SFmag

Karsa Harlan egyszerű hétköznapi ember lenne, ha. Ha nem lennének időnként emlékezetkiesései, ha bármit is tudna származásáról vagy szüleiről, ha nem egy ismert sci-fi íróról nevezték volna el, és ha nem a Patológián dolgozna. Ezek közül a tényezők közül ő leginkább a Patológiát fájlalja, de egyébiránt ez a rengeteg „ha” sem tántoríthatja el attól, hogy teljes meggyőződéssel élje egy hétköznapi ember életét. Mint ilyen, vágyik persze a kalandra, de nem nagyon.

Tipikusan az az ember, aki felett szeretnek gyülekezni a fellegek, és úgy visszafogottan szemerkélni, míg az utolsó felhőpamacs is meg nem érkezik, hogy akkor aztán istenesen rákezdjenek. Így a legutóbbi emlékezetkiesése során nemcsak egy sikertelen randival lesz gazdagabb, nemcsak részletre vett motorja vész el, de különösebbnél különösebb alakok kopogtatnak be ajtaján, hogy áldásos tevékenységüknek köszönhetően Harlan előtt feltáruljon egy, az egyszeri halandó számára láthatatlan világ.

László Zoltán a fantasztikus irodalom több alműfajában kipróbálta magát, legyen kiberpunk (Hiperballada), sci-fibe oltott high fantasy (Nagate), vagy időutazós hard sci-fi (Keringés). Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg legújabb regénye, az Egyszervolt, az Agave kiadó gondozásában, amelyben most a városi fantasybe ugrik fejest teljes lelkesedéssel – egyetlen egy dolog ismerős elsőre, a magyar közeg, ami megtalálható mind a Hiperballadában, mint a Keringésben. Meg talán Karsa Harlan, aki László Zoltán korábbi szereplőihez hasonlóan sodródik az árral, miközben nagy, arctalan cégek ügynökei tolják maguk előtt gyalogként.

László Zoltán kellékei mellett azonban egy másik úriember stílusa is érezhető, ez pedig Neil Gaiman. Ilyen lenne talán a Sosehol, ha London helyett Budapesten játszódna. A hétköznapi zegzugok itt is csodákat rejtenek, a Westend vízesése mögött egy javasasszony él, a Parlamentet pedig egy óriás tartja a markában. E különös világ lakói is gaimenien elvarázsoltak, a tolószékes manótól az adminisztrátor Vágóig, aki leginkább egy rendszerváltás előttről itt maradt bürokrata, valamint Mr. Croup és Mr. Vandemar pikáns keveréke. Még Harlan sem áll távol Richard Mayhew-tól vagy Kövér Charlie-tól.

Be kell valljam, hogy elvárásaim miatt az első oldalakon egyfajta olvasói kettős látásban szenvedtem. Egyrészt bírom Gaiman esendő, kisszerű karaktereit, másrészt gyűlölöm a tipikus magyar esendő, kisszerű karaktereket, mert megannyi hazai produkció sikeresem megutáltatta velem őket. László Zoltán azonban hamar megmutatja, hogy a kettő voltaképpen ugyanaz, a kulcsszó a „hogy”, és lehet a hazai kisembert gaimani szinten is művelni, nem kell, hogy gagyi legyen. Mindegyik karakter jól sikerült, és külön dicséret illeti a női szereplőket.

Ugyanez igaz a magyar folklór elemekre is, a hétfejű sárkány ugyanúgy idomul hétköznapi valóságunkba, mit Gaimannél a fabulák állatszereplői. És most ritka nagy kísértést érzek, hogy felsoroljam a többi magyar meseelemet, de félek, azzal elrontanám az olvasói felfedezés örömét. Egyetlen egy olyan elem van, ami először túlságosan is sci-fisnek tűnik, de aztán az is belesimul a többi közé. Meg aztán Gaiman is kísérletezett különböző stílusok elvegyítésével, elég csak a Sandmanre gondolni.

Egyébként a fanyar humor kifejezetten jót tesz a lászlói világképnek. Mert tévedés ne essék, ez egy László Zoltán regény továbbra is, nem válik Gaiman-epigonná. Nem lemásolja az angol úriember kellékeit, hanem átvesz belőlük és a magáévá teszi azokat. És hamár itt tartunk, emlékszem, hogy László Zoltán egyik éves top ötös könyvlistájára a Soseholt is betette, azzal a kiegészítéssel, hogy a végével nem ért egyet. Ez pedig itt nagyon látszik, noha nem akarok semmit lelőni, de nem is kell semmi nagy csavarra gondolni. És ez a lezárás a maga egyszerűségében jobban is tetszik, mint a korábbi László regények lezárása: egyszerű, őszinte, pozitív, és legfőképpen, önbizalommal teli.

Mit lehet még mondani? Ha tetszettek a korábbi László Zoltán írások, tégy egy próbát ezzel is. Ha lebilincseltek a hazai folklór-fantasyk, mint az Ólomerdő, okvetlenül szerezd be ezt is. Ha szereted Neil Gaimant, ne hagyd ki ezt se. Vagy csak ha érdekel, milyen egy jó hazai fantasztikus mű, ugyanis az Egyszervolt megérdemli, hogy egy lapon emlegessük a Csillagporral vagy más külföldi regénnyel, és ehhez az írónak nem kellett felvenni a Brian Ephrum álnevet sem.

Persze számomra nem attól lesz elsősorban magyar, mert magyar név szerepel a borítón, vagy mert hazai folklórból merít. Hanem mert innentől kicsit másképp fogok tekinteni a Westend vízesésére. És már ezért megérte elolvasni.

Hozzászólások

hozzászólás