SFmag

Karl Schroeder az egyik kedvenc íróm. Érdekes, szórakoztató, érthető, és mégis tudományos könyveket ír, de nem untat száraz tudományoskodással, nem fáraszt azzal, hogy vizuálisan ábrázol absztrakt matematikai konstrukciókat, mégis lehet tudni, hogy ott van mögötte azért az az elméleti tudás, amivel megtehetné.

Az öt kötetes sorozat első kötetét, a Sun of Suns-t nagyjából ugyanakkor olvastam, mint Schroeder első regényét, a Ventus-t, és ahhoz a minden irányból kifordított világhoz képest az első Virga regény még az elképesztően ötletes és egzotikus háttér dacára is gyengébbnek tűnt – az első kötet végén úgy éreztem,  a történet egyszerű, és a világ, bár nagyon érdekes és színes, nem olyan mély, mint az Archipelago, ahol a Ventus és a Lady of Mazes játszódik. Vártam is pár évet, mire megrendeltem a második-harmadik kötetet, és alig tíz oldalt kellett olvasnom belőle, hogy rájöjjek, Virga és környéke nem csak állja a versenyt, de még lenyűgözőbb, mint Ventus mesterséges középkorba süllyedt világa, vagy a Naprendszer külső peremén lévő koronálisok voltak.

Virga mesterséges bolygó. Ezzel minden lakója tisztában van, ahogy azzal is, hogy a bolygón kívül hatalmas, sűrűn lakott világegyetem található – a bolygón belül pedig az ő világuk, mert Virga nem csak mesterséges bolygó, de a belseje lakott, nem a külseje. Most gondolom, mindenkiben megképződött a homorú felszínen piknikező családok képe, akik a fűben heverészve távoli városok fényeit nézik csillagok helyett, de a helyzet még ennél is cifrább: mert Virgának nem a belső felszíne a lakott, hanem lebegő városok úsznak az óriási gömbben.

Középen a mesterséges napok csoportjából összeállt központi Nap, Candesce ragyog. Napfelkelte és naplemente helyett napbekapcsolás és napkikapcsolás van. A vakmerők éjszaka akár be is motorozhatnak a karbantartás alatt álló napokhoz, de ez kockázatos vállalkozás, hiszen reggel pillanatok alatt több száz mérföldes környezetben mindent hamuvá éget a működő napok hője. Candesce tűzkörén kívül található Virga legsűrűbben lakott területe. Itt keringenek a hercegségek, egyik város a másikat éri, és mind Candesce-től nyerik a fényt, nem szorulnak külön napra.

Mert valamivel kijjebb bizony ez a helyzet: csak az számít országnak, akinek saját napja van. Ha elpusztítják, az könnyen az egész nép veszte lehet. Aerie kis államát is így gyűrte le Slipstream katonasága, és amikor az aerie-i lázadók megpróbáltak új napot építeni egy felhőfal rejtekében, rajtuk ütöttek, és szétzúzták a maradék reményt is az önállóságra. Persze a Virga középső részén a sötétségből saját mesterséges nappal országot kicsaló nemzeteken túl is van élet: kinn, a bolygó burkához közelebb vannak örök éjszakában élő nemzetek, és arrafelé húzódnak meg a babonás félelem övezte téli szellemek is.

Virga kérgét hatalmas jéghegyek borítják. A levegő nedvességtartalma kicsapódik az űrrel érintkező, vékony bolygóhéjon, a jéghegyek nőnek, leszakadnak, besodródnak a bolygó közepére, a melegebb levegőn felolvadnak, víz lesz belőlük. Érdekes változata a víz körforgásának. A mesék szerint itt lapulnak a bolygó legendás szörnyei és védelmezői is, és erre kell keresni a sokak által szintén csak legendának tartott Őrséget is.

És végül a kéreg egy pontján ott az átjáró a külvilágba, a Turistaállomás. Nagyon kevesen jutnak el oda, és kintről is csak páran merészkednek le Virgába – a bolygón belüli lét jó ideje elvált a bolygón kívülitől, és úgy tűnik, ez mindenkinek megfelel.

A látszat persze csal, és hogy mennyire, azt csak fokozatosan érti meg az olvasó. A szereplőkkel együtt fedezzük fel, mi van odakinn, a virgaiak ősei miért zárták el magukat idebenn, és lassan derül ki az is, hogy egy mesterséges napok pettyezte, mesterséges buborék-bolygóban miért áll nagyjából XX. századi szinten a technológia, holott Virga létrehozásához ennél nyilván sokkal magasabb szinten kellett állnia a tudománynak.

Az öt kellemesen rövid kötet mindegyike gyors, fordulatos, izgalmas, és telis-tele van jobbnál jobb ötletekkel. Hihetetlenül hangulatos helyeket villant fel, elképesztő kalandokat, de közben elgondolkoztat azon is, hogy mitől ember az ember, és összeférhet-e ezzel a halhatatlanság bármely formája. A szereplők is jók, mindegyiküknek megvan a maga egyénisége, és (talán Chaison Fanning kivételével) elég hibája és hiányossága ahhoz, hogy esendő legyen. Schroeder mindemellett gördülékenyen, élvezetesen ír, a sorozat olvastatja magát.

Nehéz lenne bármi negatívumot felhoznom, legfeljebb azt, hogy annyi érdekes helyről épp csak hallunk, vagy épp csak egy pillantást vethetünk rájuk – de valójában nem hiba, hogy nem terheli le a történetet efféle ballaszttal, sőt, egyes terjengősebb fantasy eposzokat elnézve kifejezett előny. A sorozat annak ellenére, hogy bejárja Virgát, végig szikáran cselekmény-centrikus marad, nem kóborol el semerre.

Karl Schroeder annak idején a Ventus-szal szabályosan lenyűgözött, a Lady of Mazes-zel elvarázsolt, és a Virga sorozattal sem okozott csalódást – épp ellenkezőleg.

A Virga könyvek:

• Sun of Suns
• Queen of Candesce
• Pirate Sun
• The Sunless Countries
• Ashes of Candesce

Hozzászólások

hozzászólás