Manapság a magyar könyvpiacon nincs hiány az orgyilkosokat szerepeltető vagy magukat ezzel hirdető regényekből. Elég csak Robin Hobb Látnok-trilógiájára, vagy Brent Weeks Éjangyal-trilógiájára gondolni. A képregények mellett a regények kiadásába beszálló Fumax kiadó Jon Sprunk művével csatlakozott ehhez a körhöz.
A történet Othir vallási-politikai intrikáktól hemzsegő nagyvárosában játszódik, mely egy, a Római Birodalomra emlékeztető impérium, Nimea, utódállamának székhelye és jelenleg egyházi uralom alatt áll, mely a földi középkor Egyházának sötétebbik oldalára hajaz. A politikai gyilkosságok mindennaposak és ebből húz hasznot Caim, aki orgyilkosként, kalandozóként keresi kenyerét. Szerencsétlenségére belekeveredik egy komplex hatalmi játszmába, melyben ellenfelei vele is végezni akarnak. Holtan találja ugyanis azt az embert, akivel végeznie kellett volna, kiderül, hogy a kapott információi is hamisak és feltűnően gyorsan érnek oda a rend (korrupt) őrei. Szövetségesre lel azonban Josephine-ben (Zefiben), a meggyilkolt főúr lányában, aki tudni szeretné miért kellett apjának meghalnia, és akit – Caimhoz hasonlóan – meg akarnak ölni. Innentől kezdve pedig elindul az események lavinája, kiszámítható és meglepő fordulatok követik egymást viszonylag pörgősen a végkifejletig. Kiderül persze, hogy a játszma nem csupán róluk szól, de a város sőt az egész egykori birodalom uralmára kihatással lehet.
Caim a legfontosabb nézőpontkarakter, de egyben rendkívül ambivalens személyiség is. A férfi egyrészről a fülszöveg által ígért és az első fejezeti rajtaütés által munka közben bemutatott, sötét múltú gyilkos, másrészről pedig a szíve mélyén becsületes ember, aki szívesebben öl kegyetlenkedő nemeseket, és így tesz „jót”. Ha minderre a szerző kicsit jobban rámegy, kellemes belső konfliktusokat sikerült volna kihoznia belőle, de néha inkább úgy tűnt, ezekkel próbál egy szerethető rosszfiút megalkotni. Egyedibbé teszi őt (és a regényt) az általa sem értett, árnyakkal kapcsolatos képessége és társa, egy csak általa látott szellemlény, egy Kit nevű szeszélyes lány. Tetszett továbbá, hogy egyre többet tudunk meg Caim múltjáról így fokozatosan derül ki, ki is ő valójában, honnan jött. Sprunknak Zefi személyében pedig remekül sikerült megalkotnia egy hisztis csitrit, anélkül, hogy túlzottan idegesítő lenne, és karaktere szépen fejlődik is, bár a csinos megmentendő hölgyön nem sikerül túllépnie. A mellékszereplők között találunk továbbá gyermekkori nevelőapát, sötét hatalmakkal szövetkező varázslót, jótékony madamot, korrupt egyháziakat, akik ugyan nem sikerültek kimondottan eredetire, de hozzák elvárt szerepüket.
Összességében elmondható, hogy a regényben sok elem megtalálható a műfaj ismert toposzai közül, ami kiváló kiindulási alap. Hozzá kell azonban tenni, hogy a szerző ezeken csak minimálisan lép túl, nem kísérletezik sokat, így a végeredmény egy könnyen olvasható, izgalmas kalandregény. A történet eleje ugyan több helyen elég kiszámítható, de a vége felé akadtak érdekes, nem várt fordulatok is. Az egyetlen dolog, ami kimondottan zavaró volt számomra, azok az akciójelenetek. Nem túl hosszúak, de sokszor semmi izgalmat nem találtam bennük, lévén Caim feltűnően könnyen győzedelmeskedik, menekül meg vagy küzdi le sérüléseit. Teszi mindezt úgy, hogy gyakran szemtől szemben harcol akár több ellenféllel is, akik ráadásul katonák vagy lovagok, és erre képezték ki őket. Ízlésfüggő, de én szívesebben vettem volna, ha a főhős „becsületes” orgyilkoshoz méltóan tűkkel, hajítótőrökkel vagy méreggel harcol. Függetlenül attól, hogy történik utalás arra, hogyan tanult meg Caim küzdeni, és hogy milyen tehetséges.
Pyr, 2010
Mégha a küzdelmek nem is sikerültek kimondottan izgalmasra, a szerzőnek sikerült nálam elérnie, hogy azért olvassak tovább, mert érdekelt, mi történik a főszereplőkkel, mi lesz a sorsuk. Sprunk hagyott a karakterekben sztereotipikus vonásokat, de rendelkeznek mélységgel is. Ami még fontosabb: sikerült őket szerethetőnek megalkotnia, és ez még úgy sem zavaró, hogy az orgyilkosoknak nem szabadna annak lenniük. Bár az tényleg kissé túlzás, hogy Caim alvilági szövetségesei „jófej” emberek, míg a törvény oldalán állók kivétel nélkül kegyetlenek és korruptak.
Gollancz
A magyar fordítással nem volt probléma, a szöveg könnyen olvasható. A leírások nem túl hosszúak, a párbeszédek gördülékenyek, de igazán magvas gondolatokra senki se számítson. A kiadó megtartotta az eredeti borítót, ami engem leginkább egy számítógépes játékra emlékeztetett. Én a sokadik kézbevételkor fedeztem fel Kit jobb kezének ujjait Caim vállán, ami kellemes apróság, lévén a grafikus erre is odafigyelt. Nem tudom, hogy az amerikai változatban volt-e, de a magyarból kimaradt a térkép, ami viszont szerencsére elérhető a szerző honlapján.
Az árny fia egy pörgős, karakterközpontú kalandregény, amit bátran ajánlok a könnyedebb olvasmányra vágyóknak, mégha nem is kényezteti el olvasóit különösebb eredetiséggel. Az Egyesült Államokban már megjelent két folytatása (Shadow’s Lure és Shadow’s Master), amiket ismereteim szerint itthon is kiad a Fumax. Megjegyzendő, hogy a regénynek van lezárása és kerek egészet képez.
Hasznos linkek:
Érdekességek:
- A 2010-ben megjelent regényt ugyanebben az évben beválasztották a Compton Crook fantasy-sci-fi díj döntősei közé, jelölték a David Gemmel díjra, a Fantasy Book Critic pedig az év második legjobb fantasy debütálásának választotta.
Hozzászólások
[jakirte_jak_cyr további írásai]
