a három filozófus mellett megjelenik Friedrich is, és a regény mottójának szánt Hölderlin-idézet, valamint a regény viszonya is biztosan megérne egy misét.

Most akkor összekavartam az olvasót, hogy ez jó vagy rossz regény? Az az igazság, hogy A patkány éve is összekavar minket. Lehet, hogy pont ez volt a szerző célja? Bartók Imre második regénye mindenképpen eredeti regény, üdítő színfoltnak számít idehaza.

Talán az első igazi new weird regény.

A szerzőről: Bartók Imre 1985-ben született Budapesten, az ELTE filozófia szakán végzett. Két irodalomtörténeti monográfia szerzője (Paul Celan – A sérült élet poétikája, 2009; Rilke – Ornamentika és halál; 2011). Első regénye Fém címmel jelent meg 2011-ben.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon