SFmag

Az embernek az lehet az érzése, hogy a hetvenes évek science fictionjében virágkorukat élték a hatalmas mesterséges objektumok – avagy Big Dumb Objectek –, ugyanis ha átfutjuk ennek az évtizednek a fontosabb sci-fi díjait, jó pár olyan művet találunk, amelyekben főszerepet kapnak. A Randevú a Rámával vagy a Gyűrűvilág szép példája ennek. A sci-fi írók és olvasók fantáziáját szemmel láthatóan kifejezetten izgatta, milyen lehet egy hatalmas, mesterséges élettér, és milyen lények népesíthetik be. Ebbe a sorba illik John Varley Titán című regénye, ami Hugo és Nebula jelölt is volt, 1980-ban pedig elnyerte a Locus magazin olvasóinak díját.

A regény története a XXI. században játszódik, amikor a Ringmaster NASA kutatóhajó a Szaturnusz rendszerét vizsgálja. Mikor a gázóriás közelébe érnek, egy különös, új holdat vélnek felfedezni. Ez az égitest hamarosan számos rejtélyes paramétert produkál, míg végül kiderül, hogy egy mesterséges objektum. Azonban mielőtt a hajó legénysége közelebbről is megvizsgálhatná a Themisz névre keresztelt szerkezetet, egy különös, csápos lény elpusztítja a hajót. Cirocco Jones kapitány ezután egy mezőn tér magához, ami a hatalmas űrbéli szerkezet belseje. A kapitány nekilát felfedezni ezt az új és furcsa mesterséges világot, majd megtalált társaival rájönnek, hogy nem ők az egyedüli értelmes lények az idő közben Gaia névre átkeresztelt helyen.

John Varley 1979-es második regénye olyan, mintha megpróbálta volna ötvözni Clarke és Niven elképzeléseit egy sajátos, fantasy hangulatú világgal – nem hiába kerül elő a könyvvel kapcsolatban a science fantasy elnevezés. A hatalmas mesterséges objektum felfedezése, annak aprólékos, néhol mérnökhöz méltó leírása egyértelműen a Rámával rokonítja a regényt, de a fesztelenebb, kalandosabb epizódok és a buja belső világ inkább a Gyűrűvilágot idézi.

Ezek az írások természetesen csak a tájékozódás miatt citálhatók ide, ugyanis a Titánnak igazából semmi köze nincs e két műhöz. Varley már az első oldalakon nyilvánvalóvá teszi, az ő szereplői nem karót nyelt tudósok. Szinte minden szereplő rendelkezik valamilyen komolyabb jellemhibával, amit a szerző még tetéz azzal, hogy a legénység keresztbe-kasul szeretkezik. Varley könyvében elég gyakran előkerül a szex, ami már csak azért sem meglepő, mert női és férfi szereplői ruha nélkül kerülnek a Gaiára.

Ha anno azt mondtam, a Ráma a központi ötlet miatt aratott akkora kritikai és közönségsikert, hogy számtalan díjat megnyert, akkor itt is csak arra tudok gyanakodni, hogy a hatalmas objektum tetszhetett meg az olvasóknak. Ugyanis a Titán unalmas mű, aminek ötleteit a megírása óta unalmas klisévé koptatták a változó minőségű könyvek, filmek és sorozatok. Pedig az alapötlet izgalmas lehetne, hiszen egy titokzatos idegen objektum a Naprendszerben mindig érdekes – nem hiába születnek erről még napjainkban is írások. De az „átkerülés” után egyre világosabbá válik, hogy itt nem fogjuk tövig rágni a körmünket az izgalomtól, sőt, reménykedhetünk, ha a kötet végére összerak a szerző egy tessék-lássék magyarázatot.

A főszereplők nyavalygásai, egymáshoz való kapcsolatuk – legyen az lelki vagy szexuális – pedig nem hogy mélyítené a regényt, csak növeli az unalmat, főleg miután a legtöbb szereplőn elhatalmasodik egyfajta hisztéria. Varley ezt magával az átkerüléssel magyarázza, hogy a szereplők állapota annak az eredménye, de ez nem változtat a tényen, hogy egy szimpatikus karakter sem bukkan fel a regényben. Ellenben hamarosan kentaurok és angyalok kerülnek elő, aminél persze felhúzzuk a szemöldökünket – pláne, hogy miért kell kihangsúlyozni, hogy a félig ló félig ember lényeknek ott lent kettő van és csak az egyik akkora, hogy az ember nők is használhassák. Persze, örülünk, hogy a sci-fi a hetvenes évekre levetkőzte a közmondásos prűdségét, de azért ne essünk át a ló – vagy kentaur – túloldalára. Szerencsére persze maga a szex nincs a képünkbe tolva, de talán itt-ott túl nagy szerepet tulajdonít neki a leírás, ahhoz képest, amennyit a cselekményhez hozzátesz.

Azt írtam korábban, hogy a regény klisékkel van tele. Mégis milyen klisékre gondolok? Egyrészt a felderítős részeket mind ismerjük, azaz hogy körülbelül mit kell tenni ilyen helyzetben vagy mi történhet az űrhajósokkal. Nem lepődünk meg a gigászi méreteken sem, a Ráma esetében sokkal megdöbbentőbb, amikor Clarke leírja a leereszkedést egy több kilométer magas lépcsősoron. Az utazás Gaia belsejében sajnos inkább unalmas, mint érdekes. Az igazán idegesítő klisék azonban például azok a megoldások, mint hogy az egyik szereplő rajong a sci-fiért, a másik pedig a XX. századi filmekért, így a szerző rögtön képes reflektálni, ha valami olyasmivel találkozunk, ami ismerős lehet máshonnan.

A legizgalmasabb éppen az lenne, miért ilyen ez a világ, kik alkották és hogyan. Erre persze választ kapunk – milyen regény lenne a Titán, ha pont erre nem kapnánk, hiszen éppen ezért olvastuk végig a regényt –, de csupán a több mint háromszáz oldalas könyv utolsó 30-40 oldalán. Az ott leírt ötlet, vagyis hogy micsoda ez az űrbéli monstrum, még jól is tudna működni. Sajnos azonban egy ilyen hosszú és unalmas könyvet ez sem tud megmenteni. Pláne, mivel a klisék itt tobzódnak igazán. Nem akarom spoilerekkel illusztrálni – talán már így is túl sokat árultam el a regényből –, de ha valaki látott vagy olvasott már igazi B-kategóriás „első kapcsolatról” szóló történetet, azt nem sok meglepetés fogja érni. Maga Gaia háttere lenne eredeti – vagy ami nem kopott már el az évek alatt –, ekkorra viszont már végkép leírja az ember a könyvet.

Persze megint csak rá kell jönnöm arra, amire korábban is: mindezek ellenére a Titán ötletei és világa tetszhet az embereknek. Hiszen alapvetően működik annyira a cselekmény, mint a Ráma, még ha a szereplők úgy is beszélnek néha, mintha csak tinédzserek lennének, nem pedig több lépcsős pszichológiai teszteken átesett, képzett űrhajósok. A fantasy hangulatú Gaia lehet annyira érdekfeszítő és vethet fel annyi kérdést, amiért az ember végigolvassa a könyvet. Ennek ellenére nem csodálkozom, hogy mind a Hugo-, mind a Nebula-díj esetében Clarke Az éden szökőkútjai című regénye előzte meg – ami ugyan szintén nem irodalmi magasságokban sétáló mestermunka, de izgalmasabb történet. Aki azonban szereti a Big Dumb Objecteket és netán érdekli a kentaurok és emberek találkozása, annak kellemes kikapcsolódást kívánok.

Hasznos információk:

• Az 1979-ben megjelent regény magyarul 1998-ban, a LAPICS és a Cherubion közös Galaxis Könyvek sorozatában látott napvilágot.
• A Titán egy trilógia első része, a második kötet a Wizard (1980), a harmadik pedig a Demon (1984) című könyv.
• Varley (1947-) novelláival háromszor nyert Hugót, kétszer Nebulát, valamint több Locust és egyéb elismeréseket is begyűjtött több munkájáért.

Hasznos linkek:

A szerző hivatalos oldala

A Gaea-trilógia fanoldala

Hozzászólások

hozzászólás