A magyar sci-fi film helyzetét közhelyekkel lehetne leírni – például, hogy ilyen tematika idehaza nem is létezik, ami van, az nem látványos, kevés pénzből kell forgatni, és így tovább. Mégis időről időre feltűnik egy-egy film, amit az alkotók vagy a filmforgalmazók science fiction címkével jelölnek. És éppen az ilyen filmek kis száma miatt nagy az érdeklődés, hisz ki ne lenne kíváncsi, mire képesek hazánk fiai? A Cycle-lel is ez volt a helyzet, ráadásul ennél a mozinál a hazai filmgyártás nagyon sok rákfenéjét meg lehet figyelni.
„Mi a franc van a világgal?”
Egy asztronauta rohan egy épületben. A recsegő rádión keresztül hallja, hogy a bázis, ahonnan jött, elveszítette a kapcsolatot a Földdel, és a rejtélyes köd egyre jobban terjeszkedik. Menekülnie kell, de hova? És egyáltalán, hol van? Találkozik a rejtélyes maszkos emberrel egy különös házibulin, majd újra és újra összeakad vele. Mint kiderül, egy, a Holdon talált kvantumszámítógép áll az események hátterében, illetve egy öregember, akiről szintén csak keveset tudni. Mindeközben pedig mintha széthullana a világ, és nem csak mi, de az asztronauta sem tudja, mi történik körülötte.
A film megtekintése után – sokakkal ellentétben – nem az volt az első gondolatom, hogy mit gondoljak erről a filmről valójában, hanem az, hogy miért nem tudnak, nem akarnak a hazai filmesek tiszta zsánerfilmet – jelen esetben egyszerű sci-fit – csinálni? Miért érzik azt a filmkészítők, hogy bizony valami bonyolult, művészfilmes megoldást kell vinni a művükbe, hogy az „túllépjen” az „egyszerű” science fiction filmen? Valami hasonlót éreztem pár éve Pater Sparrow 1 című filmje kapcsán is. Mindkét film legnagyobb hibája, hogy a nézőt nem engedi közel. Bár a filmtörténetben nagy hagyománya van a történetmesélés szükségességéről, formáiról és megvalósításáról szóló vitáknak, ebbe nem mennék most bele. Én mindenesetre azon az oldalon állok, amely szerint a történet szerves velejárója a filmnek, még ha az nem is cselekménnyel, hanem képekkel, vizualizációval, hangokkal stb. adódik is át.
A Cycle ilyen tekintetben furcsa próbálkozás. A néző az első perctől kezdve keresi az ismerős sémákat, a fogódzót, hogy megértse, mi is folyik a szeme előtt. És lassan úgy tűnik, sikerül is elindulni egy olyan úton, ami a megértés felé vezet. De ekkor jön be az, amiről a film készítője, Sóstai Zoltán beszél, vagyis hogy a filmjét nem lehet teljesen megérteni, „legföljebb úgy kilencven százalékig”.
„Nem művészieskedni akarok és nem az volt a célom, hogy direkt teret adjak a nézői interpretációnak. Egyszerűen maga a világ ilyen. Én filozófiailag fallibilista vagyok: azaz úgy látom, hogy a problémák megoldása és elméletek összerakása nem egy véges folyamat. Olyan filmet akartam készíteni, ami őszinte: ami olyan képet fest a valóságról, amilyennek én gondolom.”
Persze az egyszeri cikkíró kérdezhetné ennek kapcsán azt: akkor miért csodálkozik az alkotó, hogy a filmjét „nem értették meg” – vagyis értetlenkedtek mind a nézők, mind a kritikusok? Illetve, mi volt akkor a cél? Gondolatokat ébreszt, az tény, de egy rossz film is ébreszt gondolatokat – gondoljunk csak a Prometheus körül kialakult, már-már hitvitákhoz hasonlító kommentháborúkra, hogy csak egy viszonylag friss példát említsek.
Mi a film célja? A vizualitás? Rendben, azt megkapjuk, elismerően is kell nyilatkozni, és nem csak azért, mert Sóstai egymaga rakta össze a filmet évek hangyaszorgalmával, zsebpénzből, rengeteg hátráltató körülmény ellenére. A látvány eredeti, ötletes, a monokróm, a kevés színnel dolgozó részek ugyanúgy megférnek egymással, mint a vakító színkavalkád, az animáció hibáit jópofán oldották meg – klasszikus példa a mimika hiányát palástoló maszk és sisak –, de mintha maga a látvány is az elidegenítés eszköze lenne – pláne a kamerakezelés ilyen. Hiába azonban a jó animáció és látvány, mind ez önmagában kevés másfél órához. Egy rövid videóban, ami egy-egy grafikus motor vagy team munkáját illusztrálja, nem is lenne ezzel semmi gond. És persze itt kapunk párbeszédeket, valamifajta meginduló cselekményt, de ez úgy hullik szét, mint egy homokvár, ha kiszökik belőle a víz. A néző pedig úgy érzi, valaki bizony itt átejtette, még ha nem is ez volt a cél.
Mert mit is látunk, ha lecsupaszítjuk a filmet? Egy nagy 2001 Űrodüsszeia homage-ot. A Holdon talált idegen tárgy? Magányos asztronauta? Ha mindez nem lenne elég, ismerős beállítások és helyszínek kerülnek elő. Mindez pedig beszéd nélküli, sejtelmes zenével kísért jelenetekkel megtűzdelve – emlékszem, a Kubrick filmből számomra az maradt meg élénken, hogy Dave Bowman lélegzését halljuk hosszú perceken át, amíg a Discovery-n kívül lebeg. És az egyszeri nézőben újra felvetődnek kérdések: hogyan értelmezzük ezt? Mi célja van ennek? Tiszteletadás? Vagy kapcsolatot kíván teremteni a két film között, netán tényleg van valami kapcsolat? Kérdések kérdések után.
Visszatérve az alapkérdéshez, hogy miért nincs tiszta (sci-fi) zsánerfilm idehaza? Erre nem tudom a választ, de azt talán érdemes leszögezni, hogy nem kell félniük az alkotóknak, hogy nem lesznek eléggé megbecsülve, ha nem csavarnak annyit a munkájukon, amennyit tudnak. Lehet ezt okosan is csinálni – kedvenc példám Gigor Attila filmje, A nyomozó, ami a thrillerek alapzsánerébe vitt pár ügyes csavart, és egy az utóbbi évek legjobb magyar filmjét alkotta meg. Mert így sajnos, a sok szócséplés ellenére is, a Cycle nem marad más, mint egy vizuálisan ügyesen kivitelezett, de érthetetlen és zavaró alkotás, amiből a legemlékezetesebb – és furcsa mód a leghatásosabb – a nyitószekvencia, a szintén 2001 utalás, az „utazás a csillagkapun át” szuggesztív zenével aláfestve (ez a trailer végén látható, illetve itt emelném ki külön a film zenéjét, ami tényleg nagyon jó). Mert bár a világ tényleg érthetetlen, de valami mégis képes rendszert vinni bele: maga az ember. Kérdés, hogy egy filmnél, ami behatárolt, mind időben, mind térben, mennyire képes ezt megtenni a néző értelme…
Hasznos információk:
- A Cycle Sóstai első filmje, amit több nemzetközi filmfesztiválon is bemutattak, ahol főleg pozitív reflexiókat kapott, a premierje is a SCI-FI LONDON filmfesztiválon volt.
- A magyar változatban az asztronautának Szabó Győző, a maszkos férfinak pedig Keresztes Tamás kölcsönzi a hangját.
Linkek:
Podcast interjú a SCI-FI Londonon
Hozzászólások
[_acelpatkany_ további írásai]
