A tökéletes trükk említésekor viszonylag ritkán szokás igazán kidomborítani a tényt, hogy Christopher Nolan filmje Christopher Priest azonos című regényének adaptációja, holott a moziverzió rengeteget köszönhet a forrásműnek, ráadásul a két alkotó között még szellemi rokonságról is beszélhetünk. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy a brit-amerikai rendező és az angol író ezer szállal kapcsolódik egymáshoz, kiegyensúlyozott tempóval formált életművükben több érintkezési pont is felfedezhető. Mindketten érdeklődnek az emlékezet, az intenzív szubjektivitású elbeszélések és a komplex narratív szerkezetek iránt, kedvelik a megbízhatatlan narrátorokat, hajlamosak valamilyen formában tematizálni a fikcióteremtés folyamatát, és szívesen állítanak identitáskrízissel küszködő hős(öke)t a történeteik fókuszpontjába.
A tökéletes trükk tehát a bűnügyi filmes műfajokban dolgozó Nolan és a legtöbb helyen sci-fi íróként emlegetett Priest szempontjából egyaránt reprezentatív műnek tekinthető. Az alapszöveg és az adaptáció szoros összehasonlítása azt képes megmutatni, hogy a szerkezet- és tartalombeli eltérések mit árulnak el az egyes alkotók különböző érdeklődéséről.
Elbeszélések és el-nem-beszélések – a regény narrátorai és titkai
Priest terjedelmes és ágas-bogas szerkezetű regénye négy, egyaránt egyes szám első személyben megnyilvánuló (és irigylésre méltó dramaturgiai érzékkel rendelkező) elbeszélőt szerepeltet, illetve egy egészen rövid átkötés erejéig egy személytelen, mindent tudó narrátort is bevet. Tekintettel a könyv összetett szerkezetére, érdemes röviden áttekinteni az egyes rétegek tartalmát és funkcióját.
A regény első elbeszélője a könyv megjelenésének ideje (1995) környékén él. A múltja és családfája iránt kevéssé érdeklődő Andrew Westley (aki Borden vezetéknévvel született) újságíró, akit a főszerkesztője egy vallási szekta ténykedése kapcsán felmerült különös eset felderítésére küld az Angier-kúriához. Az örökbefogadott fiatalembernek ki kell derítenie, hogyan lehetett képes (ha képes volt) egy bizonyos tiszteletes bilokációra, vagyis arra, hogy egy időpontban két helyszínen legyen. Westleyt az ügy rejtélye helyett azonban az a talány kínozza, hogy vajon miért érzi úgy gyerekkora óta, hogy pszichikai kapcsolatban áll az ikertestvérével, amikor a rendelkezésére álló információk alapján egyke gyerek. A regény nyitó elbeszélése a cselekmény megalapozásául szolgál, egyben bevezeti az első enigmát.
A könyv második elbeszélője Westley dédapja, Alfred Borden, aki 1901-ben kezdi írni a memoárját, amit a férfi halála után kiadtak, így a szöveg elérhetővé vált a nagyközönség számára. A férfi az írásban beszámol az életéről (tehát az 1860-as évek közepétől kezdődő időszakról), karrierjének fontos állomásairól, és az ellenlábasaként megjelenő Rupert Angierrel folytatott, egyre jobban elmérgesedő rivalizálás újabb és újabb fordulatairól. A nagyon is öntudatos, Nabokov önreflexív szövegeit idéző elbeszélés, rövid közbevetések formájában, hamar hozzálát az olvasó teljes elbizonytalanításához és a narrátor szavahihetőségének megkérdőjelezéséhez.
A kurtább fejezetekben megszólaló, változatlanul egyes szám első személyű hang a regény ezen pontján még értelmezhetetlen megjegyzéseket tesz[1], és rövidesen az az érzésünk támad, hogy az elbeszélői én meghasadt. A nem egyszer önellentmondásos mondatokat lejegyző narrátor egy idő után világossá teszi, hogy van valamilyen titok (amire ő az „egyezmény” szóval utal), ami meghatározza és uralja az életét, erről azonban valamiért nem beszélhet az olvasónak – ingerlő módon persze újra és újra reflektál rá. Borden elbeszélése tehát azon túl, hogy felrajzolja a munkájában elhivatott, feleségét illetően hűtlen, mentális értelemben pedig zavart bűvész portréját, bevezeti a még sokáig rejtve maradó talányt, ami nem egyszerűen kulcsfontosságú a későbbi Angier-elbeszélés számára, hanem végső soron magyarázatot ad az önreflexív szöveg sajátos stílusára.
A regény harmadik elbeszélője Kate Angier, vagyis az a személy, aki Andrew Westleyt az Angier-kúriába csalogatta. 
A múltja és családfája iránt megszállottan érdeklődő magányos nő ugyanis annak reményében csalta a birtokára az újságírót, hogy tőle választ kaphat az őt kislánykora óta kínzó kérdésre. Kate gyerekként szemtanúja volt annak, hogy kisfia társaságában meglátogatta őt és családját egy bizonyos Clive Borden, és a kisfiú a család pincéjében lévő különös szerkezet működésbe lépését követő „elektromos viharban” meghalt. A kisfiút akkor Nicky Bordennek hívták, most azonban Andrew Westley néven él, és semmire sem emlékszik az esetből. Kate (Westleynek címzett) rövid elbeszélése vázlatosan beszámol az Angier-család múltjáról, de főként a hátborzongató esemény körülményeire koncentrál, és ezzel újabb nagy talánnyal gazdagítja a regényt.
A könyv negyedik elbeszélője Kate dédapja, Rupert Angier, aki 1866-ban kezdi írni a naplóját, amit a férfi halála után csak a családtagjai olvashattak el. Angier elbeszélése, amely hangsúlyosan a leghosszabb a regényben (a többi rész terjedelme együttesen is kisebb ennél), minuciózus pontossággal számol be a bűvész karrierjéről, szerelmi ügyeiről és az Alfred Bordennel folytatott tusakodás alakulásáról. A regény ezen szakasza ugyanakkor egy élet-krónika megfogalmazásánál jóval nagyobb feladatot visz véghez, ugyanis Angier naplója egyrészt árnyalja vagy akár teljesen más megvilágításba helyezi[2] a Bordennel való küzdelem egyes állomásait (hiszen a két történet értelemszerűen érintkezik bizonyos pontokon), másrészt választ ad az előző elbeszélések során felhalmozódott kérdésekre.
A regényt Westley elbeszélésének folytatása keretezi. A rövid lezárás nem csak megerősíti az Angier-napló végére kikristályosodott válaszokat, hanem elvarrja az előbbi narráció legvégén lógva hagyott szálat.[3]
„Jól figyelnek?” – a film összefont elbeszélései és önreflexivitása
A film nyitómondatát követő párhuzamos montázsban azt látjuk, amint az idős Cutter (Michael Caine) a bűvésztrükkök három felvonásáról tart előadást a befogadót képviselő kislánynak, Borden (Christian Bale) pedig belopózik Angier (Hugh Jackman) előadásának díszletei mögé, majd végignézi a férfi fulladásos halálát. Nolan filmje a rendező több munkájában (a Memento, az Eredet és kisebbrészt a Követés esetében) is alkalmazott elbeszélői fogással indít: egy előre hozott jelenettel felvázol a néző számára egy narratív szituációt, amit a néző képes ugyan értelmezni valahogyan, de messze nem úgy, ahogy a teljes történet ismeretében tudná. A szóban forgó jelenet a cselekmény során szerzett információk révén később teljesen átíródik: megtudjuk, hogy az itt látott Angier valójában „másolat”; hogy Borden valójában nem is vétkes a férfi halálát illetően; és hogy a fulladozó férfi tulajdonképpen Angier előadásának szükséges velejárója.
A rendező ezt követően hozzákezd a cselekmény jelen idejében zajló események bemutatásához. Hamar világos lesz, hogy Nolan és a forgatókönyv társírójaként feltüntetett fivére megszabadult a regény keretét biztosító, a huszadik században játszódó történetszáltól, így Andrew Westley és Kate Angier figurájától is. A film saját cselekményének jelen idejét ehelyett a könyvből hiányzó eseménysorral határozza meg: a Nolan által használt bűnügyi filmes keretben azt látjuk, hogy Borden az Angier feltételezett meggyilkolása okán indult bírósági tárgyalás ideje alatt a rácsok mögött vesztegel. Ez a szituáció teszi lehetővé a rendező számára az általa annyira kedvelt flashback-szerkezet alkalmazását, Borden ugyanis a cellájában ülve kinyitja Angier naplóját, és kezdetét veszi Angier elbeszélése.
Nolan már a film felvezető szakaszában hozzákezd az egyes elbeszélői síkok közötti váltogatáshoz. Az éppen csak elinduló Angier-elbeszélésben Angier olvasni kezdi Borden naplóját, és az így kibomló jelenetsor a két bűvész ismeretségének kezdetére visz minket. A jelenetsor végén azonban Nolan ravaszul és észrevétlenül átvált Angier flashbackjére, amelyben a férfi a felesége előtt próbálja reprodukálni az este folyamán látott kínai bűvész trükkjét. A rendező ezután a flashback és az Angier-napló szintjéről is feljebb emelkedik, egészen a cselekmény jelen idejébe, hogy – ismét csak zökkenőmentesen – ezúttal Borden flashbackjével folytassa, ami a férfi leendő feleségével való megismerkedéséről tájékoztatja a nézőt.
Nolan tehát alig fél óra alatt egy négy szintű elbeszélést hoz létre. Egyrészt bemutatja a jelen síkján zajló 
eseményeket, másrészt megjeleníti az Angier-naplóban leírtakat, harmadrészt ábrázolja a Borden-naplóba lejegyzett eseményeket, negyedrészt pedig bemutatja az Angier feleségének halálát követő időszakot Angier szemszögéből. A jelen mellett tehát eleinte a közelebbi múlt és a valamivel távolabbi múlt eseményeit látjuk, ez utóbbit két nézőpontból. A rendező úgy ágyazza egymásba az elbeszéléseket, hogy nem szükséges minden egyes alkalommal megjelenítenie az adott elbeszélői szituációt: hiába ugrál ide-oda a cselekmény kronológiájában és a narrátorok között, tökéletesen átlátható szerkezetet alkot. Az Eredetben egyébként szintén négy rétegű elbeszélést dolgoz ki (helyesebben, a film fináléjának egy szakaszában öt rétegről beszélhetünk, a „valóságban” zajló repülőút szintje azonban narratív értelemben eseménytelen), csakhogy ebben a filmben az újabb és újabb szinteket nem fél óra alatt hozza létre, hanem lassan és fokozatosan építi ki ezeket, ráadásul itt az időviszonyok is teljesen máshogy alakulnak.
A cselekmény előrehaladtával természetesen egyre közelebb kerülünk a jelenhez, így körülbelül a film felénél a negyedik szál időben beéri a másodikat, és innentől ez fejlődik tovább. A narratíva egyik kulcsfontosságú pontján azonban Borden, a naplója végén, a szövegen keresztül megszólítja Angiert (mert tudatosan juttatta a férfihez a kötetet, hogy ebben a formában is provokálja), és bár a férfi dühödten becsapja a naplót, ezzel nincs vége a Borden-napló eseményeit ábrázoló szálnak. Hiába nem látjuk a továbbiakban, hogy Angier olvasná a kötetet, a film továbbra is ábrázolja Borden életének eseményeit, amikről csak ő tudhat. Nolan azért hajthatja végre ezt a kis „csúsztatást”, mert eddigre létrehozott egy olyan stabil elbeszélői szerkezetet, amiben teljesen világosak az egyes szintek közötti időbeli és ok-okozati viszonyok.[4]
Újabb, az imént említetthez hasonló fordulópontot jelent az a pillanat, amikor Angier – a naplója végén – a szövegen keresztül megszólítja Bordent (ő is tudatosan juttatta a másikhoz a kötetet, sőt még azt is eltervezte, hogy ezt a férfi a cellájában ülve fogja olvasni, miközben a kivégzésére vár). A film ezután a három szál (a jelen és a két perspektívából ábrázolt közelmúlt) váltogatásával jut el ahhoz a jelenethez, amit Nolan a film elejére is beemelt, ezután pedig már csak a jelen eseménysora fejlődik tovább. Így jutunk el a fináléhoz, amelyben Borden akasztása után az ikertestvére találkozik Angierrel.
A villanásnyi (főként Borden emlékeit megmutató) flashbackek után Nolan még a felütés azon jelenetéhez is visszatér, amelyben a kislánynak (vagyis Borden lányának) magyarázó Cuttert láttuk, a jelenetet azonban most a második Borden érkezése zárja le. És bár a domboldalon heverő egyforma kalapokat mutató képsort a film nyitásánál Borden narrálta („Jól figyelnek?”), ezt a sokkoló (az élettelen Angier-másolatokat mutató) záróképekkel kiegészített szekvenciát most Cutter hangalámondása kíséri („Nem a valóságot akarják… hanem az illúziót.”).
Folytatása következik holnap.
Roboz Gábor
A szöveg a Prizma filmművészeti folyóirat honlapján megjelent cikk (http://prizmafolyoirat.com/2010/08/16/roboz-gabor-a-buvesz-muvesz-produkcioja-a-tokeletes-trukk-regeny-es-filmvaltozata-1/) rövidített változata.
[1] Például: „Nem terveztem semmi olyat, amivel nem értenék egyet, csak azt, hogy többet írok, mielőtt megint elolvasom. Elnézést kérek, hogy azt hittem, becsapom magam, nem akartam semmi rosszat.” (p. 48.)
[2] A „más megvilágításba helyezés” legszebb példáját, egyúttal Priest egyik legizgalmasabb elbeszélői ötletét az a jelenet tartalmazza, amelyben Angier, miután megszerzi Borden naplóját, saját rohamosan romló egészségi állapota miatt kieszel még egy utolsó bosszút, amivel a síron túlról is provokálhatja Bordent. A bűvész megszerkeszti a napló szövegét, és saját pénzének befektetésével elintézi, hogy kiadják a kötetet. Ez a húzás világossá teszi, hogy a regény második részében olvasott Borden-napló valójában Angier keze nyomát viseli magán, és nem tudhatjuk, hogy ez utóbbi egészen pontosan mit és mennyit változtatott a szövegen. Priest ezen metafikciós gesztusától talán még Nabokov is elsárgult volna.
[3] Priest ugyanakkor egyetlen kérdést nyitva hagy. Westley egy tiszteletes állítólagos bilokációja okán érkezett a történet elején az Angier-házhoz, de a regény hamar félreteszi ezt a rejtélyes ügyet, és később sem tér vissza hozzá. A rendelkezésünkre álló információk alapján arra következtethetünk, hogy az ördögi Tesla-találmányt titokban azóta is használják.
[4] A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy a film ezen részében, egy egészen rövid szakasz erejéig, Nolan még egy szintet ágyaz a cselekménybe, az Angiernek szóló Tesla-levélben leírtakat ugyanis képekben és Tesla hangalámondásával is megjeleníti.
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
Bírom amúgy Priest hozzáállását Nolanékhez: a Mementonál még jó fej volt, erre elkezd Batman-filmeket csinálni 😀 Nem is nagyon volt elégedett a filmmel, pedig viszonylag jól kimatekozták a lényeget, Priest élesen tagol, míg Nolan egyetlen folymatos zene alá vagdalja a síkokat, és így teljesen más hatása van majdnem ugyanannak a sztorinak.
De amúgy sem lehetett volna egy-az-egyben adaptáció, mert a „szövegség” nagyon fontos a regényben, egy megbízhatatlan narrátorok sorát felvonultató iratgyűjtemény megfilmesíthetetlen.