SFmag

A tavalyi év végének – a Hobbit mellett – a legjobban várt filmje kétségkívül a David Mitchell azonos című regényéből készült Felhőatlasz (Cloud Atlas) volt. A mozibarátok a szereplőgárdára és a rendezőkre – Lana és Andy Wachowski és Tom Tykwer – kaphatták fel a fejüket, míg a (brit) kortárs irodalom kedvelői Mitchell miatt lehettek kíváncsiak a filmre. Szerencsére a Szellemíró című könyve után a Cartaphilus kiadó jóvoltából a Felhőatlasz regényeredetije is megérkezett hozzánk, és ezzel egy nagyon különleges művet adott az olvasók kezébe.

Mitchell regényének nem lehet egyszerűen leírni a történetét, ugyanis mindjárt hat történetet kapunk, ráadásul szokatlan módon elmesélve. Adam Ewing nótárius a Csendes-óceánon utazik, hogy egy örökség kedvezményezettjét fellelje, közben pedig naplójában írja le napjainak eseményeit. Robert Frobisher, az ifjú zeneszerző, aki mindenféle tekintély tiszteletének híján van, és az erkölcsiségnek sem róla mintáznák a szobrát, Belgiumba utazik, hogy megalkossa élete fő művét, ahogy erről leveleiben beszámol. Luisa Rey, egy egyszerű szennylap jobb sorsra áhítozó munkatársa belekeveredik egy óriási méretű összeesküvésbe, amiből egyáltalán nem biztos, hogy képes élve kikecmeregni. Timothy Cavendish, miután az egyik általa kiadott regény írója új értelmet adott annak, hogy a tehetség új magasságokra tör, hirtelen gazdaggá válik, ám menekülnie kell, mert mások is fenik a fogukat gazdagságára. Szonmi-451, a Szong Papa fabrikánsa nem vágyik többre, mint ami a mesterséges életében neki jutott, egészen addig, míg valakik rejtélyes okokból kijuttatják Nea Szo Koprosz furcsa világába. Zakri, a Hawaiin élő megmaradt emberek egyike hosszú útra indul a bölcselődök egyik kutatójával, aki mindenáron el akar jutni egy olyan helyre, ahová élő ember jobb, ha nem teszi a lábát.

Mitchell nem egyszerűen megírt hat elbeszélést, sőt, nem is csak arról van szó, hogy szokatlan módon illeszti azokat egymás mellé – az egyik félbeszakad, követi a másik, majd a hatodik történet végeztével visszatérünk az ötödikhez, majd a negyedikhez, és így tovább Adam Ewing naplójáig. Ezek a történetek nem csak önállóan állnak meg a saját lábukon – sőt, igazából Luisa Rey története nem nagyon ér önállóan semmit –, hanem egymást támogatják. Az ember szépen lassan, ahogy halad előre, úgy érzi, egyre több és több elemet kap, újabb és újabb gondolatokat plántálnak el a fejében. Vannak természetesen visszatérő motívumok, mint az emberi harc, a rabszolgaság, az elnyomás vagy a szabadság kérdése, hogy mitől civilizált az ember és mennyit ér egy emberi élet. Mindegyik történet más és más szemszögből tekint a világra – már csak azért is, mert más korszakban játszódnak – és más következtetéseket vonnak le a szereplők. Mindegyik figura változik, mindenki több lesz, mire befejeződik a története, és mi is, ha együtt tudunk élni a karakterekkel.

Hogy magukról a sztorikról is ejtsünk pár szót, először mindenképpen Szonmi története tűnik a legerősebbnek. Nem csak azért, mert egy sci-fi olvasó itt találhatja meg a számára legtöbb ismerős elemet – pontosabban, a fantáziája itt szárnyalhat a legjobban –, hanem mert nagyon mélyről indul, és ahogy végigköveti a fabrikáns – klón – útját a Szong Papa üzletéből Nea Szo Koprosz teljes megértéséig, az olvasó is rengeteg mindent ért meg. Ezt Mitchell zseniálisan írja meg, érzékenyen mutatja meg, mi is az egyik árnyoldala a mai világnak, és mit veszíthetünk el a fejlődéssel. De hasonló reveláció Frobisheré is, ugyanilyen megrázó, amikor Zakri felismeri világának eredetét, Adamben felülkerekedik az ember a belé nevelt szokások alól, Luisa felveszi a harcot a nála sokkal nagyobb erőkkel, sőt, még Cavendish hol kacagtató, hol megrázó kalandja – rettenetes megpróbáltatásai – is erős és elgondolkodtató. De mégis, számomra az volt a legfurcsább, hogy minderre csak később jöttem rá. Maga a regény is mindössze az utolsó két oldalon állt össze, mintha akkor kaptam volna meg a kulcsot az elemek egymáshoz illesztésére. Akkor lavinaszerűen ért a felismerés, és mosolyogva olvastam az utolsó sorokat: igen, ez egy zseniális könyv. Ráadásul csak a könyv befejezése után kezdett el igazán érni bennem, mi is a Felhőatlasz valójában.

Mert mi is igazából? Egy irodalmi kísérlet? Egy példatár? Egy stílusbravúr? Nehéz megmondani. A Felhőatlasz mindenkinek más, ahogy mindenki mást lát egy felhőben. De számtalan felhő létezik, és mind benne van a felhők atlaszában, mind ugyanarról szól. Ez is egy olyan könyv, amiről elemzések tucatjait lehetne írni, oldalakat megtöltve, de igazán akkor érthetjük meg, ha elolvassuk. De mindenki mást lát egy felhőben…

A tavalyi filmváltozattal kapcsolatban érdekes helyzet áll fenn. Mindenképpen becsülendő, hogy megpróbálták filmre vinni ezt a könyvet, és igazából nem végeztek nagyon rossz munkát. Tény, hogy jó pár változtatás felesleges volt benne, mivel így bizonyos hangsúlyok eltolódtak – mint amikor kiveszünk a zenekarból egy hangszert és egy másikkal helyettesítjük. Ahogy a Felhőatlasz szextett sem lenne ugyanaz más hangszeren, úgy már ez a film sem ugyanaz a mű, mint a regény. Sok változtatás indokolt volt, hisz a film teljesen más, mint az írott szöveg. A rendezésre sem lehet panasz, ahogy a színészek is jók, egyesek szemmel láthatóan brillíroznak a szerepükben – Jim Broadbent mint Cavendish, Ben Whishaw mint Frobisher, Jim Sturgess vagy az éteri tekintetű Doona Bae mind emlékezetes –, de legjobban mégis Hugo Weaving fog megmaradni mindenkiben, különösen egy igencsak meglepő szerepben, amitől az embernek a Száll a kakukk fészkére jut eszébe. Viszont éppen ide kapcsolódik a filmesek legrosszabb változtatása, nevezetesen, hogy a különféle szereplők több történetben is felbukkannak. Az ember így akarva-akaratlan a kapcsolatot keresi a gyakran gyökeresen különböző, ám azonos színészek által megformált karakterek között. Holott nincs ott semmi. Míg a könyv utal rá, hogy talán tényleg van kapcsolat bizonyos alakok közt – ez a filmben is megmaradt –, addig a filmesek a történetek közti kapcsolatot a korábban említett módon akarták erősíteni. Érdekesnek érdekes, de talán nem a legjobb megoldás. Ami viszont a mozaikos történetmesélést illeti, az kifejezetten jól jött ki, minden érthető, és tetszetősek az átkötések is. Sajnos azonban ami a regényben működött, az itt nem, a mondanivaló Coelho-szintű frázisokká silányult, és hiába talál rá a máz alatt a néző nagy igazságokra, ezek ebben a formában nem tudják megrázni az embert.

Aki tehát a Felhőatlasz után érdeklődik, mindenképpen előbb a regényt olvassa el, majd aztán nézze meg a filmet. Bár a fordított sorrend sem okoz nagy gondokat, mégis, sok előkép alakul ki az emberben, ami esetleg zavaró lehet olvasás közben. Ennek ellenére a filmváltozat is kellemes és jó, minden hibája ellenére. A regény pedig mindenképpen az egyik legérdekesebb olvasmány tavalyról, és talán a modern brit irodalom egyik legambiciózusabb műve. Teljes szívemből tudom ajánlani mindenkinek, és ez igen nagy szó egy regénynél.

Hasznos információk:

• A regény 2004-ben jelent meg, és elnyerte a British Book Awardot illetve a Richard & Judy Book of the Year címét. Jelölték többek között Bookerre, Nebulára és Clarke-díjra.
• Az első nemzetközi Felhőatlaszt 1896-ban állították össze.

Hasznos linkek:

David Mitchell

A film honlapja

Ki hol tűnik fel a filmben?

Hozzászólások

hozzászólás