SFmag

Amikor bő egy évvel ezelőtt a Világok őréről írtam, nehezményeztem, hogy a főhős történetét lezárta a szerző, noha folytatni tervezte történetét. A duológia második kötetében mintha a lezárás meg sem történt volna, folytatjuk a világok közti kalandozást.

Kirill, a volt vámos funkcionális (egy adott feladatra specializálódott “szuperhős”) nem sokat pihenhet az első könyv végének óriási összecsapása után, mert a világokat igazgató erők, Arkan állambiztonsági szervei veszélyesnek találják még erejét vesztve is. Mivel hatalma nélkül nem lehet ellenfele a funkcionális rendőröknek vagy akár a katonáknak, menekülésbe kezd. Mint azt sejteni lehet, a hajsza számos alternatív Földön vezet keresztül, mindezek során Kirill régi szövetségesekkel találkozik újra, újakat szerez, és mindig éppen hogy csak megússza.

Az első kötetben Arkan, azaz a Föld-1 kapott megkülönböztetett figyelmet, ebben a Föld-8, Mindenség kap nagyobb szerepet. Kirill és szövetségesei ugyanis egy Arkan hatalmát megdöntő szövetséget akarnak tető alá hozni, ahhoz viszont egyedül a Mindenség teokratikus világához van elegendő ereje. Mindenség lakói ördögtől valónak tartják a funkcionális képességeket, ellenben tökélyre fejlesztették a biotechnológiát. Kérdés persze, hogy érdekükben áll-e egy több világra kiterjedő konfliktus kirobbantása.

A Világok őre többé-kevésbé logikus felépítésével szemben ebben a könyvben Kirill nagyjából ötletszerűen pottyan egyik helyszínről a másikra, ritkán vannak az eseményeknek távolra ható következményei. Lukjanyenko lebegteti a főhős olykor részlegesen visszatérő funkcionálisi képességeinek kérdését, de igazán nem kapunk rá magyarázatot, miért több hétköznapi embernél és miért kevesebb funkcionálisnál. Sejthetjük, hogy valamiféle kiválasztott – akárcsak Neo a Mátrixban -, de itt sem derül ki, ki választotta ki és milyen feladatra.

Az Őrök világa alapvetően fantasy kalandregény. Lukjanyenko azonban a cselekményszövésnél többet akart átadni az írással. Szinte minden fejezet Kirill bölcs gondolataival indul: ezekben a szakaszokban valóban vannak figyelemre méltó elgondolások, de nehezen egyeztethetők össze az őket követő hajtóvadászattal.

Zavaros a regény konfliktusrendszere. Kirill és Kotya azzal a hatalmi rendszerrel áll szemben, amelynek korábban mindketten részei voltak. Egy oldalra kerülnek, noha az előző kötet végén a lehető legélesebb ellentét volt köztük. Kirill motivációja nagyjából érthető: Arkan emberei üldözik, ráadásul a funkcionális-rendszer megfosztotta szerelmétől, nem csoda, ha fel akarja számolni azt. De Kotya legfeljebb büszkeségéből vesztett. Ráadásul Lukjanyenko elköveti ugyanazt a hibát, mint az első kötetben: szinte az utolsó pillanatban a semmiből előszed egy főellenséget, aki mindig előttünk volt, csak sosem gyanakodtunk rá.

A végkifejletnek ehhez az alapvetéshez monumentálisnak kellene lennie: majdnem meg is kapjuk, amit elvárhatunk. Aztán a végén az író a szőnyeg alá söpri a felmerült problémákat, ahelyett, hogy megoldaná őket. Minden hibájával együtt az Őrök világa nem rossz regény: a különböző világok ábrázolása alapos, átgondolt, kellő költségvetéssel biztosan látványos filmet lehetne belőle készíteni. De ahogy a Világok őrénél írtam: annak a könyvnek nem volt szüksége folytatásra. Most is így látom.

Néhány szót a címről és a borítóról. A Világok őrét többekkel ellentétben jó címnek tartottam, ellenben ennek megfordítása csak mérsékelten vicces és plána kevéssé fedi a mű tartalmát. Persze Lukjanyenko feladta a leckét a “piszkozat” és “tisztázat” címekkel. A borító ezúttal is jól sikerült, még ha az előző kötet sötétebb színvilága közelebb is áll hozzám.

Hozzászólások

hozzászólás