Pár évvel ezelőtt csak az angolszász sci-fi igazi bennfentesei ismerhették Hannu Rajaniemi nevét, vagy talán még ők sem.  Aztán sikerült megjelentetnie első regényét, a Kvantumtolvajt angolul, és ez egy csapásra mindent megváltoztatott.  Ma már a kortárs SF egyik emelkedő csillagaként beszélnek róla, és talán nem is alaptalanul.

A Kvantumtolvajról sok jót hallottam, de valahogy ezidáig kerültem Rajaniemi munkásságát, talán épp amiatt a viszonylag nagy figyelem miatt, amit az elmúlt időszakban kapott. Most viszont rávettem magam legújabb regénye, az Ad Astra által frissen megjelentetett Fraktálherceg elolvasására. Nem bántam meg.

Mivel nemrég tettem le a könyvet, ezért még friss az élmény, de azt biztosan kijelenthetem, hogyha valaki mindenképpen egy trilógia második könyvénél akarja kezdeni az ismerkedést egy új univerzummal, akkor rosszabb trilógiát nem is választhatna Rajaniemi Le Flambeur  ciklusánál. (Melynek harmadik kötetén még dolgozik az író.) Ennek több oka is van: Először is a regény első negyedében annyira elveszettnek éreztem magam, mint már nagyon régen.  Rengeteg utalás és hivatkozás mutat a Kvantumtolvaj szereplőire és eseményeire, mely persze teljesen természetes, tekintve hogy egy összefüggő történet első és második felvonásáról van szó. A regény világa elsőre nagyon idegen és nagyon újszerű, a különböző ötletek frissessége pedig letaglózza a felkészületlen olvasót.  Ráadásul a szerző aztán tényleg nem gyerekként kezeli az olvasóit; magától értetődő természetességgel sorjáznak előttünk az olyan mondatok, mint például a „…most mindegyikükre szükségük van, hogy meglovagolják a deficit-szöget, amit a húr hasít ki a téridőből – az eredmény egy gravitációs lencsehatás, amitől a zokuk mindent duplán látnak…” és hasonlók. Ha az ember figyel és elhivatott, akkor azért idővel összeáll a kép, és kikövetkeztethetjük,  hogy ki kicsoda és mi micsoda, hogy mi az a gogol vagy éppen a metaköpeny. Persze amikor egy húrelméletből doktorált író egyenrangúként kezeli az embert, akkor történhetnek nagy értetlenkedések…

De vissza a regényhez. A kezdeti elveszettség után, ahogy megszokjuk a regény univerzumát, ezt a hihetetlenül sűrű és érdekes valóságot, már teljesen más az olvasási élmény; a könyv letehetetlenné válik. Amikor az utolsó fejezetekhez értem, már átkoztam magam, hogy miért nem az első regénnyel kezdtem, ahogy tenné minden normális ember.  Úgy talán még nagyobb élmény lett volna találkozásom a Szobornoszt és a zokuk világával.

A kissé csapongó lelkendezés mellett szólnék pár szót magáról a történetről is, bár az annál összetettebb, hogy néhány bekezdésben felvázoljam.  Mindenesetre az előző könyvben bemutatott főszereplők ( Jean le Flambeur – poszthumán mestertolvaj némileg rejtélyes múlttal – és Mieli, az Oort-felhőből származó, enyhén mogorva harcoslány) tovább bolyonganak értelmes pókhajójukkal, Perhonennel a regény jelenének Naprendszerében. Útjuk során leginkább csak sodródnak náluknál nagyobb hatalmaknak engedelmeskedve és olykor ellenszegülve, míg végül a Földre is eljutnak. Ez a Föld már nem kifejezetten vendégmarasztaló hely: Egyetlen megmaradt városát, mely egy lezuhant űrállomás darabjai köré épült, végeláthatatlan sivatag veszi körül, ami valójában biológiailag aktív és igencsak egészségtelen nano-masinák végtelen tengere. A városban, Sirrben Jean találkozik Tavadduddal, aki dzsinnek szeretője és a nano-gépek feletti korlátozott hatalom egyik letéteményese. Ez a találkozás aztán olyan eseményeket indít el, melyek két fő ismérve, hogy a., nagy horderejűek és b., majd csak a harmadik kötetben kulminálódnak. Amit már most alig várok.

Megpróbálva kicsit tárgyilagosabban értékelni a könyvvel kapcsolatos érzéseimet, arra jutottam, hogy valószínűleg azért vagyok ennyire lelkes, mert hosszú ideje nem találkoztam az emberi fantázia szárnyalási képességének ennyire tiszta, kikristályosodott bizonyítékával. Sok jó és ötletes teremtett világ létezik, de még a jobbak is olykor ismert klisék, vagy ha úgy tetszik toposzok mentén épülnek fel. Itt Rajanieminél ebből semmi sem érzékelhető, jobbnál-jobb ötletek és váratlan elképzelések sorjáznak végig. Emiatt még a sokszor kicsit száraz stílust és a nem kifejezetten karakter-centrikus narrációt is meg tudjuk bocsátani. Érdekes kettősség, hogy a szikár stílus ellenére olykor nagyon hatásos és plasztikus képeket vetít elénk az író. A regénynek rendkívül erős atmoszférája van, és egyértelmű írói teljesítmény, hogy ennek a hangulatnak a forrása nem azonosítható, egyszerűen csak van és beszivárog az olvasó tudatalattijába.

A spekulatív fikció egy lehetséges jövőjét tárja elénk Hannu Rajaniemi, és ezt a jövőt nem felfedezni a téridő-kontinuum istenségei ellen való vétek. Én mondom, az SF aranykora itt és most van. Vagy még mindig tart.

(Az első rész ismertetőjét itt olvashatjátok: http://sfmag.hu/2012/04/30/hannu-rajaniemi-kvantumtolvaj/)

További információk:

Hannu Rajaniemi a Könyvfesztiválra látogat az Ad Astra kiadó vendégeként, azaz április 20-án, 10:30-tól Ti is találkozhattok vele a Millenárison egy író-olvasó találkozó és egy dedikálás erejéig.

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 7 hozzászólás.

  1. stb szerint:

    “hogyha valaki mindenképpen egy trilógia második könyvénél akarja kezdeni az ismerkedést egy új univerzummal”
    Mi a halálért akarna bárki is ilyet tenni? El nem tudom mondani, mennyire nem értem ezt…
    Ennek így nem sok értelme volt, már bocsánatot kérek.

  2. crei szerint:

    Hát én sem csinálok ilyent még egyszer…:) Bár mindezt megelőzően az volt a benyomásom, hogy a két könyv csak lazán kapcsolódik, és ezért belefér.

    Hozzáteszem ettől függetlenül magas volt a tetszési index, mint az talán kiderült.

  3. tapsi szerint:

    “mert hosszú ideje nem találkoztam az emberi fantázia szárnyalási képességének ennyire tiszta, kikristályosodott bizonyítékával”

    hiába mondom én az embereknek, hogy olvassanak Karl Schroedert, tök hiába (szomorú fejcsóválás)

  4. sezlony szerint:

    “Ha az ember figyel és elhivatott, akkor azért idővel összeáll a kép, és kikövetkeztethetjük, hogy ki kicsoda és mi micsoda”

    Ez az első kötetben is így van; a szerző nem sokat vacakol a kifejezések magyarázatával, hanem hagyja, hogy bizonyos dolgokat akár csak a regény felére érts meg:). Jó technika, mert a kíváncsiság viszi előre az olvasót. (Számomra ez visszaütött ott, hogy miután megértettem a világot, a regény második fele már “csak” egy krimi volt, amit nem éreztem olyan erősnek az elejéhez képest.)

  5. hackett szerint:

    Egyébként Hannu élőben nagyon jó fej, és iszonyatosan geek. Pénteken is kint volt, és az Ad Astra standon egy óra alatt megírt egy olyan kis progeamocskát, ami ha valaki megadta a nevét, ebből egy random scifi regény címet generált.:)
    Úgy volt, hogy szombaton a dedikálók mind kapnak egy regénycímet a nevük alapján, és az elején ez még ment is, csakhogy akkora sor állt hozzá folyamatosan, hogy gyorsan letett róla.:)
    Örömteli látvány volt, hogy ennyi olvasó(szerintem legalább 100-an voltak) jött el egy sci-fi szerző dedikálására.

  6. kwindu szerint:

    A qvantum tolvaj a tavalyi év egyik kedvenc olvasmány élménye volt így alig várom, hogy kézbe vegyem a folytatást. Főleg a szobornosztra vagyok kíváncsi, amit már az előző részben is emlegettek. Nekem kimondottan azt tetszet, az első könyvben, ahogyan lazán félvállról oda dobott egy csomó olyan kifejezést, amit csak könyv olvasása közben fejt meg az olvasó. Rá adásul a világa is friss ötletes volt egy kicsit cyberpunk egy kicsit űropera nagyon is arányosan keverve. Egy szó, mint száz jöhet a farktál herceg! 🙂

  7. e(x) szerint:

    Valahogy elsiklottam a Pörgés felett annó, aztán a Tengely került először a kezembe. A Pörgést azóta sem tudtam végigolvasni. Kár érte talán.

    Ellenben, a Matjek szakkör befejező kötete mikorra várható?

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon