Vízmágusok a sivatagban. Első hallásra szokatlannak tűnhet a gondolat, pedig könnyű megtalálni mögötte a logikát. Ehhez persze el kell szakadni a süveges-köpönyeges varázsló archetípusától, és úgy gondolni a mágiára, mint egy eszközre, amit az emberiség hasznosíthat a túlélése érdekében. Hisz óriási segítséget jelenthet néhány ember, aki hatalmával képes a vízpárát kiemelni az óceánból, majd ezzel esőt fakasztani a sivatagban.

Lenyűgöző gondolat, hogy épülhet erre egy magaskultúra, ahol varázstudók parancsolnak és osztják szét a vízmennyiséget az egész lakosság számára. Mi történne azonban akkor, ha a világ utolsó nagyhatalmú viharura (stormlord) utód nélkül haldokolna, egy ifjú nomád hadvezér pedig ezt az időpontot választaná, hogy visszahozza a régi, mágikus eső nélküli időket, a függetlenséget? Itt kezdődik Glenda Larke története.

A trilógia (The Last Stormlord, Stormlord Rising, Stormlord’s Exile) legnagyobb erőssége a világépítésben rejlik. Larke aprólékosan építi fel az általa kreált civilizációt, a víz (vagy annak hiánya) által meghatározott társadalmat. A világ fejlettebb részén például a városok lépcsőzetesek, legfelül a vezető rétegekkel és a ciszterna bejáratával, ahonnan elosztják a vizet. Ezt vezetik le az alsóbb szintekre, legalul (a harmincadik szint környékén) a nincstelenek számára pedig alig marad belőle.

A fantasyban az egyik kedvenc motívumom, amikor feltárul az emberek legendái mögötti valóság, ami teljesen eltér a közfelfogástól. Larke ezt is alkalmazza és megismerjük a titkos történelmet, a vízmágia eredetét. A részletgazdagságra utal, hogy még a szitkozódások is jellegzetesek (I’ll be waterless! Are you sandcrazy?) Egyedül a szinte szabályosan négy részre osztott világtérkép zavar, hisz még hiányos földrajztudásom számára is sántít a gyökeresen eltérő flóra és fauna viszonylag kis területen.

A trilógia alaptörténet szerint haldoklik a világ egyetlen élő viharura, aki alárendeltjeivel, az esőurakkal (rainlord) ellentétben a vízirányítás mellett képes esőket is létrehozni. Kutatni kezdenek tehetséges gyermekek után, és (nem meglepő módon) a főszereplők egyikében megtalálni vélik az utódot. Civizációjuk jövőjét veszélyezteti azonban a belső hatalmi harc, és a harcias Reduner törzsek, akik a viharúr halálával biztosítottnak érzik a régi idők visszatértét, amikor tán ugyan kevesebb az eső, de nem kell adókat fizetniük az elkényelmesedett vízmágusoknak.

A trilógia fő témája a kegyetlen háború a törzsekkel, és az ifjú küzdelme a viharúrrá válás örvényén, de a mellékszereplők családi és személyes konfliktusai is érdekesek. Hiba lenne azonban könnyed kalandregénynek tartani a művet, a városostromok és csaták meglehetősen brutálisan vannak ábrázolva, a szenvedés és nyomor bemutatása kimondottan reálisan sikeredett, nem hatásvadászat céljából van.

Amilyen részletességgel dolgozta ki Larke a világot, annyira eltérő színvonalat mutatnak maguk a regények. Akadnak ugyan lebilincselő részek, de sajnos néha az olvasónak az az érzése, hogy egy B-kategóriás film regényváltozatát tartja kezében. Az intrika és a történet sok esetben kiszámítható (szerencsére nem mindig) és két fontosabb negatív figura, az esőúr Taquar és a nomádok vezetője, Davim pedig rendkívül sablonosan sikerült.

A szereplők nem egyszer ostobaságokat csinálnak, aminek következtében ugyan kapunk néhány izgalmasnak szánt fejezetet, de számomra ezek túl illogikus döntések voltak, mintha csak azért történt volna így, hogy legyen még pár jelenet. Izgalmasabb lehetett volna akkor, ha bizonyos dolgokra nem utal az írónő ilyen nyilvánvalóan, így ha a karakter meg is lepődött valamin, az olvasó aligha. Vagy utalhatott volna úgy, hogy az olvasó hamis következtetést vonjon le.

Egy valami azonban mindenképp emlékezetes marad számomra: a karakterek többsége nagyon jól sikerült. Talán az írónő élettapasztalata tehet róla, de én még akkor is szerettem őket, ha nagy marhaságokat műveltek.

Shale, a sivatag közepén nincstelenként felnőtt, de rejtett hatalommal bíró gyermek ugyan tipikus „legkisebb fiú” a „királlyá” válás útján, mégis könnyű vele együtt érezni, a környezet pedig új köntösbe öltözteti a toposzt. Egyedibb nála Terelle figurája, aki felszolgáló egy bordélyban, és kilátástalan jövője elől menekül a nyomornegyed szabadságába, hogy aztán egy öregember mágiával megbéklyózott tanítványa legyen, majd sorsa összekapcsolódjon Shale-ével. Hasonlóképp jellegzetes és könnyen megkedvelhető figurák az esőurak: az idealista Nealrith, a tudós Ryka vagy a harcias Kanneth. Több kritikát olvastam, ahol arra panaszkodtak, hogy az első regény lassan indul be. Nekem ez annyira nem volt zavaró, így sok mindent megismerhettem a karakterek előéletéből, motivációiból.

Külön öröm, hogy a „varázslók” nem tornyaikba zárkózó alakok, hanem szerves részei a világnak, hisz hatalmuktól függ maga a civilizáció. Képes-e a viharúr elegendő vízpárát mozgatni, hogy az a hegygerincen megtörve esőt fakasszon? Az első rész címével ellentétben mindez színtiszta vízmágia, így villámokat dobáló varázstudókat várva csalódnom kellett. Bőven kárpótolt azonban Larke kreativitása ezen a téren, hisz olvashatunk másokat a „vízükről” (testnedveikről) felismerni képes emberekről, égre írt felhőüzenetekről vagy óriás-százlábúakat „lovasaiktól” megfosztó vízcsapásról. Más kérdés, hogy ez a mágia inkább egyfajta „szuperképesség”, hisz vérvonal és gyakorlás kell hozzá, könyvek és kántálás viszont nem.

Végezetül pár szót a külcsínről: a borítógrafikák nekem nagyon tetszettek, annak ellenére, hogy a manapság divatos és hatásvadász „a kép felét elfoglaló, vagányan kinéző figura tájképpel” koncepció szerint készültek, mely legfőképp a tini közönség számára íródott supernatural romance művekre jellemző. Csak ezúttal nappal van. Mind az amerikai mind az angol kiadás kartonált, az előbbi rosszabb, az utóbbi jobb minőségű papírra nyomtatva.

Összességében azt tudnám mondani, hogy egy erősebb kalandregénnyel van dolgunk, aminek egyáltalán nem célja a magvas gondolatok átadása. Aki azonban szórakoztató olvasmányra vágyik, amit a nagy átlagból kiemelnek a jól sikerült karakterek, és magával ragadónak tartja a sivatagi városokat ellátó vízmágia gondolatát, mindenképp olvassa el. Nekem megérte.

Érdekességek

  • Az írónő élete nem épp mindennapi. Ausztráliában született, de élt már Tunéziában és Ausztriában is. Jelenleg Malajziában lakik. Munkáját tekintve angoltanár, tanítványai között tudhatott koreai óvodásokat, japán tiniket, tuniszi mérnökhallgatókat és osztrák felnőtteket is.
  • A trilógia ötlete Larke személyes élményeihez kötődik. Gyermekkorában egy patkány belefulladt a hordóban tárolt vízkészletükbe, így azt ki kellett önteni. A következő esőzésig pedig hetek voltak hátra, így a víz fontosságának és hiányának tapasztalata emlékezetes maradt. De ötletet merített még többek közt Kuala Lumpur esőerdőket fenyegető terjeszkedéséből, a többezer éves mezopotámiai csatornarendszerek látványából és egy szaharai faluban tett látogatásából is.

Hasznos linkek:

 

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 6 hozzászólás.

  1. Archnihil szerint:

    Érdekesnek tűnik, köszönet, hogy felhívtad rá a figyelmem! 🙂

  2. fbdbh szerint:

    Én is örülök a cikknek, nem is hallottam még róla, pedig az ilyesmit falom.

  3. Esfahan szerint:

    Jól sejtem, hogy ezek szerint magyarul még nem jelent meg? Pedig a háttérvilág kifejezetten izgalmasnak hangzik, és ha vannak benne jó karakterek, biztos olvastatja magát 🙂

  4. Archnihil szerint:

    A magyarul megjelent művekre rendszerint magyar címükkel hivatkozunk. 😉

  5. noro szerint:

    Ha önálló regény lenne, feltétlenül érdekelne. Így talán majd akkor, ha sikerül letudnom pár folyamatban levő sorozatot 🙂

  6. Archnihil szerint:

    Ezzel egyetértek, én is nagyon sok sorozatba kezdtem bele az elmúlt időben. 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon