SFmag

Valamikor középiskola végén, egyetem elején jöhetett velem szembe a Sárkány és papucs, ha jól emlékszem, talán a Duna tévén. Őszinte lelkesedéssel néztem: akkoriban még hittem annyira saját végtelen okosságomban, hogy nagyon jókat tudtam röhögni mások szerencsétlen hülyeségén. Azóta aztán csináltam ahhoz én is épp elég szerencsétlen hülyeséget, hogy mások gyarlósága ne szórakoztasson annyira, de az 1989-es rajzfilm csipkelődő „meséje” nem kopott meg teljesen.

A mű rettenetes próbatétellel kezdődik: Mikó István énekelget másfél percen át egy némileg bugyuta, és végtelenül iszonytató dalocskát arról, hogy ő a bolond, pedig mindenki hülyébb nála. Ebből ugyan az következne, hogy a bolond a narrátor, de szerencsére ez az (amúgy igen rossz) ötlet az első jelenet végére elkopik, és a lekicsinylő mindentudásból beszólogató bolond már nem nagyon kap szerepet. A többiek tényleg hülyébbek nála, de legalább többnyire az arcuk kisebb.

Artúr király udvarában járunk, de Camelot ebben a változatban a lovagi eszmények helyett csak lovagi tornák vannak, azok cserébe éjt nappallá téve, mert a királyt sokkal jobban érdeklik, mint a folyamatos zajongástól kialvatlan és zsémbes neje. Guinevrát persze nem csak a hangzavar idegesíti, hanem az is, hogy a férje rá sem néz, pedig ő fülig szerelmes belé. Szerelmi bájitalért küldet Merlinhez, ám ennek természetesen nem lesz jó vége. Mivel az öreg varázsló hosszabb időre elutazik, a galibát végül csak úgy sikerül megoldani, hogy hazudnak egy sárkánytámadást – és csak ekkor, a film négyötödénél kerül elő a címben emlegetett sárkány, illetve a papucs.

A képen látható egy sárkány, valamint két papucs

A sárkány egyfejű, zöld, és nyugdíjas. Kicsit olyan, mintha Süsü megpróbált volna megfelelni az apai elvárásoknak, majd egy hivatalnoki kötelességtudattal végigszörnyetegkedett élet után végre élvezné, hogy már senki nem szólhat rá, ha inkább csak pecázna a rettenetes tűzokádás helyett. Derék agglegényként éli az életét, és a feltételezésre, hogy ő holmi női papucsokat rabolna, az az elsődleges reakciója, hogy miért tenne ilyet, ő már nyugdíjas, és különben sem fetisiszta. Természetesen nem igazi, mitikus szörnyeteg, hanem a többi szereplőhöz hasonlóan a társadalom egy jellegzetes és könnyen karikírozható tagja. A sportmániás Artúr, az elhanyagolt háziasszony Guinevra, a kotnyeles szolgálólány, Peggy, és az ostobácska, de sikeres szépfiú, Lancelot mellett ő a békés agglegény, akinek egyetlen félelme az, hogy nem hagyják békén. Abban a pillanatban, hogy nagyobb fenyegetéssel kell szembenéznie, mint pár kettéharapható vagy elevenen elégethető lovag (mert lássuk be, egy szerelmes házvezetőnőhöz képest a teljes Kerekasztal semmiség), rögtön el is bujdokol Loch Nessbe.

Másfelől nézve viszont a címben szereplő sárkány és papucs végig jelen van a filmben – mert bizony sárkány itt minden nő, és minden férfi papucs, még ha olykor próbál  nem tudomást venni róla (mint például a sportőrületbe menekülő Artúr), akkor is. Ilyen szempontból érdekes, hogy bizony még a sárkány is papucs – de legalább a papucs megmarad fehér bojtos, rózsaszín női lábbelinek.

Az igazi sárkányok kedves színe a piros

Bár nem tartom teljesen kizártnak, hogy egy gyerek is jól mulat a filmen, alapvetően ezt a rajzfilmet bizony a felnőtteknek írták. Gúnyolódik, kifiguráz, megcsavar és kikacsintgat, pedig ez akkoriban még nem volt kötelező jellemzője minden rajzfilmnek. Merlin (aki leginkább Hókuszpók egy kevésbé daliás klónjára emlékeztet) például a Káma Szútrából nézi ki a szerelmi bájital receptjét, Matildka, a sárkány házvezetőnője (és bibircsókos, vén boszorkány) pedig Hófehérke megmérgezését nézi a fekete-fehér varázsgömbben. Talán lehet egyszerű, lineáris meseként is élvezni, de valójában néha már a görbe tükör görbe tükre. Láthatóan nem az volt a cél, hogy mese legyen.

A főcímdalt (lehetőség szerint) leszámítva csak egy órás filmbe talán már nem is férne bele a sok kifigurázás mellé egy összetettebb történet, bár most már aránytalannak éreztem a rengeteg ismétléssel élő, hosszas felvezetést – pláne a lényegesen ötletgazdagabb fináléhoz képest.

És ha már finálé, akkor a kedvenc idézetem, amit Peggy szamara vet oda Lancelot ménjének, aki legelne még egyet a teljes happy end és a film vége közti pár másodpercben.

„Olivér, kérem, ne táplálkozzék, finálé van!”

Mert bizony ez egy olyan film, ahol még a szamár is lehet sárkány – feltéve, hogy a nemes ló vállalja, hogy papucs.

Ezzel véget ért az SFmag sárkány-hónapja, és a hétvégén a Víz Sárkány évéből átlépünk a Víz Kígyóéba. Köszönjük a megtisztelő figyelmet, az olvasást, a kommenteket, és reméljük, hogy olvasóink számára is olyan izgalmas volt ez a hónap, mint nekünk, szerzőknek!

Hozzászólások

hozzászólás