Ha Jane Austen sárkány lett volna…
Mert Jo Walton Tooth and Claw című, World Fantasy díjat nyert regényében minden megvan, ami sikeressé tehet egy viktoriánus regényt: szerelem, ármány, díszes kalapok, eladósorban levő hajadonok, titokzatos származású bukott nő, áskálódó tiszteletes és kapzsi földesúr, a kor gúnyrajza, a rangkórság és ambíció kifigurázása.
A haldokló Bon Agornin halálos ágyán szörnyű titkot gyón meg, majd három, még családot nem alapított gyermekére hagyva vagyonát kileheli lelkét. Az örökség sárkányéknál azonban nem csupán aranyból áll, hanem az elhunyt teteme is hozzátartozik. Daverak, a legidősebb lánygyermek tehetős férje azonban szó szerint kieszi a gyászoló családot az örökségéből, és ezzel útjára is indul a konfliktus.
Avan, a legidősebb hím sárkánygyermek, aki a főváros barlangjaiban hivatalnokként próbál karriert csinálni, elhatározza, hogy bepereli sógorát. Minden követ megmozgat, és testvéreit is megpróbálja rávenni, hogy támogassák, de kisebbik húga Daverak háztartásába kerül, ahol folyamatos fenyegetettségben érzi magát, tiszteletesként szolgáló fivére pedig attól tart, hogy kirakják az egyházból, mint a régi vallás követőjét.
A regény egyáltalán nem titkoltan Anthony Trollope Framley Parsonage című viktoriánus regényének feldolgozása. Ugyanakkor Walton nem egyszerűen behelyettesítette a szereplőket sárkányokra; könyvében a klasszikus sárkányképet (kincseken alvó, lángot fújó, vérszomjas dögök) továbbgondolva a viktoriánus Anglia és a mesék sajátos ötvözetét hozza létre, ahol a mesei elemeknek is logikus (sokszor biológiai) magyarázatuk van. A sárkánylányok becsületét és házasodási esélyeit súlyosan veszélyezteti például, ha túl sok időt töltenek egy hím társaságában, mert amint a nászi rózsaszínre színeződnek pikkelyeik, vagy férjhez mennek a gaz csábítóhoz, vagy bukott nőként lesznek kénytelen tengetni életüket (hacsak nem falja fel őket valaki előbb).
Selendra, a középső lánygyermek reményeit a saját családra és a menekülésre az elnyomott hajadoni létből durván összetöri egy beképzelt tiszteletes közeledése, és amikor végre rátalál a szerelem (mert hiszen rátalál, elvégre ez egy lányregény), le kell mondania a boldogságáról…
A regényben szereplő viktoriánus társadalmi rendszer alapja a sárkánytermészet – falj fel mást, nehogy téged faljanak fel – és az arra féket vető vallás. Bár vannak papok és vonatok, díszes kalapok és ügyvédi parókák, mind beleilleszthetőek egy rendszerbe, amelynek fényében nem nevetségesebbek, mint az emberek szokásai és divatjai. A sárkányok véres vacsora feletti szerelmes sóhajtozásai és a kéjes elheveredések az aranyak kupacán pedig elsőre mulatságosnak tűnnek, amíg nem látja meg bennük az ember a saját faja és társadalma fonákságait. Az előre elrendezett házasságok, a papok különleges szerepe és a rangok jelentősége mind-mind a sárkányok sajátos biológiájára és életmódjára vezethető vissza; az adót gyenge sárkányfiókákban szedik be, a ranggal pedig együtt jár a méret növekedése (ami az elfogyasztott sárkányhús függvénye) és a lángfújás.
Helyenként mégis erőltetettnek érződik a párhuzam, és felmerül a kérdés, ha Jo Walton viktoriánus regényt akart írni, mire kellettek neki még a tetejébe a sárkányok is. Ugyanakkor a regény szórakoztató, fordulatos, szellemes, remek párbeszédekkel és karakterekkel teli, és ez sok mindenért kárpótol.
Ha az ember túl tud emelkedni azon, hogy a fricskát és a tréfát lássa a regényben, egy sor komoly témát is talál benne, a szolgaság-rabszolgaság kérdésétől kezdve a női egyenjogúságig, és miközben remekül mulat a sárkányok furcsa életén, az emberek világán is elgondolkodhat. Nem túl mélyen persze – Jo Walton alapvetően szórakoztatni akart a regényével, és eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi történik, ha a szentimentális viktoriánus regények axiómái egyúttal kikerülhetetlen biológiai törvények – és ezt sikerült is teljesítenie.
Hozzászólások
[hanna további írásai]
