A Csodák kora világvégéje csendben kezdődik: először csak néhány perccel később nyugszik le a Nap, másnap pedig néhány perccel később hajnalodik, mint kellene. Nem sok idő, épp csak egy fogmosásra vagy a kedvenc zeneszám lejátszására elegendő. Az alattomos percek azonban félórákká, órákká, napokká dagadnak, ahogy a Föld forgása fokozatosan és megmagyarázhatatlanul lassulni kezd, a tizenegy éves Julia pedig azzal szembesül, hogy nem csak a világ változik meg, hanem a szerettei is.

Karen Thompson Walker első regényét a young adult irodalomba sorolják, elsősorban a fiatal főszereplő miatt. A címke valahol jogos, hiszen a könyv fő motívuma egy kamaszodó lány útkeresése, és még szerelmi szál is akad benne; azonban megtévesztő is. A kulcsszó a hitelesség: a fiatalok nem idealizált, vágyteljesítő játék babák, hanem valós gondokkal és érzésekkel küzdő gyerekek, akik csak szeretnének felnőni a feje tetejére állt világban. És a Csodák kora itt emelkedik ki a sorozatgyártott ifjúsági regények közül, mert elég bátor és kegyetlen hozzá, hogy lekaparja a cukormázat a zsáner közhelyeiről.

Az első sokk után a lassú katasztrófa megszokottá válik, a világ új menetrendet vesz fel. A kormány az „óraidő” bevezetését javasolja, amely szerint mindenki ugyanúgy él tovább, mintha nem nyúlnának meg a nappalok és éjszakák. A gyerekek ugyanúgy járnak iskolába, legfeljebb éjjeli sötétségben várakoznak a reggeli buszra. A mindennapos problémák és a lassuló Föld következményei pedig összemosódnak: Julia egyetlen barátnője a világvége hívő szüleivel egy kommunába költözik, így egyedül hagyja őt a kegyetlenkedő osztálytársakkal, és a félénk, különlegesnek tűnő fiúval, Seth Morenoval, akit Julia megszólítani sem mer.

Egy sci-fi író nagyobb hangsúlyt fektetne a lassulás okára és a társadalmi hatásokra, de a Csodák kora az emberi kapcsolatokról szól, a világról épp csak annyit árul el, amennyit szükséges és amennyit a tizenegy éves Julia észrevehet. Bálnák vetődnek partra, a televízióban megnövekedett gravitációról beszélnek, a tanórát pedig megszakítják a felerősödött napkitörés miatt. A bunkert építő nagyapán vagy a közösségbe tömörült szektásokon keresztül azonban ez a gyermeki szemszög is bemutatja azt, ami felnagyítva az egész világon történhet, viszont a háttér így megmarad szép, hatásos, de mégiscsak másodlagos díszletnek.

A science fictiont lenyesve az igazi konfliktust Julia fogalmazza meg: a katasztrófa felerősíti az emberek közti ellentéteket, eltemetett érzéseket csal elő belőlük, míg kimutatják a foguk fehérjét. Julia először szembesül vele, hogy az addig védelmező apja képes a szemébe hazudni; anyja depressziójával, képzelt vagy valós betegségeivel pedig új, ismeretlen terhek szakadnak a nyakába. Az eddig csak különc, szomszéd zongoratanárnő megbélyegezetté válik, amiért dacol a kormány által parancsolt „óraidővel”, és továbbra is a Nap ciklusa szerint él.

Így pedig a lassulás szimbólummá válik, az elvesztett gyerekkor és a felnőttkor kezdetének jelképévé. Amikor a kislánynak már melltartót kell hordania, és hirtelen feltűnnek neki azok az apróságok, a kegyetlenség, a kitaszítottság és a magány, amik talán korábban is ott voltak körülötte, csak most vált elég éretté hozzá, hogy mindezt észrevegye. Így pedig a regény túlnövi azokat a kereteket, amiket én átlagolvasóként egy YA műről gondolnék, valami többé és mélyebbé válik, mint a felkapott apokaliptikus tinédzserirodalom tömegtermékei. Mert az ártatlanság elvesztése, a világ sötét oldalának megpillantása egy gyerek számára valóban olyan borzalom, mint a világméretű katasztrófa.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon