A június elején megjelent Shadow and Bone egyike a nagy hírverést kapott 2012-es YA címeknek. (Az első könyvével debütáló szerzőről cikkeznek például a Publishers Weeklyn is, ahol az év egyik kiemelkedő tavaszi bemutatkozójának tartják, a Cindert jegyző Marissa Meyer mellett.) A trilógia nyitó Shadow and Bone az orosz kultúra ihlette, mágikus csavarral ellátott high fantasy. A háromezer-ötszázas minta melletti, 4,25-ös Goodreads-es átlag kimagaslónak tekinthető.

Alina, az árva térképkészítő asszisztens egy nagyobb csoport tagjaként, éppen az első átkelésére készül a Ravkát kettészelő Shadow Foldon. Az Unsea-nek is hívott képződmény leginkább egy fekete, egyhelyben álló füstfalra emlékeztet, amin nem hatol át napfény, és emberevő szárnyas szörnyeknek ad otthont. Az átkelés emiatt mindig nagy veszteségekkel jár, de az ország két fele csak így tud kommunikálni és kereskedni egymással.

Homokon csúszó, vitorlával ellátott járműveken kelnek útra, melyeket csodás képességű, levegőt manipulálni képes Grishák hajtanak. Indulás után nem sokkal megtámadják őket a szörnyek, és amikor már minden veszni látszik, Alinából éles fény tör elő, és ezzel megmenti legjobb barátját (és titkos szerelmét), Malt.

Mielőtt felocsúdhatna, Alinát eltépik régi életétől, és Os Altába, a királyi fővárosba, azon belül pedig a Grishák központjába, a pazar Kicsi Palotába viszik, abban a reményben, hogy ő tényleg az a Napidéző, akire oly régóta vártak. Maga a Darkling, a király jobbkeze és a Grishák vezetője veszi szárnyai alá, akinek minden vágya, hogy a felmenője teremtette Shadow Foldot végre felszámolhassa és az északi és déli határokon dúló háborúknak véget vessen. Alina az irigységgel és cselszövésekkel teli udvarban próbálja tökéletesíteni a képességét, ami közel sem megy annyira könnyen, ahogy kellene…

A könyv első fele igencsak letörte a kedvemet, mert közel sem teljesítette a várakozásokat. Úgy tűnt, a történet hozza a szokásos YA leosztást: árva tucatfőhősnő, aki nem akarja az újdonsült képességét, még ha az fényűző élethez is juttatja; ráadásul ott van nekünk a titokzatos, jóképű, nagyhatalmú (minimum százhúsz éves) Darkling is, aki persze érdeklődést mutat Alina és csakis Alina iránt. Azonban a történet felénél kellemes meglepetésként ért a minőségi ugrás: fordulat fordulatot követett, a cselekmény pörgősebb és érdekesebb lett.

Alina fejlődik: az elején gyengécske szereplő, a könyv végére pedig felnő a feladathoz, amely nem kisebb, mint megmenteni és újraegyesíteni a királyságot. Sok recenzióban olvastam, hogy sekélyes karakternek tartják, mivel folyton a saját csúnyasága miatt aggódik – az első oldalakból megtudjuk, hogy még a saját nevelői is a megsavanyodott tejhez hasonlítják –, egy olyan környezetben, ahol mindenki kivételesen szép. Ezzel nem értettem egyet, mivel Bardugo ezen is csavar egyet, és a szépséget önmaguk elfogadásával köti össze.

A háttérvilág elemeiben nem hinném, hogy van eget rengető újdonság – a külföldi recenziók leginkább az orosz kultúrkört emelik ki, számukra ez egzotikus újdonság –, de élvezhető a szintézis. A Grisha hierarchikusan felépülő szervezete három rendre oszlik: a legalsó szinten a Materialki képviselői ügyes kézművesek, akik jól bánnak a különböző anyagokkal; az Etherealkiba az idézők (tüzet, vizet, levegőt manipulálók) tartoznak; a Coporalkiknak pedig a test felett van hatalmuk. Bardugo a képességeket megspékeli különböző “erősítők” lehetőségével, melyek egyéntől függően bármik lehetnek: különleges képességű Grisháktól kezdve, állati maradványokon át fémekig. Alina kedvéért a legendás Morozova csorda nyomába erednek, hogy elejtsék a fehér szarvasbikát, melynek agancsa olyan nagy hatalommal ruházza fel a lányt, amivel eltörölheti a Shadow Foldot.

Tudományosabb hozzáállás jellemzi a világot, a Grishák maguk is a “kicsi tudomány” képviselői – például a Coporalkiknak anatómiai ismereteik vannak –, illetve a képesség nélküli emberek már muskétát és karabélyt használnak. Az egyik háttérben megbúvó mozgatórugó, hogy fegyverek fejlődése miatt maga a Darkling is a Grishák korának leáldozásától tart.

A szerző, Leigh Bardugo

A szerző számos dőlt betűs idegen szót is használt a könyvben, melyek részben orosz nyelvűek, részben pedig orosz gyökerű kreált szavak. Engem ezek nem zavartak, mivel nem sok közöm van a nyelvhez, de volt, aki nehezményezett vagy nevetségesnek talált néhány szót – kezdve mondjuk a Grishával, ami alapvetően egy férfi becenév.

Az első rész leginkább felállítja a bábukat a sakktáblán és megalapozza a nagy potenciált rejtő folytatást: remélhetőleg a szerző megtöri majd a szintén szokásosnak mondható YA jelenséget, és a második rész nem csak “töltelék” lesz a sorozatban.

A könyvhöz gyönyörű térkép is dukál, melyet egyenesen a Scott Westerfeld-féle Leviathan-sorozat térképtervezője, Keith Thompson rajzolt. A második részben kitágul a világ, így remélhetőleg ezen a téren is tartogat még meglepetéseket mind a szerző, mind a grafikus.

Azoknak ajánlom a Shadow and Bone-t, akik vándorlós/mágusos/romantikus high fantasyra vágynak. Kristin Cashore, Graceling – A garabonc című regényének és Az utolsó léghajlító film és mesesorozat kedvelői jó eséllyel ezt a könyvet is szívesen olvassák majd. A második rész Siege and Storm, a harmadik Ruins and Rising címet viseli majd. A magyar jogokat a Könyvmolyképző Kiadó vette meg.

Kapcsolódó linkek:

A szerző oldala

A szerző Pinterest oldala (egyre több – főleg most debütáló – YA szerző nyúl ezen közösségi oldalhoz)

Bardugo interjúja a grafikus Keith Thompsonnal

John Scalzi blogjában, a népszerű Big Idea rovatban Leigh Bardugo elmeséli, hogyan született meg a regény

A cikket Tóth Fanni írta.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Andris szerint:

    Ez ilyen szabály, hogy a főhősnek mindig árvának kell lennie? 😉

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon