SFmag

Borisz Sztrugackij 2012. őszi halála szomorú apropót ad a Galaktika által kiadott Sztrugackij-sorozat e darabjának. A fivérek első regénye igazi szocialista űrkaland, és mint ilyet, kordokumentumként is érdekes olvasni.

Az elsőként 1959-ben megjelent regény története nem túl bonyolult: Bikovot, a sivatagi környezetet jól ismerő műszakivezető-helyettest meghívják a Vénuszra induló expedícióba. A küldetés célja az első fotonhajtóműves űrhajó éles tesztelése, leszállás a Vénuszon (amelybe eddig minden expedíciónak beletört a bicskája), illetve az Urán Golkonda néven ismert, mesés ásványvagyonnal kecsegtető terület feltérképezése úgy, hogy közben ideiglenes leszállóhelyet jelölnek ki a későbbi küldetések számára.

A zöldfülű, űrben még sosem járt Bikov természetesen vállalja a kihívást, a kiképzés során kivívja a vele szkeptikus tapasztalt kozmonauták elismerését, majd a társaival helytáll a számos veszélyt és váratlan helyzeteket tartogató küldetésben.

„Mert ne feledje, az állam, a nép, a mi ügyünk tőlünk elsősorban nem rekordokat vár. Pontosabban nem annyira rekordokat, mint inkább uránt, tóriumot, transzurán elemeket. Mi mindnyájan álmodozók vagyunk. Én azonban nem arról álmodozom, hogy szappanbuborékként száguldozzak a világűrben, hanem hogy elragadjam tőle mindazt, ami hasznos lehet… Amire a földi emberek jobb életéhez, a népek kommunista testvériségéhez elsősorban szükség van. Beépíteni közös házunkba, s nem mindent elpazarolni, amink van! Ez a mi küldetésünk. És a mi költészetünk.”

E cikk szerzője nem véletlenül használja a kordokumentum kifejezést. Ugyan a történet izgalmas és némi porossága, dramaturgiai egyenetlensége ellenére a mai olvasót is kellően le tudja kötni, mégis talán a legérdekesebb bepillantani egy mára letűnt világba, ahol a hősök öntudatosan menetelnek előre ideológiai igazságuk birtokában, ahol a természet, a világűr meghódítani, leigázni, átformálni való erőforrás, ahol a jövőbe vetett hitet nem törhetik meg a főhősök személyes tragédiái sem (amiből bőven kijut nekik). És bár a regény korának tudományos ismeretei óhatatlanul elavultak – élettől nyüzsgő mocsarat találnak a Vénuszon, ahol szétrongyolódott szkafanderben, egy oxigénmaszkkal is túl lehet élni –, ez a fajta ideológiai szemlélet lehet a legérdekesebb, különösen a fiatalabb olvasókorosztály számára. Noha a regény célja nyilvánvalóan nem ez volt, a mai olvasó könnyen találhat benne olyan mondanivalót, ami arra tanítja, hogyan ne gondolkodjunk a világról.

A regény 1985-86-ban már megjelent a Galaktika ifjúsági testvérlapjában, a Roburban (9-11. szám), ám az új kiadásban helyreállították az eredeti szöveget. A kötet végén levő kommentárban Borisz Sztrugackij sorra is veszi, hogy mennyi dologban kellett változtatniuk, hogy a kézirat átmenjen a kiadói ellenőrzésen.

 „X elvtársnak nem tetszettek a halálesetek, Y elvtársnak a kolorit, N elvtársnak a megtébolyodás, és bár semmiben nem értettek egyet, egy dologban feltétlenül: finomítani kell, derűsebbé tenni, ne legyen ilyen komor stb.”

Tény, hogy a fivérek elképzelésében a Vénusz nyomasztó pokol, ahol folyamatosan kattognak a sugárzásmérők, miközben kint fekete viharok tombolnak, és a nyitott zsilipen azonnal penész szivárog be az űrhajóba. De a megjelenéshez egyéb, csak egy paranoiás rendszer gondolkodásával megérthető módosítások is kellettek, így például ki kellett húzni a kínai neveket (akkoriban nem éppen testvéri volt a viszony Kína és a szovjetek között), de arról sem lehetett szó, hogy Bikov harckocsivezető legyen, vagy hogy az olvasók bármilyen módon azt szűrjék le: katonák nyüzsögnek az űrkutatás környékén. Miközben a valóságban ugye nyüzsögtek.

A kommentár azonban nem csak emiatt érdekes: beleláthatunk a szerzőpáros akkoriban még csak formálódó munkamódszerébe, amelynek köszönhetően később még számos híres, mind rendszerkritikusabb regény született meg, amelyekkel még sok feledhetetlen percet szereztek mind a cenzoroknak, mind az olvasóiknak.

Arkagyij 1991-ben, Borisz 2012-ben hunyt el.

Hozzászólások

hozzászólás