Tolkien klasszikusa nem sokkal az előtt került a kezembe, hogy már lehetett hallani, film készül A Gyűrűk Ura trilógiából. A könyveket imádtam, és el sem tudtam képzelni, ilyen hosszú regényeket miként lehetséges filmvászonra vinni. Miután először láttam a filmeket, arra jutottam, Jackson tulajdonképpen mindent megtett, ami rendezőként lehetséges volt. A filmeket valaki vagy szereti, vagy nem, az ok pedig itt is ugyanaz, mint minden más megfilmesített kultkönyv esetén: nem látjuk viszont a saját, könyvről alkotott képünket. És ezalatt nem pusztán a látványvilágot értem, nem csak azt, hogy egy-egy szereplőt miként képzeltünk el. Ez vagy feloldhatatlanul zavaró, vagy elfogadjuk, hogy a filmet és a könyvet ugyanazon történet kétféle elmesélésének tekintjük.

A film látványvilága tudatosan alkalmazta Alan Lee és John Howe ismert festményeit, mintha kettejük festészete elevenedne meg a mozgóképen, és mint e festők rajongója, én már csak ezért is örülök a könyvek megfilmesítésének. Mind nekik, mind Jacksonnak pontos háttérvilág állt rendelkezésére, Tolkien regényei a hosszú, alapos környezetleíráson alapulnak, melyek révén Középfölde szereplővé lép elő. A végkifejlet felé tartva a hangvétel egyre sötétül, egyre fojtóbbá válik a légkör, a vászonról pedig lassanként kikopnak a színek (a második rész végére Osgiliath-ot egyik snittről a másikra a szintén romossá vált Helm-erődtől már-már színtelen volta különbözteti meg).

Nincs panaszom a szereplőkre sem, annak idején az Arwent alakító Liv Tylerrel, és az Éowynt megformáló, ausztrál színésznővel, Miranda Ottóval nem voltam kibékülve, az újranézéskor azonban elmúltak az ellenérzéseim velük kapcsolatban. Sőt, Otto különösen jól alakítja a csalódott, reménykedő Éowynt, aki attól fél, hogy pártában marad (a könyvhöz képest ez mintha jobban is ki lenne domborítva a filmben). Újranézéskor inkább Viggo Mortensen első részbeli alakítása tűnt gyengébbnek. Akkor és most is kedvencem Galadriel (Cate Blanchett), Gandalf (Ian McKellen), Bilbó (Ian Holm), ugyanakkor Elrond szerepére Hugo Weavinget választani főleg arra volt jó, hogy megmozgassa az internetes népművészet mémgyárát.

Jackson állítólag – legalábbis annak idején én olvastam ilyesmit – az egyes jelenetek felvétele előtt mindig átolvasta a könyv megfelelő részét, hogy minél hűbben forgathassa le azt. Mondhatnák erre sokan, hogy inkább azért, minél kevésbé. Akkoriban indokolatlannak tartottam pl. Faramir karakterének átformálását, de a bővített változatot újranézve ez sem zavart; viszont akkor és most is a hideg rázott (nem jó értelemben) Pippin éneke alatt, amivel párhuzamosan, hatásvadász módon zabál a helytartó, Denethor, mialatt Faramir Osgiliath-ért küzd. Az is egy dolog, hogy szeretjük a győzedelmeskedő pozitív hősöket látni, amint ellovagolnak a naplementébe, de a harmadik rész többszörös befejezésén ezúttal is ugyanúgy unatkoztam.

A film alapvetően zanzásítás, Jackson azonban szinte végig (tulajdonképpen a harmadik rész második felét leszámítva) szerencsésen adagolja a történetet, a szereplők életre kelnek, a konfliktusok kiéleződnek, és egyre több a horror elem is (Emyn Muil lápi hullái, az orkok „születése”, a Fangorn erdő vagy a Banyapók és még sorolhatnám). Mindezt csak Gandalf fényt árasztó megjelenése, és főleg Gimli, olykor Pippin és Trufa jelenetei oldják.

Az események sűrűsödésével Jackson dolga egyre nehezebbé vált, az első részből kihagyni a történetet előre nem vivő Bombadil Toma epizódot még nem nagy kunszt. A második, harmadik részben a csatajelenetek, és a többfelé szakadó társaság folytonos bolyongását követni, téglánként összerakni azonban sokkal nehezebb lehetett; míg Samu valódi szerepet kap Frodó mellett, az Aragornnal tartó Gimli és Legolas csak „tartozék” marad. A hangsúly a második részben még nem billen el, kb. a háromnegyedénél Galadriel összefoglalja a lényeget, adva egy szusszanásnyi időt a nézőnek. A harmadik rész nyitójelenetében Szméágol bűnének, Gollammá alakulásának bemutatása is a helyére kerül, amikor Samu és Frodó a Végzet Hegye felé tart, és kettejük közé mind több dolog ver éket. De mindent összevetve a második rész viszonylagos feszességét a harmadik, rétestésztaként nyúló részbe átvinni már nem sikerült.

Szót kell ejteni a zenéről is: a Howard Shore írta dallamok önmagukban, a párbeszédek hiányában is képesek volnának átadni a történetet (pl. John Williams Csillagok háborújához írt zenéjéhez hasonlóan, amelyről maga Lucas mondta ugyanezt). A Móriában vívott tusánál viszont éppen az volt különösen hatásos, hogy nem zenélték agyon a bányabeli eseményeket. A fenyegető csönd, az éles zajok, a tompa, közeledő harci dobok, majd a harc kezdete Balin sírjánál egyszerűen zseniális.

A három film közül továbbra is az első rész maradt a kedvencem, és a harmadikat kedveltem legkevésbé. Szerintem a legerősebb jelenetek is az első részben vannak, annak ellenére, hogy itt még nem sok monumentális csatában lehet részünk, azok egy része is visszaemlékezés. Engem azonban a kiélezett (pár)beszédek még az ilyen látványfilmek esetén is jobban izgatnak, mint a monumentális csatajelenetek, így pl. a film elején Bilbó születésnapi beszéde, Gandalf és Bilbó valamennyi beszélgetése (amikor ráijeszt Bilbóra, és az kisgyerekként bújik oda hozzá), ahogy Bilbó végül megválik a gyűrűtől; amikor Gandalf visszautasítja a gyűrűt, és puszta kézzel sem nyúl hozzá (sietve lezárja a borítékot). Vagy amikor a völgyzugolyi tanácskozás veszekedésbe fullad, és Frodó, a legkisebb, legvédtelenebb elvállalja a feladatot, Gandalf pedig egyszerre könnyebbül meg, és egyszerre válik mérhetetlenül szomorúvá…

Az első két rész remekül ábrázolja a hobbitok ártatlanságát, naivitását, életörömét, hogy folyton az evésen jár az eszük, miközben mit sem sejtenek a Középföldén beindult, őket is fenyegető folyamatokról. És amikor már rájöttek, hogy a küldetés tényleg az életükbe kerülhet, Samu még Mordor határában is képes nyúlragut főzni. A harmadik részre – főleg a koronázás, majd a búcsúzkodás idejére – valahogy mindez túl sok lett, túlcsorduló, szirupos; megható és megrendítő helyett.

Az újranézés előtt tartottam tőle, hogy a látványvilágon túlságosan látszódni fog, hogy gátlástalanul használták a számítógépes grafika adta lehetőségeket, mint ahogy az új Star Wars trilógiában annyira élettelennek tűnt (az amúgy is roppant idegesítő) Jar Jar, Yoda, és tulajdonképpen mindegyik számítógéppel kreált szereplő. Főleg Gollamnál tartottam ettől, de az aggodalmam javarészt alaptalannak bizonyult. A Gyűrűk Ura e szempontból korrekt darab.

Újranézéskor a csatajeleneteket is jobban értékeltem. A moziban csak kapkodtam a fejem, és nem tudtam eldönteni, ki halt meg, ki gabalyodott össze kivel. Az aprítás már-már cseppfolyóssá vált, de most pl. a Helm-szurdok ostromát kifejezetten élveztem. A Minas Tirith falai alatt zajló csatáról, az olifántok lefegyverzéséről viszont kinek nem jut eszébe a Hoth bolygón vívott, lépegetők elleni küzdelem? (Talán csak annak, aki nem látta A birodalom visszavágot).

Mindent összevetve azt gondolom, ahogy Tolkien regényeit sokan többszöri olvasásra erősen alkalmasnak tartják, úgy én a filmeket is az újranézésre, főleg hideg téli estéken. Sok jelenet kihullik idővel, ezért okozhat némi meglepetést; a képi világ alapvetően tíz év elteltével sem avult el, és a mondanivaló sem vált kevesebbé vagy blőddé. Az újranézésre, összehasonlításra pedig mi sem adna jobb alkalmat, mint a megfilmesített A Babó. (És ha már említettem az új filmet: kíváncsi leszek arra a jelenetre, amikor Bilbó megtalálja a gyűrűt Gollam barlangjában. A trilógia első részének elején ezt a jelenetet ugyanis Ian Holm alakításában láthatjuk.)

Érdekességek

Gumiabroncs nyomok, modern ruházat, az ominózus traktor, avagy anakronisztikus és más hibák a filmekben.

100 érdekesség a filmekről (angol)

További érdekességek

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 10 hozzászólás érkezett.

  1. archnihil szerint:

    Nagyon jó kritika, nem győztem bólogatni alatta! :D
    Ami a Hoth bolygó lépegetőit illeti, állítólag Lucasra pont a regények olifántjai voltak hatással az ominózus jelenetnél. :D (Na most ezt bizonyítani nem tudom, de azért jól hangzik. :) )

  2. tapsi szerint:

    A hobbit film egyik legjobb jelenete, Martin Freeman egyébként is zseniális, telitalálat Bilbó szerepére (sokkal inkább, mint Elijah Wood volt Frodónak)

  3. archnihil szerint:

    Egyetértek, ma láttam öcsémmel, nekem is tetszett, és Martin Freeman tényleg telitalálat! :)

  4. crei szerint:

    Ő Watson dokinak is telitalálat volt. Lehet, hogy jó szinész? :-)

  5. archnihil szerint:

    Smaug meg Sherlock Holmes lesz. :)

  6. tapsi szerint:

    crei: szerintem nem csak arról van szó, hogy jó színész, de annyira brit, hogy az már hobbit :) de amúgy igen, valóban kiváló színész

  7. Blazious szerint:

    Újranézve én leginkább azon lepődtem meg, hogy mennyire kiváló lett a magyar szinkron. Talán az egyetlen (három) film, amit jobban szeretek szinkronosan, mint angolul. Óriási csalódás volt például az első film elején Galadriel történetmesélése, de nekem Gandalffal is voltak problémáim, felirat nélkül sokszor nem is értettem, hogy épp mit motyog.

  8. archnihil szerint:

    Blazious: egyetértek. Ezen a téren szerintem egyébként kimondottan jól sikerült A hobbit is. Azon tűnődtem utána, hogy rég láttam már olyan magyar szinkront, ahol mindegyik hanggal ennyire elégedett voltam.

  9. crei szerint:

    Nos’ Christopher Lee iszonyatos orgánumát nem sikerült überelni,(bár tisztességes munkát végzett Reviczky Gábor) Faramir meglehetősen gyenge lett, és Trufa is béna szerintem. Ettől függetlenül valóban jó minőségű a szinkron.

  10. lorinczy_judit szerint:

    Én szinkronosan láttam eredetileg, míg most feliratosan, és pont fordítva vagyok vele, úgy érzem, az eredeti hangok jobbak, mint a szinkronizált változat.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon