SFmag

Aranyszabály, hogy ha valami sikeres lesz, rögtön megjelennek a követői. Nem történt ez másképpen a Watchmennel sem, mely sokak szerint újradefiniálta a szuperhősök szerepét, nem egy tabut döntve le a műfaj világában. Alan Moore művének hatása tagadhatatlan, mérföldkőnek számít, mely magasabbra tette a lécet a szuperhősös képregények számára, bebizonyítva, hogy álarcos igazságosztókkal is lehet felnőtteknek szóló történetet elmesélni.

Mégis, akadnak azonban olyanok is, akik a Watchment a szuperhősös képregények legsötétebb korszakának előidézőjeként, vagy legalábbis katalizátoraként tartják számon. Erről persze nem Moore tehet, hanem az epigonjai, akik minden áron akartak egy darabot a Watchmen – illetve a másik mérföldkő, Frank Miller Batman-újraértelmezésének, a The Dark Knight Returnsnek – sikeréből. A legtöbb követővel pedig a gond ott kezdődik, hogy csak a felszínt másolja le, de mélyebbre nem tud lehatolni. Ennek eredménye pedig egy szép lufi lesz.

A Watchment követően a piacot elárasztották az antihősök – csak míg az előbbi szereplői létező hőstípusok kiforgatásai voltak, emellett önmagukban is háromdimenziós, élő-lélegző karakterek, addig a kilencvenes év fenegyerekei egy rosszabb Schwarzenegger alkotás szintjét súrolták. Alulról.

Mert bár Alan Moore alkotása eljátszott a műfaj hagyományaival, és görbe tükröt tartott eléjük, addig az utódok közül rengetegnek az jött le belőle, hogy ebben rengeteg az erőszak meg a szex. Ami olyan, mint amikor a tizenéves gyerekek attól érzik magukat keménynek és felnőttnek, hogy megállás nélkül káromkodnak. Mondanom sem kell, ezek a gyerekek viszont haraptak az újkor hősideáljára, a rossz arcú, kigyúrt, fegyverfétises kemény legényekre és a domináknak öltözött amazonokra, akik olyan méretarányokkal bírtak, hogy az már nemhogy nem képviselt semmilyen valós vagy valótlan szépségideált, de még viccnek is rossz volt. Ráadásul olyan nevekkel bírtak, mint Darkchylde, Wylder vagy Stryker – gondolom, az alkotók így akartak bosszút állni a nyelvtantanáraikon. Meg a helyesírás amúgy is a kiscserkészeknek való, mint Superman. Elvégre milyen már, hogy sosem olt ki életet? Gyerekes és nevetséges.

A Kingdom Come története

Ezzel a trenddel szállt szembe Mark Waid és Alex Ross alkotópárosa, amikor belekezdtek a Kingdom Come történetének, ami arról szól, mi lenne, ha Supermanék visszavonulnának, átengedve a terepet az újkor tökös igazságosztóinak. És ezzel Waid és Ross igyekszik úgy kiforgatni az éra antihőseit, ahogy Moore tette a Watchmennel az aranykor és ezüstkor bajnokaival. Sőt, ennél továbbmennek, és ugyanezt teszik Supermanékkel, mintha csak meg akarnák mutatni, hogyan is kell ezt tisztességesen csinálni.

Az egész azzal kezdődik, hogy Batman nemezise, Joker meglátogatja Superman városát, Metropolist, és ha már arra jár, végez a Daily Planet stábjával, köztük Lois Lane-nel. A régi motorosok helyett azonban egy ifjú titán, Magóg talál az őrültre, és ott helyben végez is vele. Ez persze cseppet sincs ínyére Supermannek, aki rögtön törvény elé állítja Magógot, csakhogy aztán az utóbbit felmentsék a vádak alól. Az egyszeri embernek ugyanis már nagyon elege van abból, hogy a szupergonoszok kényükre-kedvükre kiszöknek a börtönből, hogy aztán ott folytassák, ahol abbahagyták. Ez az, amivel a kilencvenes évek hősei is érvelnek – azzal, hogy Batman inkább századjára is elkapja Jokert, mintsem végezne vele, nem asszisztál ahhoz, hogy ellenfele százegyedjére is megszökjön? És ezek után nem tartozik felelősséggel a bohóc minden áldozata után? Ez egy olyan dilemma, ami gyakran felmerül a képregényekben, ahogy a való életben is néhány évente szóba hozzák a halálbüntetés visszaállítását. Egy örökzöld téma tehát, és lehet érvelni pro és kontra.

Supermannek azonban esze ágában sincs így tenni, inkább fásultan otthagyja Metropolist, átengedve a terepet Magógnak. Hogy mi a helyzet a többiekkel? Batman titkos személyazonosságára időközben rájött Kétarc és Bane, így a Kúria romokban, a Köpenyes Igazságosztó pedig csak egy külső váz segítségével képes mozogni. Egyébként köszöni, megvan, mióta az Arkham Elmegyógyintézetet felrobbantotta Magóg egyik követője, neki csak a piti bűnözőkkel kell megküzdenie – a búvóhelyéről irányított robotok segítségével. Flash az idők során annyira felgyorsult, hogy inkább tekinthető elemi erőnek, mint embernek, Marsbéli Fejvadász megnyitotta az elméjét az egész emberiség előtt, és egy idegronccsá vált, Zöld Lámpás és Aquaman pedig visszavonult az űrbe illetve az óceán mélyére, és nem ártják bele magukat az emberiség ügyeibe. Egyedül Wonder Woman nem fordít hátat szuperhősi szerepének, és ő kezdeményezi az öreg motorosok visszatérését is, amikor bekövetkezik a baj.

Ugyanis amikor Magógék nem hajlandóak kegyelmet adni egy szupergonosznak, az pánikba esik, aminek köszönhetően egész Kansas radioaktív pusztasággá válik. Az ország éléskamrája nélkül pedig… nos, az amerikaiak nagyobb bajban vannak, mintha egy újabb idegeninvázió érte volna New Yorkot.

Dehogy kicsit érdekesebb legyen a helyzet, a főnézőpont karakter mégsem az új vagy régi hősök valamelyike, hanem Norman McKay tiszteletes, akinek a hite igencsak meginog a kansasi tragédia után, és… igen, igen, tudom. Most sok olvasóm biztos azt gondolja: „Neeemááár, egy tiszteletes, akit elhagyott a hite? Hát ez olyan eredeti ötlet, hogy ilyen nincs is! Mint a parasztfiú, aki képes legyőzni a sötét urat.”

És, nos, teljesen jogos az irónia, akkor is, ha Norman McKay egy szerethető figurára sikerült, aki amolyan átlagember a szuperlények tengerében. Legalábbis az lenne, de az utóbbi időben látomások gyötrik, aminek köszönhetően aztán egy nap bekopogtat hozzá az egyik szuperhős, a természetfelettit képviselő Spectre, akinek nagybetűs Ítéletet kell hoznia egy elkövetkezendő katasztrófa miatt, csak annyira eltávolodott már az emberektől, hogy egyedül képtelen eleget tenni feladatának.

Azt hiszem, már a fentiekből látható, hogy a mű csak úgy tobzódik a bibliai utalásokban (már a cím is a Miatyánk angol változatából származik), így nem véletlen, hogy a főhős egy egyházi személy. De ha akad olyan, akinek ez nem lenne egyértelmű, nos, az ő kedvéért minden fejezet idézetekkel kezdődik a Jelenések Könyvéből, melyeket stílszerűen apokaliptikus csaták illusztrálnak. Ugyanis az új hősök áldásos tevékenységének köszönhetően mindenki egy egész világra kiterjedő szuperhős-háborútól tart, és a helyzet annyira elfajult, hogy senki nem tudja, az ez ellen tett lépésekkel csupán késlelteti, vagy éppenséggel pont előidézi azt.

Kansast követően Superman mégis csak előjön Akhillész-sátrából, és összetrombitálja egykori bajtársait. Egyesek követik őt, míg mások – így Batman – inkább egy második klikket alkotnak. Batman ugyanis nem nézi jó szemmel volt társa ténykedéseit, aki egy átnevelő tábort emel Kansas kellős közepén Magóg követőinek. Ahogy az azok keresztes hadjáratát túlélő gonoszokban – akiket természetesen Lex Luthor vezet – is meghűl a vér Superman visszatérésének hallatán.

Hagyaték

Minden tehát adott egy új mérföldkőhöz, és az 1996-ban megjelent Kingdom Come sokáig nagy becsben is állt képregényrajongói berkekben. Sokan egyébként reménykedtek benne, hogy a Watchmen után ezt is filmre viszik, mint hasonló kaliberű alkotást. Apró érdekesség, hogy állítólag a sorozat nem egy elemét felhasználja Moore elveszett művének, a Twilight of Superheroesnak. Emellett Alex Ross azért vágott bele a projektbe, mert miután befejezte Kurt Busiekkel a Marvelst, egy sorozatot, mely a Marvel Univerzum születését egy átlagember szemén keresztül mutatja be, és ami sok elismerést kapott, egy hasonlót szeretett volna a DC-nél is.

Ám – és ez talán érződik a cikkem hangvételéből – a mű fénye azóta itt-ott igencsak megkopott. Ennek részben külső okai vannak, amikre később térek ki, de ezek mégsem mentik fel teljesen az alkotást. Pedig, mint az látszik, vannak itt jó ötletek, csak egy kicsit jobban ki kellene használni őket. Waid jó író, első olvasásra engem is levett a lábamról, a sokadiknál azonban már igencsak kilóg a lóláb megvalósítás terén. Tegyük hozzá, a történetfonalat Ross találta ki, és a DC azután rendelte mellé Waidet, hogy megtetszett nekik az ötlet – de vannak olyan lyukak a történetben, amit egy tapasztalattal rendelkező írónak illett volna befoltoznia.

Az, hogy Superman nem tud mit kezdeni az új idők szellemével, és ő is bekeményít, egy zseniális ötlet, ugyanis ez az, amit annyiszor számon kértek a karakteren. Ez az, amit annyiszor próbáltak meg kiforgatni az antihősökkel, és ez az, amit az alkotópáros sikeresen tesz, egyfajta extra fricskaként amellett, hogy Magógékat szánalmas, felelőtlen huligánoknak állítja be. Csak van jó pár labda, amit le lehetett volna csapni, és jó pár dolog, amit lehetett volna jobban is.

Az egyik az, hogy míg pl. a Red Sonban működött a Superman – Batman ellentét az által, hogy az egyik jóindulatú diktatúrát, a másik anarchiát képviselt, addig itt nem világos, hogy a Gothamet rendőrállammá változtató Bruce miért is kéri számon barátján az átnevelő tábort. Ugyanígy furcsa, hogy Superman csak úgy bevágja a durcit évekkel korábban, mert a jó népnek Magóg módszerei a szimpatikusak – annál is inkább, mert a Joker mégis csak végzett élete szerelmével. Lois Lane elvesztésével lehetne magyarázni azt, hogy Superman miért ábrándult ki szuperhősi szerepéből, csak sajnos ez nem több lábjegyzetnél. Marad Magóg, akivel szemben Superman lehetne megértőbb – hiszen Joker mégis csak egy sereg ártatlant gyilkolt meg, akik rengeteg gyászolót hagytak maguk után. Ezt Superman első kézből tapasztalta meg, ráadásul a seb még friss. Akkor miért is a kakaskodás és az elv a fontos? Miért merül ki az egész abban, hogy Superman berág, mert Magóg öl, majd még jobban berág, hogy a népnek ez kell?

Nem lenne ezzel baj, ha Lois halála nem sikkadna el – így azonban a döntés nem egy felelős szuperhősére vall, hanem egy tizenéves taknyoséra, aki sértetten bevágja a hisztit, amikor nem az ő ötletét szavazták meg szalagavatón, amire el se megy, mert hát a többieknek akkor kötelessége lesz nyomorultul érezni magát. Jó, persze ez talán szőrszálhasogatás, amikor felelős politikusok alkalmazzák retorikaként a „majd meglátjátok, hogy nektek van szükségetek rám, nem fordítva” duzzogást, de Supermantől mégis többet vár el az ember.

A másik, hogy az antihősök – hősök szembenállása jobban működne, ha mégis csak lenne egy kézzel fogható közös veszély. Jó ötlet a kansasi pusztítás, az, hogy egy sarokba szorított, életéért rettegő gonosz veszélyesebb egy tízszer kiszabadultnál, csak ilyenből kellene még több. Luthorék ugyanis a történet során nem tesznek mást, csak együtt konspirálnak a kávé fölött – ugyan Luthor terve az, hogy a tragédiát ott erősíti fel, ahol tudja, ez ott bukik el dramaturgiailag, hogy Supermanéknek a nagy antihősvadászat közben eszébe nem jut a kansasi válságot kezelni. Pedig lehetne ezzel is példát mutatni az új bajnokok előtt, ahogy a közös gonoszvadászat is alkalmat adna erre. Mert hát ugye az ölés – nem ölés dilemmáját mégis csak az adja, hogy az emberek rettegni fognak egy olyan nagyhatalmú lénytől, aki hajlandó gyilkolni, függetlenül, hogy az illetőt Jokernek hívják, vagy Magógnak. Így azonban marad a didaktikusság, az egyik oldal azt ismétli, vannak elveink, a másik azt, hogy mégis csak ők intézték el a szupergonoszok jelentős hányadát egyszer és mindenkorra.

Más kérdés, hogy Jokert és a folyton emlegetett Kansast leszámítva nem látjuk, hogy az újoncok gonoszokat üldöznének. Inkább egymással csatáznak, l’art pour l’art, ártatlanokat veszélyeztetve. Indokokat nem tudunk, nem is lényeges, és így annyi év távlatából az sem menti teljesen, hogy az akkori éra képregénykarakterei ugyanezt tették, mert azok pocsékul voltak megírva. Nem lenne rossz fricska, csak legalább a harcoló feleknek kellene valami csapatnév, hogy legalább valami kifogás legyen a harcra az adrenalin mellett – elvégre az antihősök voltaképpen nem többek adrenalin junkieknál. Így azonban homályban maradunk.

De hát egy átlagember nem is lát bele mindenbe, Norman McKay így tökéletes nézőpont karakter lehetne. Csak sajnos amint megjelenik a Spectre, onnantól kezdve McKay álmain át utaznak térben és időben, így a tiszteletes hamarosan nem lesz több külső szemlélőnél és kommentátornál. Kívülálló lesz, holott egy kisember ezt nem engedheti meg magának, ugyanis egy kisember mindig kiszolgáltatott marad a hatalmasok játékainak. Nem az a baj, hogy nem cselekszik, mert egy kisember mégis csak tehetetlen, hanem hogy néhány ritka alkalom kivételével még a jelenléte is felesleges. Jópofa ötlet, hogy nem tudjuk, vajon a történet szempontjából ő a vezető, vagy Spectre, azaz melyikük Dante és melyikük Vergilius… de attól még lehetne indokoltabb a jelenléte, minthogy néha pattogatott kukoricát dobál a filmvászonra. Például ha más átlagemberekkel érintkezik. Vagy Supermannel. Vagy Magóggal. Bárki mással, mint túlvilági kísérőjével.

Jó, persze, a végére voltaképpen ezt teszi, és ő is menti meg a világot, amikor jobb belátásra bírja az őrjöngő Supermant. Aztán ez a néhány szó elég is lesz, hogy a szuperhősök a fejükre csapjanak, hogy „de hülyék is voltunk, vaze”, majd rögtön el kezdjék egy szebb hellyé változtatni a világot, sikerrel, aminek köszönhetően kolbászból fonják a kerítéseket, mely reggelre visszanő, egyéb feladata meg nincs, mert már mindenki mindenkinek a barátja.

Pedig egyébként szerethető alkotás a Kingdom Come, még ha nem is hibátlan, és az ötletek mellett ebben szerepe van Alex Ross rajzainak is. Bevallom, képregényeknél én jobban kedvelem a dinamikus, egyszerűbb rajzokat azoknál, melyek aprólékosak és statikusak, márpedig Ross az utóbbit képviseli. Mégis, ő ruházza fel Norman McKayt egy esendő, de jóindulatú és megértő ember vonásaival és mimikájával, ő ad Batmannek tiszteletlen és önironikus arckifejezést. Szíve-lelke benne van a képregényben, és ez már McKay tisztelesen látszik, akit a tulajdon édesapjáról mintázott – talán innen is az a szeretetreméltó öregurasság? És egyébként a számon kért pátosz sem meglepő, ha ismerjük Ross munkásságát, és tudjuk, mekkora beleszólása volt a történetbe.

Végítélet

Miért vagyok akkor mégis kemény ezzel a képregénnyel, ami egykor lebilincselt? Azért, mert ironikus módon igencsak elszállt felette az idő, ugyanúgy, ahogy Magógék szerint Supermanék felett. És itt jönnek elő a külső tényezők. Egyrészt, hogy egy olyan iránnyal szállt szembe, ami egykor meghatározó volt, és nem kis dolgot jelentett szembemenni vele – de manapság méltán vált elfeledetté. A Watchmen sikere abban is rejlik, mit forgatott ki, nemcsak abban, hogy hogyan. Supermannek és Pókembernek ugyanis van egy olyan időtálló bája, amiről a kilencvenes évek bajnokai nem is álmodhatnak. Levesszük őket, és ha egy adott történeten már mosolygunk, tudjuk, egykor mit adtak nekünk, hogy miért szeretjük őket. Ezzel szemben az „utódaikról” ezt már nem tudjuk elmondani – egykor menők voltak, mert akkoriban az volt a divat. Kész. Az, amit a régi hősök képviselnek, hogy lehet számítani ránk, továbbra is erénynek számít, míg karabéllyal mászkálni már nem annyira – és itt mondanám, hogy Pókemberék nemcsak gonoszokat püföltek, de katasztrófák és balesetek áldozatait is menekítették, miközben volt életük. Ez a fenegyerekekre nem igaz.

A fenegyerekeket azóta visszaküldték a kispadra, és néhány ritka kivételtől eltekintve nem engedik vissza a pályára őket, csak nagyon rövid időre. Számtalan jó történet született arról, hogy miért is működhet egy altruista szuperhős. Sőt, csakhogy még nagyobb legyen Magógék megaláztatása, azóta jött Warren Ellis, és a The Authorityjével bemutatta, hogyan lehet jól nagyhatalmú antihősöket írni. Így nem hiányoznak nekünk, nem kell emlékeztetni, miért nem működnek… nem kell rájuk emlékeztetni egyáltalán.

A Kingdom Come olyasmiről szól, amit egykor ki kellett mondani, de ma már mindenkinek egyértelmű. Egy olvasást továbbra is megér, csak senki ne várjon tőle világmegváltást, mert akkor menthetetlenül csalódni fog.

Érdekességek:

– Nelson Alexander Ross hírnevet az 1994-ben megjelent Marvels minisorozattal szerzett hírnevet magának, és azóta is többször dolgozott együtt Busiekkel – ő rajzolta az Astro City borítóit és a karakterek designja is hozzá köthető. Az egyik legismertebb képregény-rajzoló, akit a szuperhősök Norman Rockwelljeként tartják számon.

– Mark Waid pályafutása során olyan karakterek történetét írta, mint Flash, Fenegyerek, a Fantasztikus Négyes vagy Amerika Kapitány, illetve az ő neve alatt indult útjára novemberben az új Hulk sorozat. Ő a szerzője az Irredeemable és az Incorruptible testvérsorozatoknak, melyek közül az egyik egy rossz útra tért Superman-analógiáról, a másik pedig annak megreformált ellenfeléről.

– A kilencvenes évek egyik meghatározó alakjának számít Rob Liefeld, akinek a rajzát a kor hősnőideáljáról fent is láthatjuk. Liefeldet manapság a kilencedik művészet Justin Biebereként tartják számon. Olyasvalakinek, akitől, ha azt kérdezik, tudja-e, mi az anatómia, azt feleli: Törökország fővárosa. Azonban ha valaki nem tudna betelni az alkotásaival, itt jó párat megtalál.

– Alan Moore eredeti története, a Götterdämmerungon alapuló Twilight of Superheroes, amiből a Kingdom Come is merít, a House of Steel (Superman-dinasztia) és a House of Thunder (Captain Marvel-dinasztia) szembenállását mesélte el volna a DC Univerzum jövőjében, melynek központjában John Constantine állt volna. Bár ez a projekt kútba esett, a Kingdom Come-ban ezért ugrik egymás torkának Superman és az agymosott Billy Batson.

– A képregényben számtalan karakter teszi tiszteletét egy-egy cameó erejéig. A szokásos szuperhősökön túl láthatjuk Rorschachot, megöregedett Lobót, illetve Dagi Albert bandáját, amint ujjat húznak Batman robotjaival. Magóg egyik követőjét, 666-ot Brian Azzarellóról mintázták, míg Magógot magát Kábelről, egy szuperhősről, aki Rossék szerint megtestesítette mindazt, amit az új hőstípusban utálnak.

– A sorozat sikere miatt elkerülhetetlen volt, hogy később ne folytassák. Az 1999-ben megjelent Kingdom húsz évvel játszódik a történet után, később pedig az egyik író, Geoff Johns a fősodorba is beintegrálta az általa vitt Justice Society sorozaton keresztül.

Hozzászólások

hozzászólás