Február elején véget ér a Sárkány kínai éve, és az egyik legizgalmasabb képzelt lény előtt tisztelegve cikkekkel számolnánk vissza. Keleten és nyugaton, fantasy-ben és science fictionben, a legősibb mondákban és a legmodernebb játékokban egyaránt fontos szereplők a sárkányok. Végtelenül sokfélék, talán csak az közös bennük, hogy mind veszedelmesek és kiismerhetetlenek. Bár a titkukat mi sem fejthetjük meg, szeretnénk bemutatni sokszínűségüket – és meghajolni az emberi képzelet előtt.

Észak nagy sárkányai

Bár azt hiheténk, a régi regékben mindenütt sárkánykígyók tekeregtek, a germán hagyományokban igazából csak két nagy sárkány szerepel: Farnir, a Rajna (esetleg Völsungok, esetleg Nibelungok) kincsének zordon őre, és az a névtelen tűzokádó, aki véget vetett Beowulf uralkodásának és életének. Persze rengeteg eltérés van a két szörnyeteg között. Az első és talán legfontosabb az, hogy míg Fafnirról elég sok helyütt megemlékeznek, Beowulfról sárkányostul-Grendelestül egy árva forrásunk van, és azt is csak a vakszerencsének köszönhetjük A történet egyetlen változatát tartalmazó kézirat ugyanis kis híján teljesen elpusztult egy tűzben. Ki tudja, lehet, hogy hadseregnyi kiváló sárkány tobzódott kevésbé szerencsés kéziratokban…

Beowulf és a sárkány. John Howe festménye.

Beowulf óangol eposz, keletkezése módján és időpontán máig vitatkoznak (szájhagyomány útján terjedt évszázadokig, mire valaki leírta, vagy egy írnok önálló alkotása? A VIII. században született? A XI.-ben? Én személy szerint a kései keletkezés és az eleven képzelőerejű költő felé hajlok, mert ez magyarázná, miért nem maradt fenn a regének más változata), és közel ezer évet kellett várni rá, hogy terjedni kezdjen, újabb és újabb feldolgozásokat ihlessen. A történet a geat Beowulf hőstetteiről szól, beszámol arról, ifjúkorában hogyan győzte le a dán királyt rettegésben tartó mocsári szörnyeteget, Grendelt, majd Grendel bosszúszomjas anyját; és beszámol arról is, hogy ötven évvel később geat uralkodóként hogyan küzdött meg a királyságát fenyegető sárkánnyal. Legyőzte a szörnyeteget, de ő is halálos sebet kapott, és halála után szétszóratott, elveszett a népe. A történet első felére, a dán udvarban történtekre nem is térnék ki bővebben: épp elég érdekes utolsó ellenfele, a sárkány.

Fafner a Metropolitan Operában

Mielőtt közelebbről megnéznénk, vessünk egy pillantást a másik nagy sárkányra, Fafnirra is. Jobban talán nem is különbözhetnének: az egyetlen közös vonásuk, hogy mindkettőjük kincsén átok ül, de ez alighanem a sárkánysággal járt. Fafnir törpeként (esetleg óriásként) kezdte a karrierjét, ezek akkoriban nem voltak olyan szigorú kategóriák. Miután Loki megölte Fafnir vidraként pancsoló öccsét, a család vérváltságot követelt, és olyan mohók voltak, hogy a kincs mellé súlyos átkot nyertek. Fafnir először agyonütötte az apját, majd fogta a kincset, és derék sárkány módjára őrizni kezdte. A harmadik testvér, Regin kovácsként élte a törpék dolgos életét, de nem tett le sem a kincsről, sem a bosszúról. Maga mellé vette Sigurdot (esetleg Sigfriedet), majd ráuszította Fafnirra. Nem akarta életben tartani a fiút, de gondolta, a piszkos munkára jó lesz… Ahogy az ilyenkor lenni szokott, Sigurd megneszelte a dolgot, és végzett Reginnel is, majd fogta az átkozott kincset, és… hát átkozottul szomorú vége lett.

Térjünk vissza egy pillanatra a kincsre. Fafnir kincsén a mohóság, a mértéktelenség, a csalás miatt ül átok, de mi a helyzet a Beowulf Végzete őrizte kinccsel?

Beowulf Végzete hatalmas kincshalmon, egy elveszett és elfeledett nép kincsén alszik egy hegy mélyében. Mintha sírdomb lenne; az utolsó életben maradott, látván, hogy népének vége, a kőtetejű, meredek falú halom, igazi sírdomb alá hordta minden kincsüket, mert tudta, hogy rá sem várhat más, csak a pusztulás. Később egy sárkány rálelt a kincsre, és háromszáz éven át őrizte mély álomban. Egyes elképzelések szerint a magányos túlélő és a sárkány egy és ugyanaz, ami a szokásos sárkányságon túl is magyarázná pusztító dühét, amikor megszentségtelenítik egész népe sírhelyét.

És persze az is lehet, hogy a sárkány csak egy sárkány.

Tolkien és a sárkányok

Mielőtt akár A hobbit is megjelent volna, Tolkient leginkább az óangol nyelv és irodalom professzoraként ismerték, és ebben a minőségében követte el az első nagy hatású művét, a minálunk Szörnyek és ítészek néven elhíresült Beowulf: The Monsters and the critics című előadást-esszét. Mint a címe is mutatja, Beowulfról szól, a szörnyetegekről, és az addigi tudományos megítélésükről, amivel Tolkien nem mindig értett egyet. Szerinte a költemény az első szótól az utolsóig a halandó ember harcáról szól az őt körülvevő, ellenséges világgal szemben, és az elkerülhetetlen bukásról az Időben, az Idővel szemben. A sárkány ilyen szempontból tehát a halandóság, a sors szimbóluma is lehetne, és az esszé zárómondata igencsak rájátszik erre – és ez az a pont, amiben Beowulf Végzete a legkevésbé sem hasonlít Tolkien saját sárkányaira.

Tolkien sárkányai erkölcsi és világnézeti szempontból leginkább a jól bevált keresztény elképzelést követik, azaz a gonoszságon és a pusztító, mohó önzésen kívül sok mindent nem képviselnek. Más szempontból azonban Smaugra is, Glaurungra is jócskán hatottak a nagy germán sárkányok.

Smaug Alan Lee képén is igen vérmes

Kezdjük talán Smauggal, aki a Hegy mélyén alszik arany nyoszolyáján, és lehet, hogy az idők végezetéig fel sem ébredne, ha Bilbó nem lopná el azt az aranykupát. Beowulf Végzete hasonlóképp arra ébred, hogy egy titkos alagúton belopódzott szolga ellop egy ékkövekkel kirakott aranykupát, és erre kelve libben ki nyughelyéről pusztítani egyet a környező vidéken. Fontos motívum, hogy Smaug éjszaka repül – éjszaka rohanta le annak idején a törpöket, éjszaka portyázott ki felperzselni Bilbóék táborhelyét, és éjszaka égette porig a legközelebbi lakott települést is. Az angolszász sárkány ugyanis éjszakai állat: a nigh-flyer, az éjjel szárnyaló éppúgy elfogadott kifejezés a sárkányra, mint a királyra a gyűrű-osztó (persze lehet, hogy éjszaka könnyebben észrevenni egy tűzokádó tombolását. A létük olyannyira elfogadott volt, hogy az Angolszász Krónikában is feljegyezték, hogy 793-ban sűrűn láttak tűzokádókat éjjelente). Beowulf Végzete is éjszakánként dúlja fel a vidéket, és reggelre visszaröppen a halomba. Ez is világosan mutatja, hogy hol állnak a becsületes halandókhoz képest: a másik oldalon.

Mielőtt rátérnénk Smaug Fafnirtől kölcsönzött vonásaira, kanyarodjunk el kicsit az átkozott kincs felé. Smaug kincse (még akkor is, ha eredetileg és jogszerűen a törpök kincse) A hobbit több szereplőjén is kihozza a sárkánykórt, a mérhetetlen, gonosz kapzsiságot – ami épp csak annyira van a sárkánnyá változástól, hogy a betegnek nem nőnek szárnyai, nem tud tüzet okádni, egyszóval a vágy mellé nem kapja meg az eszközt is, amivel a romlott kincset megszerezheti. Tóváros ura éhen is hal egy kisebb aranyhalmon, de nem mondhatnánk, hogy Thorint csak a tündék elleni harag akadályozta a megegyezésben, és a kincs átka nem uralkodott el rajta. Szerencsére azért nem süllyedt regini mélységekbe, és Bilbót nem azért dobta le a falról, mert már nem vette több hasznát, hanem „csak” rémséges dühében.

Arthur Rackham és John Howe képén egyaránt jól látszik a sárkányölés helyes technikája.

Beowulf Végzete és Smaug közt a legfőbb különbség talán az, hogy a szótlan óangol kollégához képest Smaug sokat beszél, és hallhatóan szívesen. Ebben már Fafnirra hasonlít, aki haldokolva hosszan győzködi Sigurdot, hogy árulja már el, ki ő, ki az a hős, aki végzett vele (Sigurd bölcsen nem mondja meg, nehogy megátkozza a sárkány), illetve próbálja befeketíteni előtte a szövetségeseit. Smaug ugyan még roppant messze van a haldoklástól, amikor Bilbót faggatja a kilétéről, és lekicsinylő megjegyzéseket tesz a törp üzleti becsületről.

Alighanem a másik híres tolkieni sárkány, Glaurung is Fafnirtól leste el, hogy beszélgetni kell ezekkel az emberizinkekkel, bár neki nehezebb dolga volt: átkozott kincs híján a puszta szavaival kellett kétségbeesésbe taszítania az áldozatait. Abban is hasonlít a két sárkány, hogy mind a kettő röpképtelen: másképp nem működne sem Sigurdnál, sem Túrinnál, hogy alájuk kerülve hozzáférjenek a sárkányok egyetlen sebezhető pontjához, a hasához (Smaug, ha már nőtt szárnya, előzékenyen elébe repül a nyílvesszőnek). Sigurd maga ássa az árkot, amibe lekucorodva várja, hogy a lomha sárkánykígyó átvonszolja magát fölötte, Túrinnak szerencséje van, és talál egy kézre eső szurdokot, de a végeredmény ugyanaz.

Összeforr a törött penge - Gram és Andúril

Sigurd kapcsán érdemes még megjegyezni, hogy apja csatában eltört és újjákovácsolt kardját forgatja. Túrin kardja sokkal gonoszabb, de az ősök (isteni ellenfélen el)törött, újra összeforrt pengéje fontos szerepet játszik egy másik Tolkien-hős, Aragorn életében. (A Gram Odinon tört el; a Narsil, a későbbi Andúril pedig Szauronon.  Lehet köztük párhuzamot vonni, végtére is mind a ketten sötét nekromanták és a tudás, nem a bölcsesség megszállottjai; lehet, de egyáltalán nem muszáj.)

Beowulf, a sárkány apja

A 2007-es Beowulf című film sok szempontból érdekes volt. Egyrészt az egészet motion capture-rel vették fel, és bár technikailag biztos nagy áttörés volt, ilyen mennyiségben látványnak még kicsit sűrű volt – másrészt az akkor már erősen szupersztárrá érett Neil Gaiman írta a forgatókönyvet, Roger Avary-val közösen. Bár viszonylag hűek maradtak az eredeti eseményekhez, három, tulajdonképp apró igazítással teljesen átváltoztatták a történetet.

Egy legyőzött sárkány és egy legyőzendő

Grendel anyjából, a mocsár mélyén élő, förtelmes, trollszerű szörnyetegből aranyszínben csillogó, csábító démonnőt faragtak, aki az elpusztítására érkező férfiakat inkább elcsábítja (tulajdonképp lehetne egy folyó/földistennő torz maradványa is, ha nem lenne annyira egyértelműen a keresztény ördögképre kihegyezve a megjelenése), majd amikor úgy érzi, megöregedtek, és már nem tudnák megvédeni, a nászukból származó szörnyeteget rászabadítja a vidékre, hogy kiderüljön, ki az új hős, a megrontható, új kiválasztott.

A sárkány ebben az olvasatban nyilván csak Beowulf fia lehet, és lám, mennyivel hatalmasabb csapást nemzett, mint Hrothgar; de mivel Beowulf még öregen sem fél megütközni a sárkánnyal, felborul a rend.

Ehhez persze kell az is, hogy Beowulf Dániában maradjon, és a gyermektelen Hrothgar után ő legyen minden dánok királya. A Gaiman-Avary féle ciklikusság csak akkor működik, ha ugyanott, ugyanannak a démonnőnek az uralma alatt élnek a bukott hősök. Ezzel a történet egyrészt olyan lesz, mint egy teljesen kifacsart, ősi termékenységi mítosz, ahol az „istennő” végtelenül gonosznak tűnik, ördöginek, hiszen csak a pusztító és csábító aspektusa kerül elő. Másrészt pedig közelebb viszi ahhoz a fajta keresztény sárkány/szörnyeteg elképzeléshez, ami az eredetiből hiányzott. Az óangol szövegben sem Grendelék, sem a sárkány nem a Bűn szimbólumai, nem véletlen, hogy nem csábítanak, csak pusztítanak.

A másik nagy germán sárkány, Fafnir érdekes módon kerül elő. A Hrotghar legyőzte sárkány szerepel azon az ivókürtön, amit az öreg király Beowulfnak ad, Beowulf Grendel anyjának, majd végül ez az a kupa, ami valahogy „kikerül” Grendel anyjának kincsei körül, vissza a királyhoz, és ezzel jogalapot ad a sárkány pusztító bosszújára.

Gaiman és Avary változtatásai okosak és tetszetősek, és mindenképp segítenek a mai néző számára befogadhatóbbá tenni ezt a dramaturgiailag nem épp a mi korszakunk ízlésére szabott történetet. Az eposz két fele két külön történet, és filmként szétesett volna, ha csak Beowulf személye, és a hős felemelkedésének és bukásának szimmetriája köti össze a kettőt. A csavar kellemes meglepetés azoknak is, akik ismerik az eredeti legendát, és mindemellett ízig-vérig modern; és ízig-vérig Gaiman.

Tizenhárom törp harcos

A 13. harcos mintapéldánya a kézen-közön szomorúan kivérzett filmnek, mert az alapanyag, Michael Crichton 1976-os könyve, a Ködsárkányok (Eaters of the Dead) zseniális feldolgozása a Beowulf-legendának. Egy valóban létező középkori arab utazó, Ahmed ibn Fadlan szemén keresztül mutatja be a történetet. Ahmed ugyan csak a a bolgárokhoz utazna világot látni, de végül a messzi Skandináviában köt ki a nagydarab hős, Buliwyf oldalán. Nem elég, hogy egyik ámulatból a másikba esik a barbár népek barbár szokásain (hálás dolog épp egy útleírásairól ismert szereplő szemén bemutatni az olvasó számára is idegen viking kort), meg kell küzdeniük a környéken lakó, rettenetes emberevőkkel, a wendolokkal is. A hullazabálók emberszabásúak, de nem emberek, és nem is igazán férnek meg az emberekkel – a mai századi olvasó maga is ki tudja következtetni, hogy neandervölgyiek, akiknek az emberszerűsége csak még hátborzongatóbbá teszi idegenségüket.

Ők itt egy sárkány

Kár, hogy a film egyenetlen és unalmas lett, mert voltak benne zseniális húzások, például ahogy érzékeltetik, hogy főhősünk megtanulja a vikingek nyelvét. A sárkány a könyvben is, a filmben is a támadók fáklyával érkező, hosszú „tűzkígyója”. Gondolom, a magyar cím innen származhat, és hogy a wendolok ködben szeretnek támadni. Itt épp az ellenkező irányban mozdultak el a szörnyetegek kapcsán, mint a Gaiman-Avary féle adaptációban: a wendolok nem, hogy nem szimbolizálnak semmit, sem a bűnt, sem a halált, hanem maguk is halandó, gyarló, emberszerű népek. Itt nem a csábítást kell legyőzni, nem a halált kell elfogadni, hanem az élőhelyért kell megküzdeni.

A mai szemmel ketté szakadó eredeti történetet itt azzal foldozták össze, hogy az ötven éves békét pár napos készülődésre cserélték, és ez sokat segített a(z amúgy nem valami sikeres) történeten. Összességében a film nem egy kiegyensúlyozott darab, de a könyvet érdemes elolvasni, már csak azért is, mert Crichton részletesen, hitelesen és ötletesen mutatja be ezt a csak félig-meddig elképzelt viking világot.

*

Sigurd legendája már több, mint ezer éve ismert és közkedvelt, Beowulfot viszont ezer év hallgatás után fedeztük fel, és csak most kezd újabb és újabb változatokat inspirálni. Több köztük a különbség, mint a hasonlóság, de egy biztos: Fafnir és Beowulf Végzete a legendás Észak két legnagyobb sárkánya, és ez már így is marad – kivéve, ha valahol, egy elfeledett kéziratban ott szunnyad a szavak arany halmán egy harmadik.

Hozzászólások

hozzászólás