SFmag

David Brin megkerülhetetlen alakja a kortárs science fictionnek, mégis talán legismertebb műve egy űropera-ciklus, amit a nyolcvanas-kilencvenes években írt. Az Uplift-univerzumból a magyar közönség csupán a Csillagdagály című regénnyel találkozhatott, holott ez a sorozat sokkal összetettebb és grandiózusabb, mint amit ez az önmagában is remek regény mutat. Ebben a cikkben vendégszerzőnk, Noro tesz kísérletet arra, hogy bemutassa, miért is ez a modern sci-fi egyik legeredetibb és legokosabb világa és regényciklusa.

Vegyünk egy két és fél milliárd éves, virágzó civilizációt. Öregebbet, mint bármelyik szerves alapú intelligens faj az univerzumban. David Brin könyveiben ezt az ellentmondást könnyű feloldani: az erejük teljében levő, befolyásos fajok állatokból génmanipuláció útján új értelmes létformákat hoznak létre, idővel átadják nekik technológiájukat és kultúrájukat, azok pedig beilleszkednek a Galaktikusok örökkévaló civilizációjába. Ez a folyamat a Felemelés (Uplift), amely öt lakott galaxis történelmét formálja legalább olyan régóta, mint amilyen régen a Földön létezik az oxigén alapú élet. A sok ezer különböző fajt ősidők óta működő bürokratikus szervezetek fogják össze: ilyen a Migrációs Intézet, amely eldönti, ki melyik bolygón telepedhet meg, a Civilizált Hadviselés Intézete, ami betartatja a katonai konvenciókat, és mindenekelőtt a Könyvtár, amely két és fél milliárd év minden tudását raktározza.

Az Uplift-univerzumban elképzelhetetlen, hogy egy értelmes faj külső beavatkozás nélkül, pusztán a természetes kiválasztódás útján jelenjen meg, pláne hogy a saját erejéből még ki is jusson a világűrbe. Néhány évszázad óta mégis létezik egy ilyen világ az Öt Galaxisban: a hírhedt, primitív Föld. Lakói nem csak tagadják, hogy valaha is lett volna patrónusuk – vagyis egy olyan fejlett faj, amely a Galaktikus Könyvtár bölcsességét követve megtervezte volna génállományukat és kultúrájukat -, de ők maguk is szemtelenül és felügyelet nélkül belepiszkáltak bolygójuk állatvilágába, létrehozva két értelmes kliensfajt, a neocsimpánzokat és a neodelfineket. A galaktikus jog értelmében nem volt mit tenni, a homo sapienst el kellett fogadni, mint alacsony rangú patrónusfajt, egy új fajközi klán alapítóját. Ez a Föld számára persze csak új gondok forrása lett, hiszen az emberiség is kénytelen volt elfogadni az ET-k képtelen szabályait és az öregebb klánok felsőbbségét.

Ez az alapötlete a sorozatírást általában ellenző David Brin leghosszabb művének, a hat regényből, egy novellából és egy kisregényből álló Uplift-ciklusnak. És bár én magam sem vagyok a sorozatok nagy barátja, ezt hajlamos vagyok a kedvenceim között emlegetni. Magyarul csak a második rész jelent meg Csillagdagály (Startide Rising) címmel. Bár e kötet nyerte el a legtöbb rangos díjat (Hugo, Locus és Nebula), én nem tartom a sorozat legjobbjának, legfeljebb a harmadik helyre sorolnám. Ez sem rossz helyezés, mert négy remek, egy jó és egy átlagos regényről van szó. De haladjuk inkább időrendben.

Az Aficionado című novella (1998) egy rövid szösszenet az űrutazás előtti időkből, az első értelmes delfinekről. Akkor érdemes elolvasni, ha már legalább egy delfines Brin-regényt maga mögött tudott az ember.

A Sundiver (1980) története már későbbi, de még mindig évszázadokkal megelőzi a többi regényt. Alig néhány évtizeddel járunk a galaktikus kapcsolatfelvétel után. Az emberiség nehezen boldogul a földönkívüliekkel, és nem bízik a Galaktikus Könyvtárban, amely minden más lakott bolygón a kultúra és a tudomány alfája és omegája. Többek között ezért indítanak felfedező expedíciót (ez a kifejezés sok galaktikus számára szinte obszcenitásnak számít, hiszen amiről nem írnak a Könyvtárban, az nem is méltó a figyelemre) a Nap koronájába. Maga a történet afféle detektívsztori, egy, az emberi faj ellen szőtt összeesküvésről – bevallom, a részletekre nem nagyon emlékszem. Inkább csak a világ ábrázolása fogott meg, mint például az evolúció-hívő darwinisták és a Felemelés-hívő danikenisták politikai csatái, vagy a „naphajón” vendégeskedő idegen lények karakterei. Az, hogy magyarul nem adták ki, végül is érthető. Nem kiemelkedő darab, és nem járul hozzá jelentős mértékben a következő regényekhez.

A Csillagdagály (1983) és a The Uplift War (1987) története egymással párhuzamosan játszódik. A XXV. század végére az emberek két kliensfaja egyre nagyobb önállóságra tesz szert. Mivel százezer év az a tipikus „életkor”, ami után egy galaktikus fajt „felnőttnek” szokás tekinteni, ez már önmagában is botrányos, de arra igazán senki sem számít, hogy a „földi fél-állatok” mi mindent visznek véghez. Az első könyvben a delfinek űrhajója olyan felfedezést tesz, amely felforgatja az Öt Galaxis életét, az utóbbiban pedig egy kis csimpánz kolónia bizonyítja, hogy patrónusaik segítsége nélkül is képesek játszani a galaktikusok politikai játékait. Mindkét regény nagy hangsúlyt fektet arra, hogy sajátos karaktert adjon az értelmes delfinek illetve csimpánzok fajának – véleményem szerint sikerrel. Nem csak azt mutatja be, ahogy az emberek a saját képükre formálják klienseik gondolkodását, de a fiatal értelmes fajok atavisztikus ösztönei is hitelesen megjelennek, akárcsak olyan különös szokások, amelyek egy földönkívüli létformának is „becsületére” válnának.

A Csillagdagály kissé szokatlan szerkezetű regény volt a maga idején. Se tisztességes eleje, se lezárása nincsen, csak egy epizód egy hosszú űrkalandban. Jön egy delfinek által vezetett űrhajó, elbújik egy lakatlan bolygón, megpróbálja félrevezetni számos nagy hatalmú üldözőjét, majd tovább menekül. Mint egy Star Trek: Voyager epizód, csak éppen két nagyságrenddel jobban megírva. Jelzem, az előzményeket a történet során kiválóan meg lehet ismerni, ezzel együtt én sokáig azt hittem, hogy létezik egy regény, amely mindezeket külön elmeséli. (1995-ben azt már elég könnyű volt kideríteni, hogy egy háromrészes sorozat középső részéről van szó, azt már kevésbé, hogy ez a három rész három teljesen független történet. Mondjuk a Valhalla Páholy sosem volt arról híres, hogy jól informálta volna az olvasóit.) A másik meglepetés a rengeteg nézőpont-karakter volt, ami a nyolcvanas évek sci-fijében még kevésbé számított elterjedt megoldásnak. Száznál több rövid fejezetben tucatnyinál is több ember és delfin gondolatait ismerhettük meg, abszurd ellenpontként pedig néha egy-egy idegen lény művelt valami egészen értelmetlennek tűnő dolgot. A könyv fő erőssége a delfin-gondolkodás ábrázolása, a regény a földönkívülieket nem igazán veszi komolyan – bár ez a hiba inkább csak akkor vált feltűnővé, amikor áttértem a következő könyvre.

Az, hogy a The Uplift Wart magyarul nem adták ki, na ez már érthetetlen. Nem csak hagyományosabb felépítésű, mint a Csillagdagály (tehát van eleje, közepe és vége), de úgy gondolom, az alaptörténetét is könnyebben el lehetett volna adni a lövöldözős űroperettek rajongóinak: hiszen jönnek a csúnya idegenek, és jól megtámadják a békés bolygót. Mögötte azonban sokkal több rejtőzik: nem csak remek karakterek, de egy olyan világnézet is, amely kiemeli a galaktikusokat a „fura kreatúra nagy űrhajóval” kategóriából. Itt jöttem rá, hogy David Brin a földönkívüliek álcája alatt valójában a Földről ír – arról, hogy egy bolygó nem csak egy értelmes fajt nevelhet ki, és talán nem is a világűr múltjában kéne keresnünk az idegen civilizációkat, hanem a saját planétánk jövőjében.

A három következő regény – Brightness Reef (1995), Infinity’s Shore (1996), Heaven’s Reach (1998) – összefüggő trilógiát alkot. A történet a nagy galaktikus színpad helyett először egy eldugott, primitív bolygóra vezet. A Jijo egy parlagon hagyott planéta: a mindenható Migrációs Intézet egymillió évre lezárta, azaz megtiltotta, hogy a felszínén kolóniák létesüljenek. Így a kimerült ökoszisztéma helyreállhat, a természetes evolúció felrázhatja a helyi génállományt, és talán még egy Felemelésre alkalmas új fajt is kinevelhet. A tiltást azonban nem egy, de hat alkalommal is megszegték. Hat galaktikus faj renegát csoportjai rejtőztek el egy vagy több okból a civilizáció elől, közöttük emberek is. A kezdeti súrlódások ellenére olyan életformát alakítottak ki, amelyből hiányoznak az Öt Galaxis merev szabályai és hierarchikus viszonyai, csak hat, egyenlő jogokkal bíró nép létezik. Ez korántsem azt jelenti, hogy átvették volna az „emberi életmódot” – bár kétségtelen, hogy a Hatok e kis szövetsége jobban hasonlít az emberi utópiára, mint a Galaktikusra. Életükben központi szerepet tölt be egyfajta örökletes bűntudat: hiszen őseik jogtalanul telepedtek le itt, és jelenlétükkel, egyszerű technológiai eszközeikkel beszennyezik a Jijo értékes bioszféráját. Felfogásuk – szinte már vallásuk – szerint csak akkor nyerhetnek megváltást, ha feladják értelmes mivoltukat és egész kolóniájuk visszafejlődik az állati sorba. Bár nem reklámozzák, az emberek ezt azért kissé másképp látják: ők – egyedül az Öt Galaxisban – megdolgoztak a saját civilizációjukért, és a többségüknek esze ágában sincs majmokká degradálódni. Ez azonban végső soron az egyes fajok magánügye, és nem is okoz komoly gondot, amíg fel nem tűnik egy űrhajó, amely ezúttal nem újabb menekülteket hoz…

A telepesek lélekben már rég felkészültek rá, hogy a törvény egyszer felfedezi őket, és ítéletet hoz felettük. Elvégre bűnösök. De arra nem számítottak, hogy most valódi csillagközi bűnözők érkeznek a Jijo-ra. Géncsempészek, akik kifosztják az ökoszisztémát és mintákat rabolnak az értékes, Felemelésre alkalmas fajokból, majd bizonyára eltüntetik a nyomokat. Nem kevésbé sokkoló az sem, hogy e kalózhajó legénysége nagyrészt emberekből áll, akik azt az „örömhírt” hozzák távolba szakadt testvéreiknek, hogy a homo sapiens végre rátalált jólelkű patrónusaira. Ha pedig a Hatok szövetségét mindez nem viselné meg eléggé, feltűnik a színen a három hosszú éve elveszett delfinhajó, a Streaker, és annak üldözői is.

A Jijo egy remekül kidolgozott világ, sajátos életszemléletű kultúrával, David Brin pedig még azzal is megbolondítja, hogy mind a hat fajból használ főszereplőket: a galaxisban már csak itt fennmaradt, biomechanikus kerekeken gördülő g’Kek-től a helyi ember-kolónia tagjain át a telepes felépítésű Traeki népig, akiknek minden testrészében külön öntudattal rendelkező agyszövet rejlik, és ezek konszenzusából áll össze folyamatosan átrendeződő személyiségük. A középpontban itt nem az emberi faj különleges „árvasága” áll, mint az első három regényben, hanem egy életképes alternatíva a helyes elvekre épülő, de besavanyodott és fejlődésképtelen galaktikus civilizációra. Kár, hogy ez a csoda csak addig virágzik majd, amíg el tud rejtőzni „nagy testvére” elől…

A második részben én némiképp hiányoltam az új ötleteket, de egy trilógia középső kötetében ez talán megbocsátható. Az utolsó könyv végül visszavisz minket az Öt Galaxisba, ahol éppen egy kozmikus katasztrófa készülődik. Igazi űroperás kavalkád ez, amelyből a Csillagdagály csak mozaikokat villantott fel. Az Uplift-univerzum technológiai szempontból sosem törekedett különösebb realitásra, csupán arra, hogy önmagával konzisztens, látványos háttereként szolgáljon a történetnek. Szörfölhetünk az univerzum ötdimenziós törésvonalain, vagy átléphetünk a hipertér E-szintjére, ahol a memetikus valóságban a gondolatok akkor is testet öltenek, ha nincs, aki kigondolja őket. Megismerhetjük a Transzcendens Rend lényeit, azaz olyan ősi létformákat, amelyek felismerhetetlenül átalakították magukat, majd kiléptek a Galaktikus kultúrából. Ez talán afféle kikacsintás a transzhumanizmus felé, de ötletes, és jól illeszkedik a sorozatba – elvégre ha az egész univerzum ötlete arra épül, hogy honnan jönnek az értelmes lények, akkor érdemes arra is kitérni, hová tartanak.

A szerző stílusa is finomodott a Csillagdagály megírása óta eltelt tíznél több évben: továbbra is alkalmazza a sok nézőpontos szisztémát, de már nem olyan szaggatottan és mozaikszerűen, hanem hosszabb, jól megrágható fejezetekben. A trilógia legtöbb főszereplője egyedi és emlékezetes, és mindnek valódi funkciója van a történetben. Brin egy kínos szokása azért megmaradt: időnként félbehagy egyes szálakat. Ahogy a Csillagdagályban egy mentőcsónak ottmaradt a Kithrup bolygón, a trilógia végén nem kevés szereplő felejtődik kínos helyzetben a Jijo-n. Igaz, e karakterek egy részével foglalkozik a Temptation című kisregény (1998), amely a szerző honlapján szintén elolvasható (a trilógia ismerete nélkül nem az igazi, illetve egy hatalmas poént is lelő, szóval ezt szigorúan csak a végén vegyük elő).

A sorozatot – talán a Sundivert leszámítva – mindenkinek ajánlom, aki kedveli a látványos és izgalmas, de korántsem csak látványról és kalandról szóló űroperákat. Számomra leginkább Peter F. Hamilton, Alastair Reynolds, Vernor Vinge vagy Dan Simmons egyes műveit idézi, talán egy kicsivel lendületesebb, feszesebb történetmeséléssel.

Noro

Az íróról:

Glen David Brin 1950-ben született, a Caltechen szerzett BA minősítést asztrofizikából, a University of Californián pedig MA-t alkalmazott fizikából, doktori fokozatot pedig űrtudományokból. A California Space Institute és a Jet Populsion Laboratory munkatársa, futurológiai témájú munkáiról is ismert. Első regénye a Sundiver volt, ezt követően az Uplift-sorozat mellett olyan munkái jelentek meg, mint A jövő hírnöke (The Postman), amiből film is készült, az Earth, a Dettó (Kiln People) vagy legújabb könyve, a hosszú kihagyás után idén megjelent Existence. Asimov halála után Greg Bear és Gregory Benford mellett őt kérték fel egy második Alapítvány-trilógia megírására, az ő kötete Az Alapítvány győzelme. Írásaival többször nyert Hugo-, Nebula-, Campbell- és Locus-díjat. Jelenleg is Kaliforniában él családjával.

Hasznos információk:

• A sorozat egyetlen magyarul megjelent kötetét, a Csillagdagályt 1995-ben a Valhalla Páholy adta ki Hoppán Eszter fordításában.
• A sorozatból a Hugo-Nebula-Locus nyertes Csillagdagályon kívül a The Uplift War Hugót és Locust nyert, valamint Nebulára jelölték, Brightness Reef-et pedig jelölték Hugóra és Locusra.
• A sorozathoz tartozik a Contacting Aliens: An Illustrated Guide to David Brin’s Uplift Universe című kiadvány, ami Kevin Lenagh több mint 150 fekete-fehér illusztrációját tartalmazza.

Hasznos linkek:

David Brin hivatalos oldala

David Brin fan page (rengeteg Uplift háttéranyaggal)

A Kísértés (Temptation) magyarul

Brin portré

Hozzászólások

hozzászólás