Az a baj a folytatásokkal – pláne ha olyan mű folytatásai, amely sokak kedvence –, hogy az ember akarva-akaratlanul az előzményekhez hasonlítja őket. Ennek van jó és rossz oldala is, ahogy annak is, ha egy író folytatást ír egyik regényéhez. Nem kell bemutatni sok mindent, hiszen az olvasók már ismerik a művet, tudják, mi micsoda. De ez nem feltétlenül van így, előfordulhat, hogy olyasvalaki veszi a kezébe az írást, aki most találkozik először ezzel a kitalált világgal. Az ő számára kell adni valami fogódzót. Nagyon nehéz megtalálni a középutat, ahol egyik csoport sem érzi, hogy a szerző túl keveset/sokat írt egy-egy alkotóelemről. Éppen ezért nehéz megítélni Dan Simmons 1996-os Endymion című regényét, ami a nagy sikerű Hyperion-ciklus harmadik darabja – ugyanis a két Hyperion regénnyel és a folytatással, a The Rise of Endymionnal valójában egy nagy történetet kapunk. Az Endymion egyszerre új regény és folytatás, ismerős és ismeretlen komponensekkel. Ráadásul az események nem kapnak lezárást a kötet végén, csak a folytatással együtt lesz kerek Raul Endymion története. Nem egyszerű írni a könyvről. Különösen nehéz úgy, hogy az ember nagy rajongója az előzményeknek.

Három évszázaddal a Hegemónia bukása után járunk, az után, hogy a hét hyperioni zarándok és társaik felfedték a titokzatos MI közösség, az InforMag (TechnoCore – mivel én magam is azok közé tartozom, akik még a Békési József-féle fordításban ismerték meg az előzményeket, a hozzám hasonlóak kedvéért az eredeti terminusokat is közlöm) a jelenben és a távoli jövőben egy hatalmas összeesküvést sző az emberiség ellen. A Háló összeomlásával a bolygók elszigetelődtek, a korábbi azonnali csillagközi utazásra épülő gazdaság megszűnt, milliárdok haltak meg a káosz évtizedeiben. A hajdani romokból azonban egy új hatalom nőtte ki magát, a katolikus egyház vezette Pax, ami egy elfeledett szektából, a valódi feltámadás eszközével felvértezve a hajdani Hegemónia helyére tör. A teokratikus uralom azonban számos titkot próbál elrejteni az emberiség elől, amelyek arra engednek következtetni, hogy nem minden úgy történt a múltban, ahogy az egyház hirdeti, és a Bukás csupán elodázta a végső küzdelmet.

A Hyperion bolygóján kezdődik Raul Endymion, egy egyszerű férfi története, akit halálos ítélete után Martin Silenus, az öreg költő, az Időkripták utolsó zarándokainak egyike, a legendás Énekek (Cantos) szerzője megbízza azzal, hogy mentsen ki egy gyermeket a Pax erői közül. A gyermek, aki most Aenea néven ismert, Brawne Lamia és a John Keats kibrid (cybrid) gyermeke, és a múltból érkezik az Időkriptákon keresztül. Bár lehetetlennek tűnik a küldetés, sikerül elmenekülniük a lánnyal és A. Bettikkel, egy androiddal. A Pax azonban nem adja fel, Frederico de Soya kapitány atya és maroknyi embere a világ leggyorsabb hajójával ered a szökevények nyomába, akik hamarosan a hajdani, világokon átívelő Tethys-folyón folytatják útjukat.

Ha röviden akarnám összegezni a könyvet, azt mondanám, egy látleletet kapunk arról, mi történt a Hegemónia bukását követően. Az Endymion egy utaztató regény, ahol több világot megismerünk, illetve apró információkból összerakjuk, mi történhetett a hajdani zarándokokkal. Noha a kötet végére jócskán marad kérdésünk, amelyek száma a történet előrehaladtával csak tovább nő, mégis olyan, mintha Simmons egy körsétára hívná az olvasóit. Lám, ez történt a világgal, amíg nem voltunk itt. Ennek azonban az a következménye, hogy a történet lassan ellaposodik. Persze mindig előkerül valami, ami nem engedi unalomba fordulni a regényt – de Soya nyomozásának momentumai, pár információ a háttérben munkálkodó erőkről vagy fontosabb alakokról –, de a leírások aránya itt-ott átesik az élvezhető mértéken. Ami egy több mint hatszáz oldalas kötetnél nem szerencsés. Mindazonáltal azt kell mondanom, ha az ember kitartó, lassan kibomlik a szemei előtt egy, a Hyperionhoz mérhető alapprobléma – elvégre az ottani problémák burjánzanak tovább.

A magyar kiadás borítója.

Éppen ez az, ami miatt az Endymion érdekessé válik. Az író hamar felráz bennünket abból az elképzelésünkből, hogy ebben a világban már minden probléma megoldódott, az MI-k vesztettek, a távnyelők (térkapuk) bezárultak, az emberiség megmenekült. Ez koránt sincs így. A titánok és istenek harca még nem ért véget, és egy gyermeken múlik, hogyan végződik. A kötet végén olyan összefüggések sejlenek elő, amelyek miatt az ember azonnal a folytatás után kapna. Ez még azokat is felcsigázza, akik nem ismerik az előzményeket.

Azoknak, akik olvasták és szeretik az Hyperiont, mindenképpen élvezetet fog okozni, hogy újra visszatérhetnek abba ebbe a világba az Endymionnal. Megváltozottan is ismerős helyszínek, a hajdani zarándokok sorsának bemutatása, ezek mind olyasmik, ami miatt úgy éreztem magam, mint mikor egy gyerek nézi a kedvenc rajzfilmje rég várt folytatását. Fél évtizedet vártam erre a könyvre – aki nem akart ennyit vagy még többet várni, az már elolvasta angolul –, és úgy kezdtem el az olvasást, mint egy ujjongó gyerek. Simmons valószínűleg tökéletesen tisztában volt a rajongásra gyakorolt hatással, hiszem mintha direkt úgy alakítaná a történetet, hogy minél több ismerős elem bukkanjon fel. És persze még több ismeretlen.

El kell viszont ismerni, hogy az Endymion nem akkora bravúr, mint a Hyperion vagy a Hyperion bukása volt. Előbbiek sokkal mozgalmasabbak – az elsőben hat betéttörténetet kaptunk a fő cselekmény mellé, más-más stílusban, míg utóbbi egy irodalmi, mitológiai, teológiai és egyéb áthallásokkal megtámogatott grandiózus küzdelem megörökítése – és mélyebbek, mint ez a regény. Az Endymionban csak itt-ott kerülnek elő áthallások, amik sokkal inkább kis színesítő elemnek tűnnek, sem pedig a regény szerves részének. A karakterek közül is csupán három kap komolyabb jellemet, illetve az android, de ő annyira sejtelmes, hogy nem tudjuk igazán fő karakterként kezelni. De Soya mondhatni tipikus karakter, aki intelligens, nemes, hű uraihoz, de ha úgy hozza a helyzet, saját lelkiismerete szerint dönt. Raul, mint központi alak, érdekes választásnak tűnik, minden esetlensége ellenére – pláne, ha összehasonlítjuk a későbbi, a visszaemlékezést író Raul figurájával, akiről ugyan nagyon keveset tudunk meg, de érzékelhetően nagy fejlődés vár még az ifjú hyperionira. Természetesen a legfontosabb szereplő Aenea, akire az idősebb Raul Endymion Tanítómesterként hivatkozik. Sajnos azonban a hosszú utazásjelenetekben az ő alakja is visszaesik egy átlagos gyerek mellékszereplő szintjére, és csupán az időközönként történő megnyilatkozásai sejtetik, hogy több van benne, mint amit látunk. Az pedig egyértelmű, hogy a regény utolsó száz oldala – ami mind történetben, mind ötletekben a legerősebb része a könyvnek – olyan mélységeit mutatja meg mindhárom szereplőnek, amely miatt az olvasó teljes szívből várja a folytatást.

Hogy azt kaptam-e, amire vártam? Nem. Egyrészt az ellaposodó történet kifejezetten csalódást okozott. Másrészt azonban Simmons szépen vette fel a történet fonalát és gondolta tovább, mi is történjen a világával, és ezekre az elképzelésekre nem számítottam. Ez az, ami miatt azt kell mondanom, összességében pozitív élményként tekintek az Endymionra, ami ugyan nem tökéletes, de hajlandó vagyok elnézni a hibáit a folytatás reményében. Ugyanis rengeteg potenciál van a történetben, amit remélem, Simmons ki is fog használni. Várom a folytatást, a The Rise of Endymiont, és bízom Simmonsban.

Hasznos információk:

  • A könyvet idehaza az Agave kiadó jelentette meg Huszár András fordításában 2012-ben.
  • Az Endymion második lett a Locus 1997-es Legjobb regény szavazásán.
  • A folytatás 1997-ben került a boltokba, jelölték Hugóra és elnyerte a Locus magazin díját.

Hasznos linkek:

Dan Simmons

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 7 hozzászólás érkezett.

  1. Crei szerint:

    Nos ezt az ismertetőt igazából a “folytatás” elolvasása után kellene megírni…:) Akkor valószínűleg még pozitívabb lenne a kicsengése.

  2. adeptus szerint:

    @Crei: Na jó, de akkor szegény magyarul olvasók ittmaradnának minden iránymutatás nélkül. :)

  3. _acelpatkany_ szerint:

    Crei, már bánom, hogy elvállaltam, írok róla most. Nagyon sajnálom, hogy egy évig várni kell a magyar nyelvű folytatásra…

  4. Crei szerint:

    AP_Hát erről nem Te tehetsz, szóval ne sajnáld.
    :)

  5. Szabó Jenő szerint:

    Én ugyan hangoskönyvben hallgattam végig ezt a valamivel több mint száz órát, de ha az első két részt, és a második két részt egyben nézzük, akkor szerintem az Endymion még jobb is mint a Hyperion.

  6. szs szerint:

    Nem rossz könyv, de más, mint a Hyperion volt, nekem is túl kellett lépnem azon annak idején, hogy azt vártam tőle, amit az előzményeitől.

  7. vvvvv szerint:

    Nekem egy túl írt novellának hatott: a középső 3-400 oldal egyszerűen felesleges. A-ból B-be, B-ből C-be távolnak, és közben teljesen jelentéktelen események történnek. Gyengébb volt sokkal mint a Hyperion( bukása), ott kb minden fejezetnek súlya volt.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon