SFmag

 A Looper – A jövő gyilkosa című filmet már a premier előtt az évtized Mátrixaként emlegették, így mi is nagyon vártuk már, mert egy igazi, okos sci-fire számítottunk. Olyannyira, hogy ezúttal dupla kritikát közlünk, ugyanis két kritikusunkat igencsak megosztotta a film. Ez itt a pozitív ismertető Makitra /Benkő Mariannától. Hackett írását pedig ide kattintva olvashatjátok.

2012 nem az én évem a moziban: azok a filmek, amiket vártam (aka Prometheus, The Dark Knight Rises, Ted), az én ízlésem szerint borzalmasan sikerültek, heves agyérgörcsök és dührohamok fogtak el megtekintésüket követően. Szinte csak azokat a filmeket élveztem, amikre majdhogynem véletlenül, hirtelen felindulásból jutottam el, mint pl. a John Carter (vagy, hogy ne csak SF-et mondjak, a Magic Mike vagy a Haywire). Ezért akár jó előjelnek is tekintethettem volna, már ha hinnék az ilyesmiben, hogy a Looperre csak egy előzetes ismeretében vállalkoztam, semmi egyebet nem tudtam róla.

Pedig a rendező, Rian Johnson is játszott az elvárásainkkal. A trailer alapján meg voltam győződve, hogy egy viszonylag kellemes, de alapvetően agyatlan sci-fi akciófilmet kapunk, ahol a főhős a jövőből jött idősebb önmagával karöltve majd jól elagyabugyálja az ellent és belesétálnak a naplementébe. A mű első harmada nem is igyekezett meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Ugyanakkor voltak jelek, amik ennél többre utaltak.

Főszereplőnk, Joe egy looper (magyar elnevezéssel élve: bezáró). A jövőben már ismert, de illegális az időutazás, azt csak a nagy bűnszervezetek használják, mégpedig arra, hogy kiiktassák a számukra felesleges embereket. Mivel pedig 60 év múlva olyan fejlett a technika, hogy nehéz eltüntetni a holttesteket, ezért inkább visszaküldik a delikvenseket a múltba, hogy ott a looperek végezzék ki őket és tüntessék el a testeket. Ha jól végzik a munkájukat, busásan megfizetik őket, viszont egyszer csak bezárul a kör: minden bérgyilkosnak meg kell ölnie önmagát. A busás végkielégítésért cserébe tudja, hogy 30 év múlva a maffia emberei eljönnek érte és visszaküldik a saját kivégzésére. Természetesen Joe nem öli meg önmagát, ami miatt menekülnie kell saját főnökei elől.

A sztori fenti hevenyészett ismertetéséből kiderül, hogy az alkotók nagyvonalúan bántak a tudományos problémákkal. Itt hangsúlyozottan nem az a lényeg, hogy ez hogyan lehetséges, milyen galibákat okoz, léteznek-e párhuzamos valóságok etc., sőt, a film egy pontján az időskori Joe-t játszó Bruce Willis jegyzi meg, hogy nem érdemes ezen gondolkodni, mert csak megfájdul tőle az ember feje. Aki tehát valami egzakt, valós megközelítést vár, az csalódni fog, ugyanis a történet az alapsablonok után viszonylag éles fordulatot vesz.

Kiderül ugyanis, hogy az idős Joe úgymond a saját elhatározásából jön vissza, azért, hogy megöljön valakit, aki nélkül nem zárulnak be a körök, ő pedig nyugodtan élheti majd újra(?) azt az életet, amit a jövőben ott kellett hagynia. Zavarosnak, néhol öncélú katyvasznak tűnik a történet, mintha csak a Terminátort ötvözték volna a Vissza a jövőbe-trilógiával? Igen! De ez mégsem válik igazán zavaróvá, mert nem erre fut ki a sztori, hanem az emberi problémákat állítja a középpontba.

A lényeg ugyanis az, hogy mihez kezdünk a jelenben a jövő ismeretében. Van-e jogunk megváltoztatni a jelent és általa a jövőt, akár úgy is, hogy erkölcsileg elítélendő dolgokat teszünk? A saját életünk fontosabb-e, mint másoké? Bemutatja, hogy pár nap hogyan tudja megváltoztatni egy ember életét, mégpedig úgy, hogy minden tudományos probléma ellenére az emberi történet végig hiteles tud maradni, olyan, ami leköti a néző figyelmét, elgondolkodtatja és vele marad napokon keresztül.

A fenti hatás elérésében két nagyon komoly alkotórész nyújt segítséget: a hangulat és a szkript. A film világa ugyanis kb. két per alatt magába szippantott. Az az alkotó, aki költőien tud bemutatni egy hamvasztást, tud valamit. A fényképezés és a zene együtt nagyon érzékletes elegyet alkot. A látvány hihetetlen pluszt ad a mozihoz; említhetném még akár a looperek életét röviden bemutató kezdő montázst is, vagy a hatásos flashback (vagy akár flashforward?) jeleneteket is. Ugyanakkor az akciók megkomponálása is ügyesre sikerült, és néha ugyan zavaróak a lassítások, még bőven az élvezhető szinten belül maradnak.

A forgatókönyv lendületes, a kellő időpontokban a székhez szögezett és elérte, hogy végigizguljam a történetet. A szereplőket is sikerült igazi motivációkkal felruházni, ami bőven meghaladja egy átlag hollywoodi látványmozi szintjét, a színészek pedig képesek illúziókeltően megformálni a karaktereket. Joseph Gordon-Lewittról a Tíz dolog, amit utálok benned megtekintése közben nem sejtettem, hogy generációja egyik legizgalmasabb színészévé növi ki magát. Ezt itt is bizonyítja, igaz, azt a maszkot nyugodtan elfelejthették volna a készítők. Bruce Willistől sokat nem vártam, azt teljesítette is, Emily Blunt pedig olyan apró, finom rezdüléseket vitt játékába, amelytől a nem túl eredeti háttértörténettel rendelkező női főhős is izgalmassá vált. Külön piros pont a kisfiúnak, mivel végre sikerült olyan gyerekszereplőt alkotni, aki sem túlságosan felnőttes, sem túl gyerekes, hanem egyszerűen hiteles. A mellékalakok, bár van közöttük egy-két felesleges is, alapvetően jól eltaláltak.

Örültem annak, hogy végre késztetést éreztem arra a film megtekintése után, hogy végigüljem a stáblistát. A Looper nem tökéletes, de érdekesen elmesélt történet, amely meri vállalni azt, hogy vége van, nincs helye folytatásnak, ebből nem lesz franchise. Az ugyanis sokkal nagyobb eredmény, hogy az egyszeri néző újra és újra végigpörgeti magában a film legjobb momentumait, meghallgatja a zenéjét és hagyja, hogy a mozi a részévé váljon. Ezt kellene több SF-filmkészítőnek fontolóra vennie, ahelyett, hogy látványos, de üres képekkel bombáznák a fejünket.

Benkő Marianna

Hozzászólások

hozzászólás