Minthogy egy egész szeminárium is kevés lenne ahhoz, hogy Tolkien fantasyre gyakorolt hatásáról ésszerű mennyiségben beszéljünk, kénytelen leszek minimumra venni azt a kötelező tiszteletadást és bővérű verbális imádatot, ami ilyenkor szinte automatikusan elvárható minden, a témához akár a legenyhébb alázattal közelítő skriblertől is – hát még egy rajongótól. Tessék, rögtön rá is tapintottam a lényegre: Tolkien egy rajongógyáros. Még halála után is. Ipari mennyiségben szerez nem csak csodálókat, hanem követőket, s ugyanígy ellenzőket és kényelmetlenül fészkelődő akadémikusokat is. És akármi(lyen) is a vizsgált fenomén, egy kétségbevonhatatlan igazságot vésett az idő kőtáblájára: a hobbitok megkerülhetetlenek.

A Tolkien-dúlta irodalom kezdete

Nem is tudom, már hányszor olvastam Michael Moorcock Tolkien-ellenes esszéjét, amelyben az emberiség intelligenciahányadosát kérdőjelezi meg, hogy még mindig úgy foglalkoznak A Gyűrűk Urával, mintha az valami jelentőségteljes irodalmi teljesítmény lenne (Joyce neve is felmerül a mérleg másik oldalán), aztán ott van China Miéville kijelentése, miszerint Tolkien életműve hatalmas és fertőző, kliséi vírusként söpörtek végig az irodalmi örökségen. Valami valóban megváltozott Tolkien után, ezzel képtelenség vitatkozni, de a kérdés, ami leginkább megfogalmazódik bennem az ilyesmit olvasva: valóban Tolkien hibája minden rossz, s valóban az ő érdeme minden jó?

John Ronald Reuel Tolkien mesélt. Apaként, professzorként, sőt régészként: meséi olyan toposz-fosszíliákat hoztak felszínre, amelyek már az ősidőkben is ismerősek voltak és hatottak az emberekere. Tévedés azt hinni, hogy ez az akkori irodalmi áramlatok egyik teljesítménye, elvégre azt, amit a Gyűrű legendájával Tolkien véghezvitt, teljesen más kaliberű tevékenység eredménye. Az ember ösztönösen keresi a hősöket, a legendákat, csakhogy Artúr király és Akhilleusz meséit a csömörig szajkózták az iskolapadban kókadozó, tömény eszképizmusra hajlamos dzsentrifiaknak. Mi örökséget adhat még Európa, kérdezi Tolkien, s így talál rá a saját Beowulf-mitológiájára.

Beowulf és a sárkány

A történelem ezen pontján hiába elevenítjük fel az ókori mitológiákat; legyen az görög, római, kelta, germán, vagy bármilyen, a felvilágosult emberiségtől rég elszakadt legenda, nincs meg az a fajta rezonancia, amivel annak idején ezek kielégítették az emberek ábrándszomját és morális útkeresését. A huszadik század elején már nagyon sokan dolgoztak ezen, mely jelenséget ma tulajdonképpen fantasy-irodalomnak, esetleg mitopoézisnek nevezünk. Hogy Clark Ashton Smith, Lord Dunsany, Robert E. Howard munkássága miért lett tünékenyebb A Gyűrűk Ura elsöprő jelenlétéhez képest, annak egyik magyarázata, hogy Tolkien a saját fantasy-világához lefordította ezeket az eredeti, ősi mitológiákat angolra – nem angol nyelvre, hanem angol mentalitásra, pontosabban a konzervatív-értelmiségi angol mentalitásra, s így a társadalmi kasztokban való gondolkodás, valamint a hétköznapi ember mitizálása már megjelenik az új legendában is.

A Megye mint kiindulási pont forradalmian új ötlet. A Megye korábban nem lehetett része mitológiának. A Megye és a hobbitok olyan társadalmi jelenséget jelképeznek, ami korábban a történelemben sem volt meg: egyszerű polgárokat, akik lehetnek műveltek, vagy sem, békében végzik a dolgukat anélkül, hogy függnének valamiféle autoritástól, s akik közül néhányan úgy tudnak nagy dolgokat véghezvinni, hogy nincs se nemesi, se politikai hatalmuk. A hobbit egy jelentéktelen szereplője lenne egy felfoghatatlanul nagy játszmának, mégis történelmi jelentőségű heroizmus lehet a jutalma. Tolkien első regénye, A hobbit, majd A Gyűrűk Ura is ebből a koncepcióból halad a nagyobb mitológia felé, és ez volt az a mozzanat, ami vagy hiányzott, vagy rosszul/hangsúlytalanul jelent meg a korábbi fantasykben (vagy mondjuk így: Tolkien királyok, hősök, harcosok világát hozta el nekünk, hétköznapi embereknek).

Moorcocknak igaza van abban, hogy Tolkien megteremti a kényelmet, nem csak a Megye-koncepcióval, hanem a már-már Milne tollához illő stílussal, majd a valamilyen szinten giccses pátosszal is. És ez még nem minden. Tolkien vizuális szerző, és amennyi lehetőség ebben a megközelítésében rejlett, annyi veszély is. Sablonos szimbólumokkal dolgozott, melyben a kicsi, a fehér, az organikus jelentették a jót, a hatalmas, fekete, gépszerű dolgok pedig a gonoszt. A hobbitok és tündék világának könnyed, feminin alkata szemben áll az orkok agresszív, tolakodó, fallikus tornyokat emelő, lándzsákkal szurkáló kultúrájával. A jók egyszerű, funkcionális dolgokra vágynak: ételre, ágyra, családra. A gonoszak ideológiával és mások feletti hatalommal elégednek csak meg. Az ilyesmi ábrázolással A Gyűrűk Ura felismerhető, jól definiálható eszményképeket állít egymással szemben, ezért maga a regény is egyértelműen felismerhető, érthető, átlátható, és feketén-fehéren vizuális.

Hol is láttuk még?

S minthogy a vizuális elemek sokkal nagyobb hatással vannak a rajongókra, s a rajongókon keresztül a követőkre és továbbgondolókra, ezek a vizuális elemek megragadtak a Tolkient követő fantasyirodalomban is. Néhány ilyen berögzült, csaknem népmeseivé degradálható koncepció elkezdett beszivárogni a Tolkient követő írók eszköztárába:

  • Árva, egyszerű származású hős
  • Segítőkész, bölcs öregember (varázsló)
  • Álruhás király, aki egy nap visszatér
  • Önállótlan, ostoba hordalények
  • Totális gonosz
  • Mágikus tárgy, amely pusztulást hozhat
  • … és így tovább

Ha megnézzük a legismertebb szerzők műveit, felismerhetjük ezeket a jegyeket. Már azért is érdekes a legismertebb Tolkien-követőket felhozni, mert ők nagyobb hangsúllyal és időben tovább szerepelnek a fantasy-olvasóközönség könyvespolcain is: Terry Brooks, Terry Goodkind, David Eddings, David Farland, Robert Jordan, Stephen Donaldson, Tad Williams, és így tovább. Hatalmas, kikerülhetetlen életművek. A fősodorbeli angolszász fantasy kezdett egyet jelenteni a tolkieni fantasyvel. Ha valamelyik író ránézett a fenti koncepciók valamelyikére, s azzal a céllal, hogy eredeti legyen, megpróbált rajtuk csavarni egyet-kettőt, akkor is csak az lehetett az eredmény, hogy egy másfajta tolkieni fantasyt hozott létre. De nem találhatta fel újra a spanyolviaszt.

Ez nagyon sokáig így ment, egyik szerző a másiktól vitte tovább ezt a valamilyen szinten vérfertőző örökséget, és ennek a legnagyobb hatású korcs gyermeke pedig olyan (jó? rossz?) csúcspontot jelentett a tolkieni fantasy egyre émelyítőbb menetelésében, hogy évtizedekre megpecsételte a fantasy megítélését. Ez pedig a Dungeons & Dragons volt, vagy egy kicsit talán szélesebben kihúzva: a fantasy szerepjátékok. Jelzem, önmagában még maga a fantasy szerepjáték jelensége sem feltétlenül rossz ómen; szükség volt rá, hasznos dolgokat vitt véghez. Csakhogy Gygaxék meglovagolták a tolkieni fantasy sikerét, és egyszerűen átvették a legfelismerhetőbb, legegyszerűbb dolgokat.

Még több Legolas és Gimli!

Innentől fogva ezrek, tízezrek, vagy (horrible dictu) milliók tudatába rögzült, hogy ha valaki fantasyt akar írni / olvasni, az sárkányokat, orkokat, törpöket, stb. jelent, és minthogy a Dungeons & Dragons alapkönyvei és kampányai rajzokkal érkeztek, az olvasóknak és íróknak már nem is kellett kitalálni, hogy ezek nagyjából hogyan is nézzenek ki. Létrejött és nagyon gyorsan elterjedt egy közös kulturális kód, amelynek segítségével az alkotók tolkieni klisékkel igyekeztek gyorsan, nagy mennyiségben fantasyt szolgáltatni az olvasóknak. Aztán amikor a filmek, képregények, videojátékok is beléptek a játszmába, szinte visszafordíthatatlanná vált ez a folyamat.

A fantasy: sárkányok, orkok, törpök. Punktum. Most már hiába próbál egy maréknyi máshogy gondolkozó ebből az előítéletből kievickélni. Hiába fejlődött párhuzamosan a (szintén Tolkienra adott válaszként, de már ellene fordítva) a new wave (Le Guin, Zelazny, Moorcock), a new weird (Miéville, VanderMeer), egyszerűen nem tudnak már annyi emberhez eljutni. A fantasy végérvényesen kialakított egyfajta sztereotípiát a nem bennfentes olvasókban. Gyanítom, sokan úgy képzelik ezt el, mint egy évtizedek óta tartó irodalmi terrort, egy közösségi bűncselekményt, melynek indítéka Tolkien, vagy legalábbis a rajongók Középfölde iránti szeretete.

Csakhogy, nézzük a sárkányokat, orkokat, törpöket kerülő fantasyírók többségét: valószínűleg ők sem létezhetnének Tolkien nélkül. Ha megnézzük a modern kor eredetibb megközelítéseit, láthatjuk, hogy nagy részük Tolkien szeretete mellett, ám Tolkien hatásával szembefordulva indíthatta el az újabb mitológiákat. Egy olyan álláspont ez, ami azt mondja: „igen, a fantasy ilyen volt, de most már mást akarunk”. Színre lép Glen Cook, Stephen King, Robin Hobb, Neil Gaiman, George R. R. Martin, Scott Lynch, Joe Abercrombie, Brandon Sanderson, Patrick Rothfuss, csak hogy az ismertebbeket említsem. A letöbben Tolkien szerelmesei. De mindannyian máshogy gondolkozók.

Dehogy kell más, még négyezer ugyanilyet, ha lehetséges.

Egy nagyon fiatal zsáner a kommersz fantasyirodalom, mégis bámulatosan nagy teret nyert rövid időn belül – hogy ennek mi lehet az oka, és milyen mértékű lökést adott neki Tolkien, sokan próbálták elemezni, ilyen-olyan eredményekkel. Azt hiszem, amit Tolkien Gyűrű-mitológiája adott, nem csupán egy hétköznapi hisztéria, hanem valami, ami hiányt pótolt. Vallástól, politikai nézetektől független és nem évezredes közös nyelvről beszélünk, nem lingvisztikai értelemben, inkább egyfajta kulturális origóra gondolok (ezt később látványosabban megismételte a Star Wars – de Lucas története nem A Gyűrűk Ura sablonjaiból él?). Az eszképizmus koronája, az egyszerzős mítoszok kolosszusa a Gyűrű-legenda. Egyeseket megigéz szépsége, másokat bosszant az árnyéka, de itt van, létezik, beleszőtt a huszadik századba egy új, tarkabarka valóságréteget, amely már csak azért is kiemelkedik a többi közül, mert a létrehozásába és értelmezésébe fektetett munka minden másnál nagyobb. Évtizedekkel később, igen, még mindig komolyan foglalkoznak vele. Epigonok, ellenzők és eltökélt rajongók tömegei egyaránt.

Ennek az írásnak egyszerű célkitűzése volt megvizsgálni Tolkien hatását az őt követő fantasy-hullámokban; útközben kiderült, dehogy egyszerű ez. Ennek a feladatnak nem lehet maradéktalanul eleget tenni (belegondolni is megterhelő), legfeljebb rávilágítani néhány csomópontra. Ha ismerjük, látjuk ezeket a kapcsolódási sarkokat, s kicsit hátrébb lépünk, úgy szemléljük a dolgokat, egyértelművé válik minden: kis túlzással a fantasyírók fél évszázada mást sem csinálnak, mint Tolkient kerülgetik. Vagy inspirál, vagy ellenszenvet szít, esetleg letakarni próbálják – csináljunk újat! Naivitás azt hinni, hogy Tolkien hatásának hírértéke van, úgy nem is próbálom e nyilvánvaló következtetéssel zárni az értekezést. De azért mégis. Egy Gyűrű mind fölött, kiütéssel.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 23 hozzászólás érkezett.

  1. juravielihuanbedvin szerint:

    Kornya Zsolt írásának megemlítése smafu? ;) (http://tinyurl.com/chhd8u2)

    Jómagam csak egy dologgal vitatkoznék, és néhány MTT-s egyet is ért velem (sőt, ők jobban is érvelnek e témakörben, majd megkérem Felagundot, hogy nézzen be ide), hogy Tolkien írása(i) nem fantasy, hanem pseudo-mitológia körébe tartoznak. Az már más kérdés, hogy műfaj zsánereit egyértelműen megszabta és meghatározta, hatással volt rájuk.

    És ez a pseudo-mitológia nemcsak ‘A szilmarilok’ -ra igaz, hanem magára ‘A Gyűrű Urá’-ra is igaz.

  2. juravielihuanbedvin szerint:

    Annyit fűznék még hozzá -ebben Zsolttal egyetértve-, hogy Tolkien legjobb karaktere Túrin Turambar, amikor elolvastam a Quenta Silmarilliont egy jó tíz évvel ezelőtt, őt tartottam a legjobban megírt szereplőnek Feanor és gyermekeivel egyetemben/együtt.

  3. acquiredtaste szerint:

    Érdemes volna az On Fairy-Stories c. esszéig (1939-ig) visszavezetni a dolgot, mert ott fogalmazza meg először, hogy milyen erős pszichológiai hatást gyakorol a fantasy/epikus tündérmese/tündérdráma az olvasójára, ami talán azt is meg tudja magyarázni, hogy miért termel ennyi rajongót ki.

  4. GGOT szerint:

    Lehet hogy offtopic, én Kornya Zsolt elemzéséhez szólnék hozzá.
    Őszintén szólva számomra ez az heves hangvételű felsorolás egy felnőtté váló kamaszgyerek hisztije. :)
    Alapvetően igaza van abban amit leír, de nem volt elég bölcsessége hogy rájöjjön : épp ezen dolgok hiánya – vagy megléte – miatt annyira kelendő a Tolkien életmű.
    Az emberek nem azért olvasnak elsősorban fantasyt mert trollokról és sárkányokról akarnak olvasni, hanem mert valódi emberi értékeket szeretnének átélni mint pl a hősiesség, hűség stb., ami itt a mi kiégett és végtelenül cinikus világunkban nem talál.
    Persze nyilván sokkal jobb lenne ha a Gyűrűk Urát George R R Martin írta volna, és így tanúi lehetnénk ahogy Elrond Aragornnal együtt vágja partiba Arwent, és Samu végül Gollam szerelméért elárulja és hátbaszúrja Frodót :)
    Másszóval Kornya úr – bár nem kívánom – ha kicsivel többet tapasztal majd a való világ kíméletlenségéből, talán jobban fog vágyni a klasszikus értékekre :)
    [amúgy no offence, sok írását olvastam Kornya Zsoltnak, és kedveltem őket]

  5. grungi szerint:

    Hát a D&D leginkább csak a színfalakat vette át. Külsőségekben sok elem van ami tolkieni, de a tartalom és az eredmény azért gyökeresen más.
    Leginkább a D&D kalandokban (nem a regényekben) szereplő karakterek motivációi különböznek.
    Tolkien: Megmenteni a világot mindenáron.
    D&D: Megtömni a zsákot mindenáron.
    Nekem nincs azzal bajom, ha egy író felhasználja a Tolkien által lefektetett fantasy kliséket, számomra attól lesz szórakoztató és eredeti ha a karakterek motivációi közelítenek a hús-vér emberekéhez. Pl. mondjuk nem megmenteni a világot csak túlélni a háborút, vagy megtalálni a családot. Közben persze belefér az is, ha a sodródás közepette nagy dolgokat is végrehajtanak a szereplők, mert esetleg a műfaj megköveteli.

  6. tapsi szerint:

    Igazából az árva, egyszerű származású hőssel az a gond, hogy bár technikailag Bilbó és Frodó is árvák, ez nem meghatározó vonásuk, valamint egyikük sem kifejezetten “egyszerű származású”, hiszen Zsákosként az egyik legelőkelőbb hobbit család sarjai :) igaz, ez nem jelenti azt, hogy előkelőek volnának, de határozottan nem a nép egyszerű fiai, legfeljebb Samu az (vegyük végig a kilencfős társaságot: Frodó, Trufa, Pippin vidéki kisnemesség körében kifejezetten jó pozícióba született dzsentrik; Gandalf egy kisebb istenség; Aragorn álruhás királyfi; Boromir és Legolas álruha-mentes királyfik; Gimli egy megbecsült törp hős fia – na jó, és ott van Samu, aki valóban a nép gyermeke).

    De amúgy csak kötekedek, tudom, hoyg ennek a cikknek inkább a gondolatébresztés / vitaindítás a célja, nem a Bölcsek Kövének feltálalása :)

  7. angelimir szerint:

    No, ha már meg lettem idézve…

    Valóban, amint azt egyébként a cikk is sugallja, Tolkien archetípusokat használ – és ezt amúgy soha nem tagadta. (pl a Juraviel által említett Túrin Turambar története majdhogynem egy az egyben megegyezik a Kalevala Kullervójáéval – már leszámítva az orkokat :) )
    Ez pedig azért van így, mert Tolkien zándékoltan mitológiát akart írni. Eredetileg a hiányzó (normannok által elpusztított) angol eredetmítoszt akarta megírni, majd ettől eltávolodott, de a mítosz ihletése megmaradt.
    Ezért aztán nem csoda, ha mitikus alakokat, fordulatokat használ, a különbség csak annyi, hogy a mítoszoknak általában nincsen egy ismert szerzője, míg a Középfölde-mondakörnek van.
    A Hobbitok pedig alapjáraton sehogy nem kapcsolódtak Középföldéhez, a Hobbit megírásakor a Professzor nem az általa már korábban kitalált Középföldére (ami egyébként megfelel a mi Földünknek) helyezte a történetet, csak éppen akarva-akaratlan belekevert bizonyos neveket és helyszíneket a már meglevő mítoszkörből, és stílusában is egyre inkább közelített felé (állítólag ez volt a fő oka, hogy olyan sikeres lett). A Gyűrűk Uránál pedig már még kevésbé fogta vissza magát és gyakorlatilag tudatosan fonta össze benne a Hobbit világát Középföldéével.
    Tolkien pedig éppen azért volt nagy hatású (és az a mai napig), mert visszanyúl a klasszikus mitikus történetekhez, amiket bár a “mainstream” irodalom elavultnak tart, olyan alapvető emberi értékekről szólnak, amik a történelem teljes folyamán foglalkoztatták az emberiséget (egyébként szerintem pontosan ez okozta a Star Wars, a Harry Potter, sőt, részben a Tűz és Jég dala sorozat sikerét is, ugyanis ezek is mitikusnak tekinthető archetípusokból építkezik. Igen, még a Tűz és Jég dala is, csak itt Martin remek érzékkel csavar egyet az archetípusokon).

    Ami meg a Kornya féle “kritikát” illeti, nem egészen tudom értelmezni azt a kísérletet, ami felrója egy 20. század elején élt, mélyen vallásos, erős viktoriánus nosztalgiával bíró klasszikus műveltségű nyelvészprofesszornak, hogy ő éppenséggel egy 20. század elején élt, mélyen vallásos, erős viktoriánus nosztalgiával bíró klasszikus műveltségű nyelvészprofesszor, és ennek tudatában írt egy vállaltan mitologikus regényfolyamot…

    (Felagund voltam, csak nem tudtam regisztrálni ilyen névvel)

  8. angelimir szerint:

    Egyébként pedig Tolkient meglehetősen meghökkentette a Gyűrűk Ura zajos sikere (különösen ami az amerikai “másodvirágzást” illeti, a hatvanas években), sőt, úgy tartotta, hogy az olvasói túlnyomó többsége fel sem fogja a könyv mögött rejlő mély filozófiai, etikai és emberi értékeket.
    Azt meg, hogy az utókor mit tudott leszűrni a műveiből, és mivé alakította az általa felfogott “új” műfajt” – nos ezt már végképp nem kéne a Professzornak felróni… :)

  9. dominikblasir szerint:

    Mindenki Tolkien köpönyegéből bújt elő? :)
    Egyébként gondolom igen, az általa népszerűvé tett toposzok eléggé meghatározták a modern fantasy-t ahhoz, hogy a mai napig beszélhessünk róla. Bár nem biztos, hogy szeretnék még négyezer Terry Brooks-ot vagy Jordant…

    “A fantasy végérvényesen kialakított egyfajta sztereotípiát a nem bennfentes olvasókban.”
    Egyébként van a cikknek ez az érdekes aspektusa, ami eddig nem nagyon lett megemlítve. A magam részéről egyrészt reménykedek, hogy ezek a sztereotípiák közel sem annyira végérvényesek, mint az most tűnik (ennek lehetne előfutára a Sanderson/Abercrombie-vonalon mozgó írónemzedék), másrészt pedig érdemes lenne elgondolkodni, hogy mit is lehetne ez ellen tenni.

    @GGOT: Martint pont attól szeretjük(?), ahogy a klasszikus, tolkieni high fantasy toposzokat variálja, Tolkien nélkül valószínűleg ő sem így írta volna meg ezt a sorozatát.

    Egyébként szerintem Kornya is inkább vitaindítónak, a kritika nélküli Tolkien-rajongás ellen szánta a cikkét anno, mintsem “hisztinek”. Amit egyébként elér azóta is, akárhányszor felbukkan egy beszélgetésben :)

  10. archnihil szerint:

    Tad Williams érdekes eset, mert míg ugyebár a Memory, Sorrow and Thorn felvállaltan egy tolkieni fantasynek íródott, addig például a Shadowmarch sorozat már – tündérek, törpék ellenére – inkább tartozik az „igen, a fantasy ilyen volt, de most már mást akarunk” brancsba. Mondjuk Williams lassan már mindenfajta alműfajban kipróbálja magát fantasztikus irodalom terén, szóval, ez talán nem csoda. :)
    De már a maga visszafogott módján az MST is sok helyen szembement a műfaj elvárásaival, csak nem olyan nyilvánvalóan, mint az aSoIaF tette. :)
    Pratchett lenne még érdekes, hogy ő hova is kerülne. :)

  11. ivanhu szerint:

    Az nem lehet, hogy a fantasy szerzők nagyobb része a mítoszok és népmesék világába nyúl vissza, s mivel a forrás közös, így sok a hasonlóság? Tündérek, koboldok, manók, törpék, sárkányok sok nép mítoszaiban és meséiben szerepelnek. Tolkien az orkokat és a hobbitokat adta ehhez hozzá, de ezek nem feltétlenül általános szereplői az őt követő fantasy-nak. Ugyanakkor Tolkien varázslói nem kántálnak lépten-nyomon varázsigéket, sőt a varázslástól is – egy-két esettől eltekintve – elég feltűnően tartózkodnak, ami más fantasy írások esetén (pl. a DnD-ben is) nem pont így van.

    Arról most ne is beszéljünk, hogy Tolkienre egy bizonyos George MacDonald nagy hatással volt, szóval akár őt is nevezhetnénk megkerülhetetlennek…

    Narnia krónikáit sem keverném most ide, bár szintén cáfolja a fejtegetésed, de az csak néhány évvel a LOTR (és több mint 15 évvel a Hobbit) után íródott, Tolkien zajos sikere azonban inkább későbbre tehető.

    A részben DnD ihletésű Dragonlance viszont jóval későbbi, mégis cáfolja az érvelésed, mert Tolkien világához és lényeihez nincs köze, bár még mindig félig-meddig arisztokratikus (középkorias viszonyrendszerű) világot képzel el.

    Harry Potter világa (amely persze már más alzsánerhez is tartozik) azonban már jól rácáfol a fejtegetésedre, hiszen még csak nem is ezt a feudális-szerű berendezkedést alkalmazza, s a meselényeken is legfeljebb a közös eredet érződik, de Tolkien hatása biztosan nem. Ettől még fantasy ez is.

    A Star Wars is besorolható a fantasy-ba amennyiben bizonyos kliséit alkalmazza, bár más eszközöket inkább a sci-fi alzsánereiből vesz át – de az mindenképpen biztos, hogy a fantasy-tól kölcsönzött elemeknek semmi közük Tolkienhez.

    Annyiban biztosan igazad van, hogy ha egyszer van egy sikeresnek bizonyult téma, akkor jópár követő megpróbálja maga is meglovagolni a sikert, és igyekszik ugyanabban a témában, hasonló eszközrendszerrel nyomulni. Ezek a követők aztán ritkán hagynak komoly nyomot maguk után, de addig is esetleg jól élhetnek…

  12. fbdbh szerint:

    Tolkien médium volt, mondhatni, a mitológiák és fantasy-rajongók között; egyébként az őt követő fantasy-szerzők bevallottan Tolkienből indultak ki eredetileg is (Gygax biztosan, tehát bármi, amit a DND ihlet, Tolkien ihlet valamilyen szinten; Terry Brooks bevallja, hogy a Shannara egy Tolkien-folytatás [részletesen beszél az írásról szóló könyvében]; Jordan bevallja[wiki], Martin bevallja [Dreamsongs előszavai], King bevallja [Setét Torony utószavai], Rothfuss többször beszélt róla a blogján, Rowling nem világában, hanem történeti sablonjaiból merít [http://greenbooks.theonering.net/guest/files/050102.html], és George Lucas is beszél A Gyűrűk Uráról a Star Wars DVD-ken).

    Értelemszerűen gyakran továbbolvasnak ezek a szerzők is, és más mitológiákból, irodalmi művekből, filmekből merítenek, de nagyon sok említett szerzőnek akkor kezdett viszketni a tenyere, amikor elolvasta Tolkien műveit, tehát az indíték nagyon-nagyon sok esetben ő, és sokszor a modell is.

  13. kwindu szerint:

    Először is köszönöm a cikket nagyon jó és kiegyen súlyozottabb, nem úgy, mint Kornya Zsolti kritikája, ami sajna teli van hibákkal. Nagyon pontos képet fest Tolkien munkáságának utóhatásáról a fantasy irodalomra. Én nagy Tolkien fan vagyok (ezt egy tetoválásban meg is örökítettem, he-he) pont ezért nagyon útálom a Tolkien utánzó műveket és a Tolkien kliséket. A cikkben is említett szerzők vért izzadtak, hogy újra megírják a „Gyűrűk urát” teljesen fölöslegesen. Egyszerűnek képtelen vagyok elolvasni Terry Brooks, Terry Goodkind, David Eddings, David Farland, Robert Jordan, könyveit. A gyűrűk ura hangulatát nem a Sannara könyvek lapjain fogom megtalálni az tuti. Sajnos egyébként nem csak a gyűrűk ura, de más nagyhatású művek is vonzzák az utánzók hadát lásd csillagok háborúja vagy star trek. Pont ezért kár Tolkinet támadni, hiszen minden nagyhatású könyv film erre a sorsra jut. Valószínűleg Tolkien sem úgy ült le írni, hogy na, most megírom a leg nagyobb hatású fantasy művet had egyen a fene mindenkit, aki utánam ilyet akar írni. Szerintem pont azok tiszteli jobban Tolkien munkáit, akik nem akarják utánozni, ha nem az ő hatására valami újat akarnak létrehozni, lásd Joe Abercrombie, Patrick Rothfuss, David Gemmell. De akik igazán nem kedvelik Tolkient valahol azok is a Tolkieni örökség része, hiszen az ő munkáinak kliséit kerülve csinálnak valami ujjat köztük is van egy csomó kedvenc úgy, mint Neil Gaiman, Le Guin, Moorcock, Miéville. Az ő könyveiket olvasva szinte fölé legeztem, na, végre nem Tolkine utánzatok még is igazi jó fantasy munkák! A magyar szerzők közül pont ezért szeretem Kornya Zsolti könyveit (ellentétben Tolkien kritikájával, he-he). Szerencsére azt tapasztalom, hogy Tolkien mellet másik kedvencem is kezdik fölfedezni Robert E Howardot, aki méltatlanul mellőztek ez idáig. Még egyszer köszönet a cikkért remek munka főleg ilyen kis terjedelemben! :-)

  14. marvin szerint:

    Ha már kérdezted: nem, Lucas története inkább Joseph Campbellből él.

    Gygaxot meg főleg a klasszikus fantasy ponyvaírók (Howard, Fritz Leiber, Clark Ashton Smith, Poul Anderson, stb.) ihlették. Még ha a D&D-ben látszatra ott is van az összes kellék (elfek, törpék, varázskardok), egy átlagos játékülés és a GYU lelkivilága közt ég és föld a különbség, lásd elGabor veretes cikkét:

    http://lfg.hu/9772/rpg/hoseinkrol/

  15. archnihil szerint:

    elGabor cikke zseniális, amikor először olvastam, nem győztem bólogatni (ahogy most is).
    Viszont az eszembe jutott, hogy bár a D&D-re tényleg Vance, Leiber és Anderson hatott elsősorban (utóbbira iskolapélda az Oroszlánszív, amiben egy komplett kaland kerül elmesélésre), és hogy a tolkieni elemek csak azért kerültek bele, mert Gygaxéknek volt annyi eszük, hogy meglovagolják ezt az irányt… nos, a D&D regényekkel viszont egy különös keveredésnek lehetünk tanúi, ugyanis az írók közül sokaknak bevallottan kedvencük volt A gyűrűk ura, pl. Salvatore-nak, és ez azért az olyan elemeken látszik, mint pl. a Kristályszilánk, ami hatalmat és megfertőz másokat, egyebek mellett.

    Másrészt meg a cikkről eszembe jutott, hogy Bilbó kalandjai tényleg adják magukat a megjátékosításra.

    Mesélő: egy kocsmában találkoztok.
    Thorin játékosa: vidéken?
    Mesélő: igen.
    Thorin: nagyon vidéken?
    Mesélő: jó, akkor Zsákos Bilbónál találkoztok.

    Mesélő: mentek-mentek a Ködhegységben, amikor beesteledik, és elhatározzátok, hogy megszálltok egy barlangban.
    Bofur játékosa: én javaslom, verjünk tábort a szabadban, mert mi van, ha a barlang tele kobolddal?
    Mesélő: de hirtelen k*rvára elered az eső!
    Thorin: és mit izgat az egy kalandozót?
    Mesélő (dob két tízoldalúval, majd egy hatoldalúval): hirtelen megelevenednek a sziklák, és három kőóriás jelenik meg…

    Bilbó játékosa: a fene egye meg, ne küldj már rám ennyi rémet, még csak egy második szintű kalandor vagyok!
    Mesélő: most kaptál 300 XP-t, ami elég a szintlépéshez. Javaslom, váltottkasztolj harcossal azonnal, akkor rögtön nő az ATM-ed!

    Gollamnál Bilbó elrontja az intelligencia-próbát egy kérdésre.
    Thorin: basszus, ne már, szükségünk van egy kalandorra a küldetéshez, és ebben a csapatban persze mindenki harcos, akiknek büdös második kasztot felvenni!
    Mesélő: jól van, a félszerzetek azok ilyen szerencsés népek, plusz egy jár a dobásaikhoz, dobj még egyet, legfeljebb levonom majd a kapott XP-kből!
    Bilbó dob, siker: nem baj, úgyis találtam a földön egy gyűrűt, az lehet, hogy varázstárgy. Tényleg, itt is van a zsebemben…

  16. tapsi szerint:

    Na, azért ne essünk át a ló túloldalára, hogy nemnemnem, Tolkien aztán senkiresemnem hatott soha…

    ivanhu: George MacDonaldtól szerintem leginkább csak a goblinoklat szedte, aokat mondjuk eléggé kopipészttel tette át A hobbitba… William Morris szerintem hatása sokkal erősebb Tolkiennél, mint MacDonaldé, de lehet, hogy ezt csak azért szeretném hinni, mert én személy szerint Morrist szeretem jobban a kettő közül.

    A Narniával az a baj, hogy Lewis ilyen irányú teljesítményét többnyire teljesen direktben inspirálta Tolkien (bár ha jól tudom, ő nem volt oda értük, mert nem kedvelte az ennyire direkt allegóriákat), és még csak nem is a műveivel, hanem poharazgatás közben a The Eagle and Childban.

  17. fbdbh szerint:

    Még amúgy hozzátenném a cikkhez (mert sokaknak úgy tűnik, elkerüli a figyelmét), hogy egy szóval nem mondom sehol, hogy Tolkien kizárólagos és elsődleges hatású a felsoroltaknál, viszont hatása ettől függetlenül bizonyítható. Ennél többre nem bír vállalkozni egy cikk.

  18. rorimack szerint:

    juravielihuanbedvin:
    “hogy Tolkien írása(i) nem fantasy, hanem pseudo-mitológia körébe tartoznak”

    Várjál, kitatálom: a pszeudomitológia pedig jobb, mint a közönséges fantasy.

    Tudsz egy olyan fantasy-definicót mondani, amibe _nem_ fér bele a GyU?

    angelimir:
    ” sőt, úgy tartotta, hogy az olvasói túlnyomó többsége fel sem fogja a könyv mögött rejlő mély filozófiai, etikai és emberi értékeket.”

    Pl. az alig rejtett xenofóbiát? :p
    http://requireshate.wordpress.com/2012/01/29/the-tolkien-fanboy-fallacies-yes-tolkien-was-a-racist-sexist-bore-deal-with-it/

    /trolling off.

  19. archnihil szerint:

    Hamár témánál vagyunk, ímhol egy ékes bizonyíték a jó professzor galádságára: térkép, amivel a gaz Tolkien, a hanyatló Nyugat idegenszívű szülötte lábbal tiporja az igaz magyar eszméket: http://www.bogost.com/middle-earth.jpg
    (turned to stone)

  20. juravielihuanbedvin szerint:

    @rorimack

    Csak a saját megítélésemet írtam le Tolkien művei kapcsán, nem “kértem” ezt a “várjál, kitalálom”-féle cinikus és fölényes megnyilvánulást.

    Nem vagyok Tolkien-fanatikus, sem az író elvakult tisztelője. Ez abból is látszik, hogy mióta -több mint tíz éve- elolvastam a Gyűrűk urát, azóta nem vettem újra elő, hogy tejes egészében végigrágjam magam rajta.

    Fogalmam sincs, hogy a hozzászólásomból hol olvasható ki az, hogy a pszeudomitológia jobb, mint a “közönséges” fantasy, mert ilyet nem állítottam. Annyit mondtam csupán, amit Felagund is leírt, hogy Tolkien szándékát úgy fogalmazhatnánk meg, hogy eleve egy mitológus legendakör megalkotása-létrehozása volt célja, míg a későbbi szerzők esetében a mitológiák és archetípusok inkább eszközként voltak jelen a történet elmesélésénél, függetlenül attól, hogy mindegyik fiktív világokban játszódik és “ősi” témákat ölel fel, mint a hős születése és felemelkedése, jóslatok beteljesülése, a sötétség elleni küzdelem, a hatalom természete és azzal való “élés” mikéntje.

    Tudom, valahol ez egy kierőszakolt magyarázat, de továbbra is úgy látom, hogy míg Tolkien a régi mintázatokat öntötte olyan formákba, amelyeket különböző legendakörökből kölcsönzött vagy alakított át, addig a későbbi hullám inkább csak merített ezekből és ihletforrásként használták.

    Ha jól tudom, Tolkien eredetileg igen nehézkesen haladt a nem is trilógiának szánt Gyűrűháború történetével, rendszerint vissza-visszatért az Első- és Másodkor legendáriumához, sokkal jobban foglalkoztatták az Óidők, mint aminek megírására a kiadója biztatta.

    Ehhez még hozzá lehet fűzni azt is, hogy Tolkien elsősorban nyelvészprofesszor volt, és kreált nyelvekhez alkotott legendakört, addig a későbbi szerzők a megalkotott világhoz kreáltak “nyelveket”, de azokat is inkább egyfajta kellékként és nem teljességükben.

    Tolkien próbálkozott egy Negyedkor-beli történet megírásával, Aragorn fia sorsát folytatta volna, viszont egyre inkább úgy érezte, hogy Középfölde Aragorn halálával “maga is meghalt”, így visszatért a régi korokhoz. Tolkien világában inkább héroszok (nem görög értelemben) vannak, mintsem konkrét szereplők, éppen ezért nincsenek abban az értelemben összetett karakterek, akiket Kornya Zsolt számon kér az írón.

    A későbbi íróknál szerintem jellemzően inkább a karakterek során van a hangsúly, az ember inkább kíváncsi a későbbi sorsukra is vagy akár a gyerekeikre. Ezzel nem azt mondom, hogy a történetet magát nem tartjuk fontosnak, vagy érdektelen, de úgy érzem, hogy Tolkien inkább világ- és mítosz orientált (a GYU-ban is folyton visszatekint, lépten-nyomon ősi mítoszok emlékeibe botlunk a pataktól kezdve az erdőig), míg a későbbi szerzők szerintem inkább a karakterekre fókuszálnak és az újra jelenvalóvá váló mítosz, a háttérerők inkább csak keretként szolgálnak, amik a történetet előre mozdítják.

    És itt sem azon van a hangsúly, hogy Tolkien jobb vagy több lenne mitológiájával.

  21. tapsi szerint:

    Archnihil: az már régóta köztudomású, hogy Mordor maga a Kárpát-medence, és Tolkien a magyarok nyilától való félelmét írta le. A Kilenc Lovas keletről induló, nyugati portyái megállíthatatlanok, Szauron ékszereket exportál, és van még pár egyértelmű jel, csak az idegenszívem elfelejtette :D rossz oldalnak drukkoltunk, ez van.

    juravielihuanbedvin: nyelvészprofesszor volt, de azért nem a gombhoz varrta a kabátot ő sem; inkább a történetekhez kerített nyelvet, mint fordítva.

  22. lamek szerint:

    tapsi: Ahogy tudom, de. Határozottan a mesterséges nyelvéhez írta az egészet. Egy nyelvnek vannak korai és kései változatai. Történelme annak akik beszélték. Így kreálta meg Középföldét.

  23. tapsi szerint:

    lamek: hát, én tökre úgy emlékeztem, hogy ez azért ennél lényegesen szervesebben működött, volt az Éarendeles idézet, ami még sima óangolból indult, az meg nem egy kifejezetten kitalált nyelv, és aztán így hatottak egymásra a történetek és a nyelvek, de mittudomén már azt, pontosan hogyan és mi volt, és egyáltalán, miért emlékszem én még ilyenekre (tényleg, miért emlékszem én még ilyenekre?). Simán lehet, hogy igazad van, nekem annak idején az jött le, hogy minden nyelvészkedése mellett azért alapvetően borzalmasan történet-centrikus volt az öreg, olyannyira, hogy neki még egy mesterséges nyelv mellé is kellett egy mitológia, mert anélkül minek. De ez nyilván egyéni olvasat, és nyugodtan lehet téves is.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon