Az öregember az alkonyi sivatagból érkezett, hosszú, ősz szakálla a földet seperte, és homokszín tunikája lötyögött vézna tagjain. Akkor már negyven napja nem esett az eső. A lótuszvirágok haldokoltak a kőházak falai mellett, fehér szirmukban megkövesedett a nektár, az éhező falusiak pedig kétségbeesetten járkáltak az utcákon, karjukban csontsovány gyermekeikkel, akiket jobban szerettek még virágaiknál is.

Ászim, a vezető hajlongva fogadta az ébenfa botra támaszkodó jövevényt, mert az öregnek rubin szeme volt, ami isteni vér jele.

– Kit adsz nekem cserébe azért, hogy esőt küldjek? – kérdezte az öregember.

– Szánit, idősebb lányomat – felelte hosszú töprengés után Ászim, mert bár szerette a lányát, népét még jobban szerette, és a fehér lótusz nektárja híján a falu halálra volt ítélve.

Az öreg kézen fogta a lányt, és elvezette az éjszakába. Másnap délben elsötétült az ég alja, fellegek úsztak a falu fölé, és eleredt az eső.

Negyven napja esett az eső, mikor az öregember újra megérkezett az alkonyi sivatagból. A lótuszvirágok fuldokoltak a sárban, és Ászim, a vezető haragosan fogadta a jövevényt.

– Becsaptál, pedig Szánit adtam neked!

– Esőt kértél – vont vállat az öregember.

– A lótuszvirágok haldokolnak, nektár helyett sár folyik a szirmaikból, falvam népe pedig éhezik!

– Kit adsz nekem cserébe azért, hogy elűzzem a felhőket?

– Száfiját, fiatalabbik lányomat – felelte sötét arccal Ászim.

Az öreg kézen fogta a lányt, és elvezette az éjszakába. Másnap délben kivilágosodott az ég alja, szél támadt a sivatag felől, és szétfújta a fellegeket.

Negyven napja fújt a szél, mikor az öregember újra megérkezett az alkonyi sivatagból. A fehér lótuszvirágok kiszáradva hevertek a repedezett földön, ahogy kiszáradva hevertek a falubéliek is. Az öreg végiglépdelt a kőházak között, és a hátán fekvő Ászim mellé guggolt.

– Kit adsz nekem cserébe azért, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt?

– Vigyél el engem – suttogta Ászim, de az öregember megcsóválta a fejét.

– Nem vagy elég.

– Hát mit akarsz?

– A legkedvesebb virágaidat.

– Vidd őket.

Akkor az öreg a legközelebbi gyermekhez lépett, ébenfa botjával megérintette mellkasát, és az felkelt. Így tett a következővel, és a rá következővel is. Végül a falu összes gyermekét elvezette az éjszakába.

Másnap délben a szél megenyhült, és fellegek kúsztak a kőházak fölé a sivatagból, amikből hűvös eső hullott. Az emberek visszanyerték erejüket, ahogy visszanyerték a fehér lótuszvirágok is. De Ászimmal az élen kétségbeesetten járkáltak az utcákon, vagy álltak, és egyre csak a sivatagot kémlelték.

Harmadnapra szél támadt a messzeségből, csilingelő gyermekkacajból álló, játékos szél, és fekete virágszirmokat fújt át a kőházak felett.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. orastes szerint:

    Jó lett, örülök, hogy megint látok tőled novellát! :)

  2. justin szerint:

    Tetszett…

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon