Az egyik legordasabb klisé, amikor a kalandozó hős távollétében lemészárolják a családját, motivációt és mord arckifejezést adva neki. Igen ám, csak az emancipáció korában bizony előfordul, hogy anyuka kényszerül túlórázni, és apuka vigyáz otthon a gyerekre. Az otthont kifosztó gonoszok pedig nem várnak, mert nekik is haza kell érniük vacsorára, így „essünk túl rajta!” felkiáltással neki is látnak a hozzátartozók legyilkolásának.

Voltaképpen ez a legnagyobb csavar a Sojourn high fantasy toposzait felvonultató történetében. Azonban még mielőtt legyintéssel tovább is lapoznánk, Marz és Land párosa nem is tűzte ki céljául a sablonok megdöntögetését, inkább azt, hogy azok felhasználásával egy olvasmányos-látványos művet alkossanak. Ez persze sokak szemében most biztos nem egyéb mentegetőzésnél – „Jaja, persze, már megint a sablonokat-használnak-fel-de-azt-jól duma… biztos azért, mert ilyet akartak, nem azért, mert nem tudtak volna másmilyet!” Azonban itt álljunk meg egy szóra, és térjünk rá egy kicsit a kiadóra!

Az 1998-ban alakult CrossGen képregénykiadó célja ugyanis az volt, hogy szakítson a szórakoztató, nagyközönségeknek készült képregények szuperhős zsánerébe történő beskatulyázásával, és egy olyan multiverzumot hozzon létre, melyben az összes műfaj képviselteti magát, mint detektívtörténet, űropera, szamuráj történet, horror, vagy éppen a fantasy különböző zsánerei. Ezeket a különböző világokat pedig a sigil, egy viselőjét természetfeletti hatalommal felruházó szimbólum köti össze, mely minden világban felbukkan és mely egyben a kiadó jele is.

Tehát, mint az látható, az elsődleges cél az volt, hogy minél több műfajról bizonyítsák be, ugyanúgy működik a kockákon, mint a könyvek lapjain, és hogy minden görcsölés nélkül lehet velük ugyanolyan szórakoztató képregényeket írni, mint a szuperhősökkel. Tehát elsősorban igyekeztek mindenhol a különböző műfajok esszenciáját visszaadni, azt, ami miatt megszerettük őket. Az esszenciáját, és ez a kulcsszó, ugyanis a Sojourn zsírmentesen adja vissza mindazt, amit gyerekkorunk fantasyjeiben szerettünk.

A történet főhőse Arwyn, az íjásznő, aki akkor vesztette el a családját, amikor a sötét nagyúr, Mordath trollserege feldúlják a városát. A Sötét Nagyúr, Aki Évszázadokkal Ezelőtt Már Egyszer Majdnem Igába Hajtotta a Világot, Mikoron Eljött a Hős, Ki Egységesítette Ellene a Marakodó Népeket, És Legyőzte, Hogy Aztán Most Feltámadjon. Igen, így, csupa nagybetűvel. Arwyn persze bosszút esküszik, de persze mezei nyíllal nem sokra megy olyasvalaki ellen, aki egyszer már visszatért a halálból. Nincs veszve azonban semmi, mert, kedves fantasy-rajongók, egyszerre, kórusban: van egy ereklye, aminek segítségével megidézhető a Mordathot egyszer már legyőző hős, és aminek a darabjai elszórtan hevernek a világ öt sarkában, hogy hősünk bejárhassa az egész settinget.

Ebben segítségére van a képregény narrátora, Gareth, a félszemű íjász, akit fogyatékossága cseppet sem akadályoz meg abban, hogy ő legyen az egyik legjobb szakmájában. Ő hivatott ellensúlyozni Arwyn komorságát, így az a karakter, aki jóval komolyabban veszi a magasztos céloknál az őket üldöző trollokat, és aki után egyetlen női szem sem marad szárazon – ha húsz évvel korábban élnénk, akkor Hollywood producerei rögtön tárcsáznák Harrison Ford ügynökét, hogy akadna egy új szerep. Vagy Kurt Russellét. Vagy az akkori férfiideált megtestesítő férfiszínészek egyikét. Gareth egyébként úriember, aki tiszteletben tartja Arwyn tragédiáját, és így nem tesz meg minden tőle telhetőt, hogy a bugyijába jusson. Pedig Gareth nem a plátói kapcsolatok feltétlen híve.

Egy másik szövetségese a Neven nevű titokzatos varázslónő, aki rejtelmességből diplomázott és sejtelmességből PhD-zett. Amit persze számon is kérnek rajta Arwynék, no, nem mintha annyira zavartatná magát emiatt, rendre olyankor kerül elő, amikor hőseink nyaka körül szorul a hurok, hogy aztán tovább is álljon. Nem Gandalf vagy Merlin ő, engem sokkal inkább emlékeztetett a Tó Hölgyére, hamár klasszikus gyökerek. Arwyn persze nem bízik benne, annak ellenére sem, hogy ő tőle kapja a megidézendő hős varázsíját, ami csak az ő kezében oszt halált, máséban még célban sem talál. Persze hősnőnk nem is bizakodó természet, összes bizalmát vadászkutyájának, Kreegnek szenteli.

Sablonok tehát, amikre sokan George R. R. Martin után előszeretettel legyintenek bosszúsan, de pont ez a George R. R. Martin hitvallása az, hogy „nem az a lényeg, mit csinálsz, hanem az, hogy hogyan csinálod”. Ez a hitvallás érződik a Sojournön. Vegyük például a trollokat. Előszeretettel gyújtogatnak és fosztogatnak, és nem vetik meg a gyengébbik nemet… azonban elkötelezettek családjuk iránt, hűségesek vezetőikhez, ugratják egymást, és bizony az is pedzegetve van, hogy Mordath előtt üldözték és megvetették őket. Az egyik legfontosabb karakter közülük Bohr, aki az Arwynék utáni hajszát vezeti, és aki nem egyszer szedi le a keresztvizet trolljairól, ha azok lustán, gyáván vagy kicsinyesen viselkednének. Bohrtól távol áll minden fölösleges gonoszkodás, csupán a munkáját végzi, és ezt teszi olyan eredményesen, hogy azon kevesek között van, akiket Mordath nem szívesen végez ki apró mulasztásokért.

Hamár Mordath, szerencsére ő is több a gonoszul kacagó, kicsinyeskedően fortyogó sötét úrnál. Életében nem egy nagy hatalmú varázsló volt, hanem egy egyszerű hadúr, akinek még motiváció is jutott a hétköznapi megalománián túl (emberek vettek el tőle mindent, trollok mentették meg az életét, ezért ők a választott népe). Titokzatos hatalmak élesztették újjá és adtak neki hatalmat a tűz felett. Nem kötötték orrára, miért tették, így más cél nem révén újra meghódította az Öt Királyságot. Ennek ellenére válaszokat vár Neventől, akinek köze van a feltámadásához. Például hamár vissza kellett térnie, miért egy érzéketlen élőhalottként kellett tennie, ami csak fokozza elkötelezettségét régi célja iránt. Elvégre csupán ez maradt neki, mert többé se egy nő ölelését, se egy zamatos almát nem tud élvezni, amire előszeretettel emlékezteti fanyar gúnnyal azokat a talpnyalóit, akik vendégasztalának dicséretével akarják behízelegni magukat.

Az ellenfeleken túl ugyancsak ötletesen eltalált lett Quinn világa: az embereken és a trollokon túl nyoma sincsen a tünde-törpe-félszerzet hármasnak, a szerepüket új fajok töltik be. Például az ankharaiak, bár szárnyas afrikaiak egyiptomi kultúrával, dölyfösségükkel és felsőbbrendűségükkel a tündékre emlékeztetnek, míg a pókszerű urnethik alkalmat adnak a földalatti katakombákra, akárcsak a törpék. Persze, ezek a hasonlóságok elég távoliak, hogy ne akarjuk beskatulyázni egyik népet sem, mégis, alkalmat adnak ismerős helyzetekre. A hótrollokként is ismert iskanik eredetileg jégkékbőrű, hegyesfülű humanoidok voltak, később azonban átdizájnolták őket még nagyobb agyarral bíró hagyományos trollokká. És persze nem feledkezhetünk meg a sárkányokról sem, mert hogy azokból is akad.

Az Öt Királyságból négyben egyébként a középkori Anglia, az ókori Egyiptom, a középkori Közel-Kelet, illetve a vikingek korabeli Skandinávia zanzásított verzióit ismerhetjük fel, míg Grinbor, a trollok földje a maga vadregényességével a civilizáció által frissen meghódított területekre emlékeztet.

Persze, akadnak azonban kisebb gondok a szóban forgó művel – az egyik az, hogy a 24. szám után Marz távozott, átadva a stafétát Ian Edgintonnak, akinek ideje sem volt bemelegedni, mert a CrossGen 2004-es csődjével a sorozatot a 34. számnál elkaszálták. Ami Edgintont illeti, ő behozott egy szálat, amit nem volt lehetősége tisztességesen kidolgozni, és amit így kicsit feleslegesnek éreztem. Marz egyik nagy erénye ugyanis pont az volt, hogy története zsírszegény volt, nem keresztezte egymást hat-nyolc szál, annyi karakter szerepelt benne, amennyire szükség volt, nem több, nem kevesebb. Ez pedig annyira nem jellemző manapság az epikus fantasyre, amikor egész könyveket szednek szét a rengeteg nézőpontkarakter miatt.

Szintén dicséret illeti Greg Land rajzait, akinek pedig a mostani munkáitól szabályosan falra mászok. Itt viszont becsülettel odateszi magát: a rajzai nemcsak realisztikusak és aprólékosak, de emellett mozgalmasak és kinetikusak is, már-már Bryan Hitch-szinten. Itt-ott elvétve előfordul, hogy egy karakter testtartása, arckifejezése mintha túlságosan beállított lenne, de messze nem ez a jellemző. Ugyanitt szót érdemel, hogy a panelkezelés maximálisan a mozgalmasságot és a látványt támogatja, az Alan Moore-ra jellemző háromszor hármas felosztásnak nyomát sem látjuk, szemben a horizontálisan vagy vertikálisan felosztott, illetve teljes képes oldalakkal (és akkor a 19-es számot nem is említem, ami voltaképpen egy illusztrált novella, nem pedig képregény). Dicséretes az is, hogy a füzetekben nem szakítják meg reklámok lépten-nyomon a történetet, pedig a szuperhősös képregényfüzetek egyik legnagyobb rákfenéje az, hogy ha beléjük lapozunk, jobb oldalon mindig egy ótvar nagy reklám éktelenkedik, kizökkentve minket a hősök világából.

Száz szónak is egy a vége, a Sojourn kellemes limonádé, frissítő és üde. Senki ne várja, hogy fejbe fogja verni, de arra akadnak más művek, más italok. Egyetlen egy valódi sajnálatos szépséghibája befejezetlensége – azonban 2010-ben a Marvel felvásárolta a brandet, és azóta már újraindított nem egy címet. Reméljük, a Sojournt sem kerüli el ez a sors, ugyanis egy kimondottan jópofa, szórakoztató alkotás.

Érdekességek:

–         Ron Marz pályafutása során olyan sorozatokon dolgozott, mint a Withcblade, az Ezüst Utazó vagy a Zöld Lámpás. Az utóbbi egyik történek köszönhetjük a „nők a hűtőben” kifejezést, ami az első bekezdésben leírt jelenséget írja le, és amit ebben a képregényben igyekezett elkerülni.

–         Greg Land vitt olyan sorozatokat, mint az X-men, a Fantasztikus Négyes, vagy legutóbb a Vasember.

–         A „sojourn” kifejezés menedéket, tartózkodási helyet jelent, nem pedig utazást, mint azt rengeteg rajongó gondolja.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon