Sokakban ébreszt kellemes emlékeket a ’92-es Batman rajzfilmsorozat, mely egy egész generáció képét meghatározta Gotham köpenyes igazságosztójáról. Bruce Timm sorozata a képregényt nem olvasók számára is ablakot nyitott Batman világára, ellenségek egész seregét felvonultatva, hogy olykor hősének aztán mégis inkább a való élet problémáival kelljen megküzdenie, mint kizsákmányolt gyerekek, hajléktalanok vagy saját gyermekeiket elraboló szülők. A sorozat időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy jelenleg heti ismertetőt olvashatunk minden egyes epizódról a Tor oldalán. Teljesen természetes volt hát, hogy amikor a sorozat véget ért ’95-ben, a DC nem akart megválni Timmtől és csapától, helyette megkérték, hogy karolja fel másik húzónevüket, Supermant.

Aki akkoriban nem volt annyira húzó. A kilencvenes évek sötét és komor képregényhős-ideáljának olyannyira nem felelt meg az Acélember, hogy ’92-ben megölték egy epikus csatában, csakhogy aztán előbb mord helyettesekkel pótolják, majd visszahozzák. Supermanre más médiában is rájárt a rúd: a szélesebb közönség még nem heverte ki a negyedik film által okozott sokkot, a Lois és Clark sorozatnak pedig igencsak matiné-íze volt, ahol a legbárgyúbb vesztes is komoly fenyegetéssé válhatott, ha rendelkezett némi kriptonittal. Supermanre tehát igen csak ráfért, hogy értő kezekbe kerüljön.

Márpedig Timm egyszer már bizonyított, ami azonban önmagában még nem volt feltétlen garancia a sikerre. Superman ugyanis szinte minden szempontból Batman ellentéte – míg az utóbbi komor és melankolikus, addig Superman színes és könnyed. Bár van példa mindkettejüknél az ellenkezőjére is, mégis, ez a két különböző irányvonal a meghatározó a két karakter világára. Timmék tehát nagy fába vágták a fejszéjüket, mikor az Acélembert a vörös kisgatyájába rázták.

Ajtó az Acélember világára

Amint belekezdünk a sorozatba, máris szembeötlik egy lényeges különbség a Batman rajzfilm-adaptációval: az alkotók ugyanis egy háromrészes történetben mesélik el Superman eredetét. Ezzel szemben Bruce Wayne már az első részben Sötét Lovagként osztott igazságot a gothami éjszakában… ennek persze prózai oka van. Burton első filmjét alig három évvel korábban vetítették a mozik a Batman sorozat előtt, a folytatását pedig abban az évben, így nem kellett őt bemutatni a nagyközönség számára. Ezzel szemben a Superman sorozat indulásakor, 1996-ban, már 17 év eltelt Richard Donner filmje óta, a többi, a második részt leszámítva, pedig igencsak felejtendő kategória volt. Mivel pedig a sorozat célközönsége mégis csak olyanokból állt, akik 1979-ben még jó eséllyel nem voltak többek kósza gondolatnál, ezért a háromrészes eredettörténet indokolt.

Az viszont érdekes, hogy egy teljes epizódot szánnak Kripton bemutatására és pusztulására, ami szerintem egy kicsit sok erre a témára. Persze hozzátartozik, hogy lassan ’96 óta is eltelik 17 év, változnak az igények, és ma már a felvezető rész egy kicsit lassúnak tűnik. Ennek ellenére az összkép pozitív, és a három rész továbbra is megállja a helyét, szépen bemutatva, mint menekítik ki szülei Kal El-t a pusztuló bolygóról, mint fogadták örökbe őt Kenték, és hogy jut el Metropolisba, ahol már Supermanként az igazságért, igazságosságért és mások érdekeiért küzd. Emellett apróságokkal kicsit emberibbé is teszi a képet: Clark első reakciója arra, amikor a szülei elmagyarázzák, miért is erősebb másoknál, az, hogy elmenekül otthonról, és csak akkor tér vissza, amikor egy eset miatt megbékél képességeivel. Jonathan Kent először ódzkodik a kicsi adoptálásától, emellett amikor fiuk előáll a jelmez ötletével, Kent mama igencsak aggódik, nehogy a fiacskáját azzal a gothami flúgossal emlegessék egy lapon.

Azonban nemcsak a három rész összképe működik az apróságokkal együtt, hanem e három rész helye a háromévados sorozaton belül. A készítők nagyon tudatosak voltak: az eredettörténetben megalapozzák a két legmeghatározóbb ellenfél történetfonalát, a harmadikét pedig a negyedik epizódban kezdik el kiépíteni. Maga a kriptonit pedig csak az ötödik epizódban tűnik fel.

Három főgonosz

De ki is a három meghatározó gonosz? Az első természetesen Lex Luthor. Azt hiszem, nincs is még egy olyan ikonikus gonosz, akit annyiféleképpen ábrázoltak és értelmeztek, mint őt. Eredetileg egy őrült tudósként kezdte, a képregény 86-os újraindítása óta pedig egy gátlástalan üzletember. Javarészt ez utóbbiból merítettek a sorozat alkotói is. Persze ha egy kicsit megkapargatjuk a karakterét, a hivatás voltaképpen csak a felszín, Luthort Luthorrá mindig is hihetetlen egója és megalomániája tette, és éppen ezért a tökéletes ellenfél Superman számára.

Superman ugyanis egy olyan, isteni képességek birtokában levő ember, aki közöttünk, és nem felettünk akar élni. Nevelőszüleitől megtanulta, hogy attól, mert erősebb, még nem több. Clark Kentként tisztességes munkája van főnökkel és munkatársakkal együtt, holott rendkívüli képességei miatt nem lenne szüksége erre – meglenne fizetés nélkül is. Nem testi, hanem lelki szükséglet miatt dolgozik a Daily Planetnél: hogy ne távolodjon el az emberektől, hogy soha ne emelje magát feléjük.

Lex Luthornak nincsenek ilyen skrupulusai. Ugyan már itt van utalás arra, hogy technikai fronton zseninek számít, ez csak egy másik sorozatban, a Supermant követő Igazság Ligában kerül elő igazán. Ebben a sorozatban többnyire csak egy gerinctelen üzletember, aki másokat kihasználva éri el céljait. Sokkal valóságosabb, és éppen ezért a maga módján sokkal visszataszítóbb gonosz, mint Joker.

Emellett Joker nem is megbecsült tagja a társadalomnak, aki büntetlenül megússza tetteit. Luthor nem csak, hogy nem kerül börtönbe, de Metropolis leggazdagabb és legbefolyásosabb ellenfele. Érdekes, hogy a háttér nemcsak a két hőshöz, de a két gonoszhoz is asszisztál: Gotham komor városától, mint a Jokertől, azt kapjuk, amit látunk, őrülteket és rossz közbiztonságot. Metropolis ezzel szemben csak a felszínen egy szép város, valójában mindenki Luthor játékszere. Ez az, amit Superman nem hagy, és ez az, amit Luthor nem bocsát meg. Kettejük kiengesztelhetetlen ellentéte a sorozat mozgatórugója.

A második ellenfél sajnos nem ilyen erős, pedig az ő eredettörténetét direkt megváltoztatták, hogy jobban Supermanhez kötődjön. Ő Brainiac, aki a sorozat szerint egykor Kripton számítógépe volt – a képregényben erről szó nincs –, és inkább magát mentette ki, mint a lakosságot. Azóta mást sem tesz, mint új bolygókat keres fel, a lakóit tanulmányozza, majd elpusztítja őket, hogy a tudása ne válhasson elavulttá. Nekem már ez kevés volt, amikor azonban Superman először legyőzi, onnantól kezdve nem akar mást, csak újjáépíteni magát és végezni az utolsó kriptonival. Az eszközei kisstílűek és egyszerűek, holott ha létezik olyan ellenfél a képregényben, aki képes a kedve szerint játszani Supermannel, az Luthoron kívül Brainiac. Ami pedig a bolygópusztító terveit illeti, az eredeti lekicsinyítette és üvegbura alá helyezte az idegen civilizációkat. Jóval grandiózusabb, kifinomultabb, megalázóbb módszer. Ha az alkotók ezt túl képregényesnek találták, lehetett volna a célja a Földet egy szuperszámítógéppé változtatni.

A harmadik ellenfél, aki teljes valójában csak a második évadban kerül elő, viszont még Luthornál is nagyobb játékos. Ő Darkseid, egy távoli bolygó, Apokolipsz zsarnoka. Mint az már a nevéből is kiderül, Luthorral szemben ő látványosan egy gonosz kényúr, aki ugyanakkor mégsem kevésbé sikerült karakter. Ez annak köszönhető, hogy Luthorral szemben Darkseidnak van méltósága. Az előbbi ugyan Metropolis ura, azonban valójában egy gyáva féreg, aki egy dologhoz ért nagyon: ellenségeket szerezni, akik csak azért nem ölik meg, mert Superman nem engedi. Akiket egyébként pont a kriptoni ellen bérelt fel vagy hozott létre. És bármennyire is növeli ez a komplexusait, teljesen megfelel ez Luthornak – az ő manipulációi arra a stratégiára épülnek, hogy a másik úgyis be akarja bizonyítani, jobb annál, amilyennek beállítja.

Darkseidban nincs meg ez az ellentmondásosság. Nem egy halandó, sokkal inkább egy sötét isten. Az ő ellentmondása az, hogy látszólag egyszerűbb karakterként sokkal komolyabb kérdésekkel szembesíti Supermant, mint Lex Luthor, aki leginkább a helyi Joffrey szerepét tölti be, azaz valaki, akit lehet utálni. Darkseidot azonban a legkevésbé sem érdekli, ki utálja. Mindenki retteg tőle és mindenki istenként tiszteli bolygóján. Nem kispályás, és ezt mi sem bizonyít jobban, minthogy Luthorral szemben hosszú távon tervez, és főterve csak a második évadra érik be. Nem is áll neki feljebb, ha ő áll vesztésre, nem veszti el a fejét, nem riad vissza a harctól, nem érdekli, mit gondolnak róla mások. Nem hagyja, hogy a bosszú elvonja figyelmét terveiről, inkább beépíti őket. Luthorral szemben erős, és ezt mi sem bizonyít jobban, hogy Superman így vagy úgy, de mindig veszít valamit az ellene vívott harcban.

Luthor emberi gyengeségek tárháza, amit erőnek próbál beállítani. Darkseid ezzel szemben maga megtestesült pusztító erő Superman védelmező hatalmával szemben. Bármennyire is megveti, Luthor meg akar felelni mások elvárásainak, mégha csak a látszatra is telik. Darkseid nem ad az elvárásokra, nem ad a látszatra, nem ad az elvre – a célja az, hogy mindenkit megfosszon ezektől, és csak a félelem maradjon.

A teljes szereplőgárda

Ami a többieket illeti, a gonoszoknál maradva szót érdemel még Metallo, egy kiborg, akit egy, az eredeti három részben szerepelt zsoldosból hoz létre Luthor, miután megmérgez. Az első szerepeltetése iskolapéldája annak, amit Luthorról fentebb írtam, kár, hogy az alkotók ezt a következő részekre elfelejtik. Találkozhatunk Parazitával, aki egy hétköznapi vesztes, míg egy radioaktív anyag miatt képes nem lesz elorozni mások életerejét, képességeit és emlékeit. A legjobb közülük mégis a képregényben eléggé bárgyú Toyman, aki leginkább egy Batman-ellenségre emlékeztet: apja haláláért és elveszett gyerekkoráért egy bűnszövetkezet vezetőjén akar bosszút állni, arcát vigyorgó babamaszk mögé rejti, és halálos játékokkal éri el célját. Emellett Zodék mintájára itt is előkerülnek Földet fenyegető kriptoni bűnözők.

Akadnak olyanok is, akik csupán nincsenek tisztában tetteik következményével. Egyikük Bizarro, Superman félresikerült, de alapjában véve jó szándékú klónja, aki megment egy lebontásra váró épületet a rombológéptől, meg akar javítani egy hajó előtt felnyíló hidat és kiszabadít egy veszélyes ragadozót a ketrecből, mert az nem csinált semmi rosszat. A másik Mr. Mxyzptlk – itt úgy ejtik, Mikszjizpitlik, ha valaki gyakorolni szeretné –, egy másik dimenzióból jött lény, aki Tapsi Hapsi mentalitásával és valóságformáló erőkkel bír. Csak kétszer szerepel és az elég is, de komikussága kiválóan ellensúlyozza a komorabb részeket.

Némely ellenfeleket kimondottan a sorozat kedvére hoztak létre. Az egyikük, a fénnyel operáló Luminus simán lehetett volna a képregényekből ismert Prankster. A maradék három mind nő, ugyanis női ellenfelekben nem igazán dúskál a képregény. Az első Mercy, Luthor jobb keze. Ugyan az elv kicsit Joker barátnőjére, Harley Quinnre emlékeztet (azaz James Bond gonoszok után szabadon a képregényes ellenfeleknek is jár egy verőleány), de Luthor és Mercy viszonya jó kontrasztot képez Lois és Clark kapcsolatával. Mercy teljesen kiszolgáltatott főnökének, aki tisztában azzal, beosztottja gyengéd érzéseket táplál irányában, de ezt eszébe nem jut viszonozni, inkább ott manipulálja ezt kihasználva, ahol tudja. Mercy alapjában véve egy szimpatikus karakter, akinek az Igazság Liga sorozat idejére sikerül megszabadulni Luthor befolyása alól. A második Volcana, aki egy-az-egyben King Tűzgyújtójára emlékeztet – pirokinetikus hatalommal rendelkező nő, akire a kormány emberei vadásznak képessége miatt. Maradt Livewire, egy shock jock, aki az elektromosságot képes uralni, és aki sok hibájában hajaz Luthorra.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Superman Luthor mellett csak képregénygonoszokkal veszi fel a harcot. Az egyik részben kénytelen úgy egy ártatlan embert a villamosszékbe juttató korrupt rendőrt a törvény elé állítani, hogy csak Clark Kentként volt a markában a bizonyíték – akinek a kocsija felrobbant egy merényletben, és így mindenki halottnak hiszi. Márpedig Supermant az teszi Supermanné, hogy nem emeli magát az emberi törvények fölé.

Persze, nem csak az ellenfelek teszik a hőst olyanná, amilyen, hanem a barátai is. Az egyik legfontosabb persze Lois Lane, aki ugyan legtöbbször azért van, hogy legyen kit megmentenie Supermannek, ám ezt azért nem egyszer viszonozza. A magam részéről azonban valamelyest jobban kedvelem Lana Langot, Clark gyermekkori barátját, aki nemcsak átlát Superman álcáján, de nem kell Jégkirálynőt játszania ahhoz, hogy erős nő legyen. Divattervezőként van olyan talpraesett, mint Lois, kölcsönösen számíthatnak egymásra, és a kapcsolatuk is az őszinteségre épül, ami sokkal szimpatikusabbá teszi a párosukat.

Félreértés ne essék, azért Lois is ki tud állni mind Clark Kentért, mind Supermanért, és az, hogy Supermanbe szerelmes, nem az ügyefogyott Clarkba, az azért hősünk felelőssége is. Bevallom, én Pókembernél is jobban kedveltem, amikor Mary Jane tudta kedvese titkát. Egy egészséges kapcsolat mégis csak a kölcsönös bizalomra épül, nem arra, hogy „csak a saját érdeked miatt hazudok neked!”

Szintén jól sikerült karakter Supergirl, azaz Kara, akiben van valami kedves, ártatlan naivitás, de emellett önfejű is, ám mégis talpraesett és lehet rá számítani. Az ő szerepeltetése két szempontból tesz hozzá Superman karakteréhez: az egyik az, hogy mégsem ő civilizációjának utolsó szülötte, tehát nincs egyedül. A másik pedig, hogy másféle, sokkal személyesebb felelősséggel tartozik Karáért, mint a földiekért.

A kettejük között egy testvéri kapcsolat alakul ki, amiben Clark a felelősségteljes fivér, Kara pedig a lelkes húgi, aki felnéz bátyjára és olyan akar lenni, mint ő (ezt alátámasztja az is, hogy Kara a Kentékhez költözik be). Clark pedig mindenképpen meg akarja óvni a hivatása által jelentett veszélyektől és csalódásoktól. Mindenképpen, de nem mindenáron: ha itt-ott igyekszik nevelni unokahúgát, nem nyomja el.

Férfifronton érdekes módon a régi motoros Perry White-nál és Jimmy Olsennél jóval fontosabb szerepet kap Dan Turpin nyomozó. Sok kritika éri a szuperhősöket azért, hogy a rendőrök helyett, és nem velük dolgoznak, azaz ha baj van, akkor Gordon felügyelőék is csak felkapcsolják a Batman-lámpát, aztán mennek kávézni. Ez persze valójában ritkábban fordul elő, sok laikusban mégis ez a kép él. Ez az, amivel Turpin szembeszáll – az egésznek nem mellesleg van egy metavonatkozása, ugyanis a metropolisi rendőrség pont emiatt a nézet miatt válik gúny táblájává. Turpinre azonban Superman egyenrangú partnerként tekint, mivel sosem helyezné magát mások felé. A felügyelő pedig méltó is erre a bizalomra, lévén akkor sem adja fel, amikor a kriptoni elesik… és tudom, sokan most mosolyognak, hogy egy amerikai rajzfilmben az „oly szent akarattal” úgyis mindig győzedelmeskednek. Erről itt azonban szó nincs, de azt itt nem fogom elárulni, miért, mindenki járjon utána. Szót érdemel még Hamilton professzor, illetve James Henry Irons, egy fekete feltaláló, akiből a képregények világában a már említett Superman-helyettesek egyike lesz.

A sorozat emellett más szuperhősök behozatalát és egy nagyobb univerzum kiépítését is megcélozta, elvégre Superman mellett a többiek jobban elférnek, mint Gothamben. Persze Batman is tiszteletét teszi egy korrekt hármas epizódban, ami a többieket illeti… bár az elv tetszik, igazából csak Flash szerepeltetését érzem elfogadhatónak, Zöld Lámpást, Dr. Fate-et és Aquamant felvonultató részek a leggyengébbek az egész sorozatban. Ezzel szemben a Lobót szerepeltető rész nemcsak vicces, de a sorozat szellemiségével szemben meglehetősen alpári, mégpedig jó értelemben.

Mondom ezt úgy, hogy kimondottan kedvelem a sorozat szellemiségét. Sokan előszeretettel mosolyognak Supermanre, amiért nem él vissza a hatalmával, meg igyekszik csak jót cselekedni, merthogy egy magát folyton maró, nem megértett utcai harcos például mennyivel érdekesebb. Nos, az alap igen, de sok minden a megvalósítástól függ, hogy az mennyire hiteles, a sorozat pedig Clark karakterét illetően is átgondolt. Kap nagy pofonokat, ám ezeket kellő méltósággal, csendesen, visszafogottan kezeli, és egyszer sem kezd hisztizni. Felelősségteljes felnőtt, nem pedig éretlen kamasz, és éppen ezért nagyobbat is üt, amikor Darkseidnak sikerül kihoznia a sodrából.

A képregény rajzfilmre ültetése

Végezetül néhány szót a történet rajzfilmes megvalósításáról. Timm csapata megint odatette magát, a sorozat stílusa tökéletesen ötvözi a Batman rajzfilm és a korábbi Fleischer animáció világát. Érdekes, hogy míg a főhősnek és néhány komikusabb figurának gombszemek jutottak, a többiekét valósághűbben rajzolták meg. Ez azonban hülye szójátékkal élve mégsem szúr szemet, mert ezzel van egy kis kontraszt Superman/Clark elrugaszkodottsága és a hétköznapi emberek között. Az egyetlen zavaró az átdizájnolt Joker, akinek szeme nagy feketeségben egy apró fehér pont – mindent egybevéve jóval elnagyoltabb lett, mint amilyen eredetileg volt, a sárga szemű, sárga fogú bohócot eltaláltabbnak éreztem.

A rajzfilm traktusa érezhetően egy tisztelgés Williams filmzenéje előtt, ám míg az ünnepélyes volt, addig ez inkább optimista. A színészek között pedig olyan neveket találhatunk, mint a sokak számára a Kurgánként ismert Clancy Brown, aki Lex Luthornak kölcsönzi jellegzetes orgánumát, a segédjének, Mercynek pedig Lisa Edelstein, azaz Dr. House Cuddyja adja a hangját. Darkseid Michael Ironside, míg Metallo Malcolm Macdowell hangján szólal meg, Mxyzptlk pedig Gilbert Gottfried.

Más kérdés, hogy szerintem a magyar szinkronra sem lehet panaszunk. Bár először mind Kálid Artúr, mind Kristóf Tibor furcsa választásnak tűnik – az első Superman, a második Lex Luthor magyar hangja –, nemcsak, hogy hamar megszokjuk őket, de ők lesznek a mércék az őket követő szinkronszínészek  – Megyeri János és Koncz István, majd Rudas István – számára. Kristóf Tibor, bár különböző orgánum, mégis tud egyszerre olyan behízelgő és arrogáns lenni, mint Clancy Brown, Kálid Artúr pedig egyszerre hősies és emberi, ha kell, komoly, ha kell, könnyed.

Ami a sorozat utóéletét illeti, számtalan szálat továbbvisznek az ezt követő Igazság Ligában, ugyanakkor önmagában is kerek és élvezhető. Zárnám is hát soraimat. A világnak továbbra is szüksége van Supermanre!

Érdekességek

– Bruce Timm 1961-ben született, és karrierje elején olyan rajzfilm-sorozatokon dolgozott, mint Flash Gordon, és olyan nevekkel került kapcsolatba, mint Ralph Bakshi. Miután a DC és Marvel kiadónál is elutasították, a Warner Bros stúdiónál talált magának munkát 1989-ben, ahol később valóra válthatta az álmát. A DCAU (DC animated universe) annyira a nevéhez kötődik, hogy sokan csak Timmverse-nek becézik. Érdekesség, hogy a cikk elején említett Batman sorozat eseténél szinte mindegyik karaktert ő dizájnolta, ritka alkalmaktól kivéve (Rébusz és Mr. Freeze karakterét átengedte Mike Mignolának, a Hellboy alkotójának).

– Clancy Brown eredetileg Superman szerepére jelentkezett, amit azonban Tim Daly kapott meg. Az alkotóknak azonban annyira megtetszett Brown játéka, hogy neki adták riválisát, Lex Luthort. Elmondása szerint a megformálására a James Bond gonosz Bloefeld volt. A képregényrajongók onnan is ismerhetik őt, hogy mind a négy legnépszerűbb képregénysorozat (Superman, Batman, Pókember, X-men) valamelyik adaptációjában kölcsönözte a hangját egy – legtöbbször gonosz – karakternek. Emellett SpongyaBob Rák ura és az Avatár: Az utolsó léghajlító Long Fengje is az ő hangján szólal meg.

– Személyes Top 10 történet (nem rész!), időrendi, és nem kedveltségi sorrendben:

~ The Last Son of Krypton 1-3
~ Fun and Games
~ Tools of Trade
~ Mxyzpixilated
~ Brave New Metropolis
~ The Late Mr. Kent
~ Apokolips… Now! 1-2
~ Little Girl Lost 1-2
~ Unity
~ Legacy 1-2

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: tévésorozat

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon