SFmag

A filmkultúra rajongói minden bizonnyal bármikor fel tudnak sorolni olyan rendezőket, akiknek vizuális/narratív stílusjegyeit akkor is felismernék, ha történetesen nem plecsniznék oda a nevüket a film elejére vagy végére. Ez egy kicsit másabb a televíziós sorozatokkal, mert bár több évadon keresztül láthatjuk megjelenni a „Created by” feliratocskát kedvenc szappanoperáinknál, a tapasztalatom mégis az, hogy ezeket a showrunnereket ritkán ismerjük fel. Pedig a televíziótörténet legizgalmasabb időszakát éljük, amelyben még a csatornák tömeggyáraiból is képesek kiemelkedni olyan eredeti vízióval megáldott alkotók (mondhatni, auteur-ök), akikre jobb figyelni.

Köztük talán az egyik legsikeresebb, mégis legbalszerencsésebb fantaszta-vizionárius figura az amerikai Bryan Fuller lenne, akinek három sorozata is a nézetlenség áldozata lett, s hamar le is szedték őket a csatornák programjairól. Pedig mindegyik felismerhető, izgalmas, dinamikus stílusjegyeket mutatott be, olyan témákhoz nyúlt kendőzetlen humorral, amelyekhez eddig kevesen, ráadásul elég nagyot dobott a cinikus karakterek népszerűségén. Lehet, hogy túl korán.

Vágás, időben vissza.

Bryan Fuller karrierje kezdetén nem kisebb címhez kerülhetett közelebb, mint a Star Trek. Mármost, a Star Trek alapvetően soha nem változtatott a premisszáján, mégis képes volt generációról generációra megújulni, ám amikor Bryan Fuller odakerült, hogy a Deep Space Nine menetébe beleszóljon a kreativitásával, a dolgok egészen érdekes fordulatot vettek. Bár a népszerű sci-fi végre teret adott az innovációnak, a karakter-centrikus történetépítésnek, Fuller közben tisztában lehetett a benne mocorgó kreatív ördöggel, mert az SF iránti rajongása eredeti sorozatok létrehozásáért könyörgött. Közel egy év leforgása alatt két rendkívül hasonló amerikai-kanadai sorozatot indított útjának.

A Haláli hullák (Dead Like Me) 2003-ban került a Showtime műsorára, és az volt az ütőkártyája, hogy a halállal foglalkozott. Bár az általam eddig legjobbnak tartott sorozat, a Sírhant művek (Six Feet Under) már korábban megalapozta a temetői hangulatot, a halállal sosem viccelődött vígjátéki szinten, és ezt a hiányosságot pótolta morbid-színes kavalkádjával Bryan Fuller. Sorozatának főhőse Georgia Lass, aki eltér a klasszikus női (fő)szereptől: egy alig kedvelhető, rendkívül unott, cinikus és közönyös lányt alakít, akit éppen kiraktak a suliból. Ami még nem minden, mert a sorozat első perceiben agyoncsapja egy űrből alázuhanó vécéülőke. Halálában azonban új lehetőséget kap, és ő lehet a kaszások egyike. Feladata a teljesen munkahelyi felépítésű csapatban, hogy elmenjen azokért az emberekért, akiknek eljött az ideje, és átsegítse őket a túlvilágra. A sorozat két évad után szenderült jobb létre, majd támadt fel hamvaiból utoljára egy 2009-es film erejéig.

A Wonderfalls még ennyire sem volt képes: 2004-ben landolt a Fox csatornán, négy rész után viszont le is szedték onnan. Ugyan beszerezhető a teljes, tizenhárom részes évad, de ez azért meghökkentő. A sorozat ötletes, dinamikus volt, bár ténylegesen egy kicsit zavaros. Főhőse egy fiatal, cinikus, alig kedvelhető, unott stb. lány, akit történetesen nem csaptak ki az iskolából, de filozófiai diplomájával egy bolti eladó a Niagara vízesésnél. És itt tesz szert egy varázslatos „átokra”, melynek következtében mindenféle állatfigura mond neki rejtélyes tanácsokat. Ezeket követve sikeresen jobbá teszi a körülötte levők életét, miközben saját magát enyhén szólva kínos helyzetekbe hozza. Vicces volt, furcsa volt, stíluselemeiben Fulleres (erről később), s mégis halálra ítélte a sors.

Talán a legnagyobb sikert a két évadot megélt következő sorozata, a Halottnak a csók (Pushing Daisies) könyvelhette el, amely ismét a halállal foglalkozott, némiképp kreatívabban, több zsánerből merítve, és lénylegesen mézesmázosabb vizuális elemekkel ragadta meg a nézők figyelmét. A bevallottan Jeunet és Burton látványvilágát idéző tarkabarka sorozat főhőse (ezúttal férfi) képes visszahozni a halottakat egy érintéssel, majd a következő érintéssel vissza is küldi őket. Ha nem teszi meg egy percen belül, valaki más hal meg a közelben. Nem kell sokat gondolkozni, hogy leessen: ez az egy perc remek alkalom arra, hogy kikérdezzük az elhunytakat, mi is történt velük igazából. Tehát az első két sorozat küldetés-alapú narratív struktúrája kibővülhetett egy izgalmas nyomozás lehetőségével, valamint az érinthetetlen, halálból visszahozott szerelem ríkató ígéretével.

Mindhárom sorozatot ugyanaz a struktúra jellemzi: epizodikus, mindegyik rész más szituációt mutat be, viszont ugyanazzal a rutinnal, amely az első résztől érvényes. A főhős ugyan soha nem köteles részenként „elvállalni a küldetést”, viszont a kíváncsiság és a szankcióktól való félelme mindig belehajszolja az újabb kalandba. Érdekes megfigyelni, mennyire hangsúlyosan jelenik meg Fuller sorozataiban a munka értelmetlensége és kicsinyessége: hősei mind monoton, hétköznapi munkát végeznek (bolti/irodai munka, pitesütés), viszont emellett a különös, „varázslatos” kalandjaik is egyfajta másodállásként jellemezhetőek. Kaszásnak lenni meló, követni az állatok hangját szintén nyűg, és pénzért felverni a holtakat szintén plusz munka. Ez a tematika nagyszerűen jellemzi a Wonderfallsban ki is fejtett Y generációs hozzáállást: hiába lehet intelligensebb, bölcsebb ma egy tizennyolc éves, nem viszi semmire az életben, és piti munkája mellett kalandjai és ambíciói is elfakulnak.

A tematikus hasonlóságot azonban még látványosabban felülmúlják a formai megoldások és stílusjegyek: a jelenetváltásokat gyors vágások kísérik, a történeteket általában narrációval kombinált dinamikus montázs keretezi, s gyakoriak a gyorsított kameramozgások és a szereplők rajzfilmesen eltúlzott reakciói. Mindhárom sorozat összetéveszthetetlen jellegzetessége a mindig szellemes, olykor bizarr párbeszédek, a vágásokat-reakciókat kísérő, szintén rajzfilmeket idéző hangeffektek, valamint a komikus hatást keltő zenék.

Színesség és mozgalmasság: ezek tehát Bryan Fuller három főbb sorozatának legszembetűnőbb tulajdonságai, melyek alapján mondhatjuk rá, hogy karakteres, innovatív és említésre méltó alkotó a televízió egyre elismertebb közegében. Nehéz megmondani, miért nem tudja fenntartani a nézettséget; valószínűleg köze lehet ahhoz, hogy a nézők mostanában az összefüggő történeteket kedvelik, ráadásul mindegyik sorozata eléggé egy sémára épülő epizódokat sorakoztat egymás mellé. És ez tényleg fárasztó tud lenni nagyobb mennyiségben. Mindenesetre én bízom benne, hogy hamarosan újra meg tudja lepni valamivel hűséges rajongóit, azt hiszem, nem csak megérdemli a helyet a televíziós műfajok panteonjában, de szükség is van rá, mint a jó desszertre. Mellékszálas sikerei bizalomra adnak okot (Star Trek, Heroes), ráadásul az a hír járja, hogy a mozifilmek világa felé is szeretne nyitni, szóval ha minden igaz, lesznek még meglepetések a jövőben.

Hozzászólások

hozzászólás