Lőrinczy Judit

A szeretet egyenletei

Átkozottul messze nyúlt a tengerpart az ólomszürke ég alatt, a nehéz levegőben kipufogógáz édeskés szaga terjengett. A lusta víz hullámai már a mellemig értek, amikor a partról valaki rám kiabált.

*

Azért kellek neki, mert szép vagyok és kedves. Ő a gazdag arisztokrata, én a különleges. A képlet másik oldalán az irigység áll. Az arányosság egyenes.

Menjünk bárhová, a szállodák bejáratánál fotográflények hada vár. Míg tárgyal, én a hallban, vagy az étteremben ücsörgök, odakint háztömbméretű gorilla posztol, idebent láthatatlan, gáz halmazállapotú testőr vigyáz rám. És Gábriel. Persze nem angyal, és nem is így hívják. Szárnya van. Pallosa. A bőre fehér, szeme vörös. Azt hiszem, valamiféle albínó lehet, beszélni sosem hallottam. Talán mert nincs szája, igaz, nem is kell neki: a gondolatokból táplálkozik, álmaimat desszertnek fogyasztja.

Ő nem bánja. Olyanok vagyunk, mint egy nagy, szimbiózisban élő család.

Minden bolygón oda mehetek, ahová csak akarok. Miért ülnék a lakosztályunkban, ha az általunk látogatott helyeken már mindenféle létforma igényeire felkészültek? És egyébként is, az a dolgom, hogy lássanak. Így dicsekszik velem, és én eleget teszek kimondatlan kérésének.

Az éttermekben mindig meglepődnek, amikor megtudják, nem eszem húst. Az intelligens növényfélék edénynyaláb-idegrendszere megremeg, míg az intelligens állatok gyanakodva méregetnek. Ember lennél, vagy mifene, bugyogja a víz-szkafanderes mamutalga, a fajod a hús óceánjában lebeg.

Igaza van. Sőt, magam is hús vagyok. Egy mosolygó, kifestett húsdarab.

*

Senki sem hitte el nekem, hogy ez az egész nem a pénzről szól. A szörnyű az, hogy mostanra már mégis, ám arra nem veszem a fáradságot, hogy az ellenkezőjét bizonygassam a sajtónak. Belefáradtam. Állandóan a nyomomban vannak.

Itt ez a valami, a galaxis pereméről, senki nem is sejtette, hogy ott, ahol a csillagok sűrűsége kritikus pont alá esik, fennmarad az élet. Mert nem is az a nagy szó, hogy kialakult. Az univerzum az egysejtűek Paradicsoma. Néha azt hiszem, több bolygón léteznek, mint amennyin nem.

Egyszer elvitt egy halványkék bolygóra, melyet tükörvíz borított. Tutajokon közlekedtünk, tutajra épült a hotel, tutajra a cég leányvállalatának székhelye, tutajra a mellékhelyiség, a börtön, az üzletek. Néha összekapcsolódtak, így a mi tiszteletünkre is. A bolygón egyetlen nagy úszó kontinenssé olvadt minden hajó. Egy teraszon vártam, amikor a koktélom mellé egyszer csak kék folyadékkal telt üvegcsét tettek.

Ezt nem rendeltem, hárítottam el, mire a felszolgáló közölte: ők a vendéglátóink. Szerették volna tudni, milyen egy ember.

Felnevettem, mert arra gondoltam, milyen étterem az, amelynek nagyjából harmincmilliárd mikroszkopikus tulajdonosa van?

*

Nem magányos? Nem hiányzik a Föld? Villognak a fotográflények fényszemei, vakkannak a kérdések. A húsdarab vörösre rúzsozott ajka alól elővillannak gyöngyházfehér fogai, és a száj azt rebegi, azt suttogja, azt neveti, azt üvölti, nem, nem, nem és nem.

Az igazság az, hogy soha nem jártam a Földön. Lombikban állítottak elő. Azt hiszem, klónoztak, de ebben sem vagyok biztos. Ha valódi anya szült, és nem egy mesterséges méhben növekedtem, akkor emberrel csak születésemkor találkoztam. Egy űrhajóban leltek rám, lefagyasztva. De az is lehet, hogy elraboltak, és azután fagyasztottak le. Vagy maguk az emberek juttattak az űrbe, afféle genetikai kódként, hogy kapcsolatot teremtsenek távoli fajokkal. Mint a gombaköd spóralényei, akik az űrbe böfögött örökítőanyagukkal kommunikálnak. Kár, hogy rajtuk kívül senki sem érti őket.

Sokáig azt hitték rólam, valamiféle biomechanikus létforma vagyok. Aztán valaki megtalálta a galaktikus emlékkristály-bolygó egy egészen aprócska kavicsát, amely a Földről szólt. Valaki, valamikor felfedezte genetikai állományom bölcsőjét, de abban az időben sok más dolog is megrengette az ismert univerzumot. Felfedezték a háromszögevőket, például. Megnyitották az első Időbankot, aztán gyorsan be is zárták, mielőtt mindannyian felszívódtunk volna egy illogikus tér-idő buborékban. Megfejtették a szupernóvák fénykódnyelvét, a haldokló csillagok filozófiája azonban még a majdnem örökéletű, kristálynövesztő könyvtárfajoknak is túlságosan töménynek bizonyult. Ezek után kit érdekelt az emberiség?

Én hoztam őket divatba. Pontosabban ő, azzal, hogy magával vitt az utazásaira. Onnantól fogva mindenki, arisztokraták, színészek és interplanetáris bajnokok, háborús hősök és pénzcsinálók, mind embert akartak tartani. Állítólag többeket el is raboltak. Mégsem találkoztam egyetlen fajtársammal sem. Talán a vámon lefoglalták őket, vagy a klónjaikat, vagy a DNS-mintáikat, ki mit hozatott. A kis szürkék persze tagadták a vádakat.

A tudást nem zárták el előlem. Mindent megismerhettem, amit csak akartam. Miből gondolom? Olyan dolgokat mutattak, amelyekért szégyellem magam. Olyan dolgokat mutattak, amelyekre büszke vagyok. Vannak fajok, akik az ilyesmiket titkolják: azt, ami rút, vagy azt, ami különleges. Az emberek azonban kitárulkoznak. Nekik semmi sem és mégis minden számít, semmi sem szent, mégis meghalnak az elveikért.

Attól fogva hordtam ruhát, hogy észrevettem, milyen szép lehet egy test itt-ott eltakarva. De ha az ő kívánsága az, hogy csak magam viseljem, elhagyom az álbőröket.

*

Örömszerzés. Hát persze, hogy folyton megkérdezik. Ez valahogy minden világon kardinális probléma. Mit tudunk mi egymással kezdeni, ahogy az emberek mondják, az ágyban? Aki őt vonzónak látja, és engem rútnak, vagy fordítva, engem kíván, és tőle viszolyog, azt morogja, bugyogja, hörgi, csipogja, tapogatja, feromon-cseppekkel izgatja, világítja, illatozza, szagolja, ugatja, nyálkázza, telepatikus úton rezegteti láthatatlan húrokon: csak önzésből kellenek egymásnak!

A szeretet is önzés.

*

Ha szeretünk, elvárjuk, hogy viszontszeressenek. Ám egy idő után fárasztó úgy szeretni valakit, hogy tudjuk, nem figyel ránk. Azt kívántam, bár ő is ilyen lenne, gonosz és unalmas és visszataszító, nem pedig figyelmes, érdekes és vonzó. Aki úgy tesz, mintha nem vette volna észre, hogy valami nincs rendjén. A szeretet elvakít.

Tízezer méter magasan üldögélek, az asztal lapja átlátszik, alatta műholdfelvétellé sűrűsödött a világ, a folyók sötétek és dermedtek. Védőruhám szerint mínusz hetven fok van odakint. Ujjam önkéntelenül dobol a szék karfáján. Már megint elhúzódik a tárgyalás a szélfogókkal. A felhő szélére sétálok, és leugrom.

A szélfogók hálója nagyot dob rajtam, aztán visszazuhanok, majd megint fel az égbe, és ismét vissza, immár végleg: mozdulatlan hal leszek a zsinórok rácsában. Zokogok.

Ekkor próbáltam meg harmadjára. Ekkor próbáltam meg utoljára.

Beszélnünk kell, mondja (szereti) aznap este, és érzem, hogy körülvesz.

*

Szeretetlény. Ragyogás. Fényből épült katedrális. Mindig bennem van, és mindig rajtam kívül. A szeretet számára a kommunikáció. Vannak szavak, melyeket nem ért, bár számtalan világon látja megtestesülni őket. Háború. Keserűség. Önzés.

A szeretet is önzés, kiabálom, mert szeretete fullaszt.

A szeretet adás. Az önzés elvétel. Nem értem, mondja (szereti) ő, és tovább fojtogat. Persze valójában kapok levegőt. Fizikailag sem ártana nekem, és föl nem foghatja, hogy bár ugyanúgy élünk, mint azelőtt, most mégis rossz nekem. Valami megváltozott.

Mi a baj, háború vagy?

Ezt a kifejezést használja, mert számára a háború a szomorúság legmélyebb megtestesítője, a szeretet hiányának legvégsőbb megnyilvánulása.

El akarok menni, mondom ki végül, mert már nem bírom tovább.

De hiszen mi folyton utazunk, szeret erre ő.

Egyedül akarok lenni, nem szeretem erre őt én.

*

A háromszögevők bolygója biztonságos, ha nem vagy háromszög formájú. Én ember vagyok, nincsenek rajtam éles szögek, háromszög pedig csak ott lent akad. Álbőrrel eltakarom.

A háromszögevők szája háromszögalakú. A kerekded formák, mint én, nem férünk be rajta. A háromszögevők testünkre cuppannak vákuumajkukkal, aztán továbbállnak. A szeretet sem háromszögalakú, hanem gömb. És engem még mindig a kellős közepén tart.

A szeretet önzés, látod?, vetem fényszemére.

Nem válaszol. A tárgyalások fontosak.

Gábriel nyakába csimpaszkodom, hosszan repülünk a hideg éjszakában. Később, amikor elalszom, hálásan csámcsog szirupos álmaimon. Amikor felébredek, már ő fekszik ott mellettem, nem a testőr.

Miért lettél háború?

Nem vagyok háború. Szeretlek. Csak már nem úgy.

Összezavarsz. Szeretni csak egyféleképp lehet, mondja (szeret), és körbevesz.

Mozdulatlan maradok, nem terjesztem ki karjaim, sem gondolataim, szemem is csukva marad. Minden utat bezárok. Nem vagyok háború, mondom, csak felosztottam a szeretetemet.

Kin kell osztoznom, kérdi, és még szorosabbra vonja a gömböt.

Felnézek, és fennhangon azt mondom (szeretem): a világon.

*

Gázhalmazállapotú testőrét mellém adta, mielőtt fénykatedrálisából elengedett. A szeretet adás, mondta búcsúzóul, mielőtt űrhajóm a szeretet-hiány felé vette az utat. Most majd megtudod, milyen az, amikor te adnál, és nincs, aki fogadja, tette (szerette) hozzá.

Hová utazunk, kit akarsz szeretni? A gáz rezgett, pedig ő sosem törődött az olyan fogalomlények elvont eszmefuttatásaival, mint a munkaadója. A szóhasználatát azért a könnyebbség kedvéért átvette.

Szerintem már tudod, rezegtettem meg a levegőt én is, mire a gáz sértődötten válaszolt. Ugyan honnan? Én csak azt tudom, hogyan töltsem ki a teret.

Gábriel már biztosan a molekuláidra kötötte, csattantam fel.

Azt mondják, ott sokféle gáz van a levegőben, tűnődött, majd összetevői kedvezőbb energiaszintre rendeződtek.

*

Átkozottul hosszú fövenyen értünk partot, az ég ólomszürke volt, és nedvesség-nehéz. Amikor a zsilip kinyílt, a gáz egy szökelléssel távozott. A fém- és üvegtestű városok felől érkező gázok magukba olvasztották, molekuláik immár egy hullámhosszon rezegtek.

Én kit szeressek?

A fövenyre rogytam, tenyerem finom szemcséket markolt, de a halványszínű homok kipergett ujjaim közül. A színes virág, melyet letéptem, elhervadt, míg végigsétáltam a parton. A levegőt belélegeztem, és kifújtam, minden egyes alkalommal más része járt át, semmit sem hagyva bennem. Álbőröm levetettem, de fáztam, ezért ismét felhúztam. A felhőkből eső hullott alá, de a cseppek lecsorogtak rólam. És ha a vízbe gázolok?

Körülvettek a hideg hullámok, csak könnyű akadályt jelentettem nekik, átcsaptak lábam között, és a partra törtek. Az óceán mindig is a fövenyt szerette. Az eső a virágot, a virág pedig a napot, mely becsapta ezen a reggelen. A világ háború lett, és az én oldalamon nem állt senki sem.

Én kit szeressek, kiáltottam, de válasz nem érkezett. Tovább gázoltam, víz alá került a háromszög, víz alá a kör, víz alá két gömböm.

– Megőrült? Jöjjön ki onnan!

Mi ez a hang?

Lassan megfordultam, felszegett állal a hullámok fölött kémlelve. Valaki a parton felém rohant. Élei lekerekítettek, halmazállapota szilárd. Nem árasztott fényt magából, és a gondolataimba sem láthatott. A vízbe gázolt, felszisszent, kezét nyújtotta (adta) (szerette) felém.

A kezem, mosolyom nyújtottam (adtam) (szerettem) felé.

Már nem vagyok háború.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Eddig 8 hozzászólás.

  1. raves szerint:

    Na, ez egy nagyon-nagyon jó írás!

  2. sezlony szerint:

    Nagyon szeretem ezt a novellát.

  3. onsai szerint:

    Nagyon jó írás, öröm volt olvasni a Galaktikában is.

  4. küry szerint:

    Ez célba talált.

  5. digitalisbuskepulovag szerint:

    Gyönyörű írás! 🙂

  6. Jud szerint:

    Sziasztok,

    nagyon szépen köszönöm a hozzászólásokat, örülök, hogy tetszett a novella! 🙂

  7. TREX szerint:

    Mielőtt elolvasnám, hadd jegyezzem meg, hogy jó a kép! 😉

  8. Nibela szerint:

    Szerettem 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon