Gaura Ágnes a tavalyi Fantasztikus kéziratok éjszakáján tűnt ki regényrészletével, amely második helyezést ért el (és éppen most készülünk a II. Fantasztikus kéziratok éjszakájára). A többi történelem: a regénye azóta Vámpírok múzsája címmel megjelent a Delta Vision kiadónál, ehhez készült az alábbi novella.

Borbíró Borbála, a magyar Vámpírkutató Intézet munkatársa éles bevetésre készül, ehelyett egy színházi előadásra kap meghívót. Ám a nézőközönség nem emberekből áll, és tőle sem színikritikát várnak el. A színházból pedig nem mindenki távozik élve, aki oda a lábát betette…

Ismerd meg Borit, Magyarország legbelevalóbb vámpírkutatóját, majd kísérd el egy még veszedelmesebb küldetésre, amely egyenesen a vámpírok fészkébe vezeti: a vámpírok múzsájához.

Gaura Ágnes

Démoni színjáték

– Aszta! – nézett rám elkerekedett szemmel Fanni. – Kurvának tetszik lenni?

– Mondtam már, hogy tegezz – feleltem idegesen. A szoba túlsó feléből Dani vetett rám egy félreértelmezhetetlen „az egyszerű nem válasz jobb lett volna” pillantást, amit én egy szintén félreértelmezhetetlen „tudom, hogy jó képet kell vágnom, de azért mindennek van határa” pillantással viszonoztam, majd egy nagy levegőt vettem. Tekintve, hogy jelen pillanatban bátyám, Dani jóindulatából adódóan volt fedél a fejem fölött, tudtam, mi a kötelességem. – És nem, nem vagyok kurva – mondtam. – Nem mindenki kurva, aki miniszoknyát és mélyen kivágott blúzt vesz fel munkába menet este nyolckor. – A nyakamat védő ezüstszegecses pántról bölcsen nem ejtettem szót. – És egyáltalán, honnan veszel te ilyen szavakat?

– Anyukámtól hallottam – felelte a kerek képű hatéves. – Ő mondta az Andi néninek, hogy Mercédesz néni a 6/B-ből egy jó nagy kurva – kuncogott Fanni.

– De ő mindig tűsarkút hord – kapcsolódott be a magasröptű beszélgetésbe Krisztike. – Látod, hogy Borin nincs tűsarkú. – Egyetértően bólogattam. Persze, ez a sarok még mindig kétszer akkora volt, mint amiben én kényelmesen tudtam szaladni, de a munka az munka. Vámpírok közé az ember nem megy edzőcipőben, ha érdemi tárgyalásokat akar folytatni.

– És akkor mit dolgozol? – tette fel a százforintos kérdést Krisztike barátnője. Dani a szemvillanással kommunikálás nagymestereként üzente, hogy a „vámpírológus”, a „vámpírvadász” és a „vámpírminta-begyűjtő” nem tartoznak az elfogadható válaszok közé. Mintha nem tudtam volna. Ez speciel az a kérdés volt, melyre tökéletes választ sikerült az évek során kidolgoznom.

– Nagyon beteg, furcsa viselkedésű, agresszív bácsiknak tartok foglalkozásokat annak reményében, hogy előbb-utóbb integrálni tudjuk őket a társadalomba. – Ami igaz is volt. A vámpírok mind elég beteg, furcsa viselkedésű, agresszív pasik. Persze vannak kivételek – a nagyon beteg, furcsa viselkedésű, agresszív vámpírnők. Én pedig vámpírmintákat igyekszem begyűjteni tőlük, hogy izolálhassuk azokat a DNS-szekvenciákat, amelyek manipulálásával felvehetjük majd a versenyt az élőholtakkal. De ezt inkább nem vitattam meg egy csodálkozó kisiskolással, akinek szellemi képességeit egyelőre az „integrálni” ige értelmezése is meghaladta. Megszántam. – Tudod, vannak olyan bácsik, akik nagyon furcsa dolgokra vágynak, és még furcsább dolgokat tesznek, ezért semmi keresnivalójuk a normális emberek között. De valakinek rajtuk is kell segíteni, nem igaz?

– Mercédesz néni is ezt szokta mondani – adta meg a kegyelemdöfést a kiscsaj. Dani elsétált mellettem, határozottan karon fogott, és a konyhába kísért. Barátnője, Niki, bocsánatkérő pillantást vetett rám. Tudta jól, hogy ő itt a hunyó. Az ő nyakába sózták éjjeli megőrzésre az unokahúgát, és ő pánikolt be annyira, hogy az albérlete helyett ide hozta Krisztikét. És miután sem ő, sem Dani nem értett a hatévesekhez, egyből engedtek Krisztike könyörgésének, és megengedték, hogy elhívja a szomszédban lakó nagy barátnőjét egy kis pizsamapartira, őszintén remélve, hogy a két gyerek majd elszórakoztatja egymást, és így aránylag fájdalommentesen megússzák a kényszer-bébiszittelést. A körülmények fényében ezúttal kifejezetten vonzónak találtam a vámpírokkal letöltendő éjszakai műszakomat.

– Nehéz lett volna azt mondani, hogy éjszakai portás vagy? – vigyorgott Dani.

– Igen, nehéz – feleltem egyenesen. – A gyerekek olyanok, mint a vámpírok.

– Ne is mondd! – rázta a fejét lemondóan. – Még csak pár órája vannak itt, de már szinte az összes életerőt elszívták belőlem. És rettegek, mi lesz, ha valami nem úgy történik, ahogy ők elképzelték.

– Én mindössze arra céloztam, hogy megérzik, ha nagyot hazudunk nekik. De értem, mire gondolsz. Örömmel adom át nekik éjszakára a szobámat. Várnak az idősebb vérszopók – kacsintottam.

– Mázlista.

– Tudom – bólintottam mosolyogva.

– Azért nagyon vigyázz magadra!

– Persze. Mint mindig – mondtam, kis gombóccal a torkomban. Nem véletlenül volt ennyire szemérmetlenül hiányos és kihívó az öltözékem. Mára egészen különleges terveim voltak. De mint tudjuk, ember tervez, vámpír végez. Az este kimenetele nem tőlem függött. – Mennem kell – sóhajtottam, és hátradobtam vörös loboncomat. Talán tényleg hátra kellene fognom a hajamat, hogy ne nézzek ki ennyire kurvásan, gondoltam, de erre már nem volt idő. Tíz perc múlva találkozóm volt egy régi kuncsaftommal a téren.

***

– Aszta! – termett előttem a semmiből Béla. – Tök jó kurvásan nézel ki.

– Ó, dugj fel magadnak egy ezüstkarót és fogd be! – feleltem nyájasan. Van abban valami groteszk báj, ha az ember következmények nélkül beszólhat egy vámpírnak. Béla nem bántott volna ennél durvább dolgokért sem, lévén, hogy én szereztem be számára szánalmas vámpírlétének legfőbb örömforrását, az ambróziát, vagyis azt a fajta vért, ami leginkább megfelelt személyes ízlésének: a szőke bögyösmaca-vér. Hogy a vámpírok miként voltak képesek megkülönböztetni a különféle fizikai adottságokkal rendelkező donoroktól származó vért, egyelőre rejtély, de a fiúk a laborban dolgoznak a megfejtésén.

– Most mi bajod van? – kérdezte Béla. – Csak bókoltam.

– Amire kábé annyira volt szükségem, mint neked friss levegőre.

– Ideges vagy?

– Á, dehogy. Éppoly nyugodt vagyok, mint éhenkórász haverjaid a szoli bejáratánál. – Értetlenül nézett rám. – Naná, hogy ideges vagyok! – pontosítottam, miközben azon tépelődtem, hogy a francba hízhattam már megint annyit, hogy így feszüljön rajtam ez a szoknyának alig nevezhető rongydarab. Két hete még simán tudtam benne levegőt venni, ez viszont most igen nehezen ment. Vagy a szoknya, vagy a stressz volt a ludas, de sanszos, hogy mindkettő. – Sikerült beszélned vele? – kérdeztem, miután nyugalmat erőltettem magamra.

– Igen.

– Elfogadta a vért?

– Naná, hogy elfogadta a vért – mért végig Béla azzal az alapossággal, amit kifejezetten rühelltem egy vámpírban. – Mutass egy vámpírt, aki nem fogadja el a neki küldött vért!

– És hajlandó mintát adni? – tértem rá a lényegre.

– Nem. – Na, most húztam le a klotyón két liter spéci friss vért, amihez az adófizetők jóvoltából jutottam, gondoltam idegesen. Az idegesség persze alapvetően abból fakadt, hogy máris vizionáltam főnököm másnapi orbitális lecseszését. Pedig mondtam neki, hogy IQ-vámpírtól DNS-mintát szerezni kábé annyira esélyes, mint egy kétnapos zombinak országos matekversenyt nyerni, de erre már garantáltan nem fog emlékezni holnap.

– Akkor mégis mi a szarért adtad neki oda a vért? – érdeklődtem legsármosabb hangomon.

– Mert üzletet azért csináltam vele.

– Csupa fül vagyok.

– De ugye, ha megint lesz agressziókutatás, beveszel a projektbe? – táncolt az idegeimen Béla. Mégsem rúgtam belé egy nagyot, mert a tekintetében őszinte aggodalom tükröződött.

– Idén már nem lesz agressziókutatás, de ha lesz új finanszírozású projekt, először neked szólok – ígértem. Béla drága kincs volt, a legtöbb projektünk sikerében tevékenyen részt vállalt. Minden kísérletre jelentkezett megfelelő mennyiségű ambrózia fejében, és számos hasonlóan lepattant vámpírtársát is beszervezte a buliba. Ő persze nem abba a kategóriába tartozott, amelyre elsősorban gyúrtam, csakhogy az IQ-vámpírokat nem lehetett ilyen könnyen becserkészni. Ők büszkék voltak arra, hogy az intellektusuk erősebb a vérszomjuknál, és derogált nekik pár deci ambróziáért alja munkát végezni. Viszont elég okosak voltak ahhoz, hogy mindig tele legyen a hűtőjük jóféle vérrel, így egyelőre csak álmodtam arról, hogy valaha is együtt dolgozzam velük. Arról nem beszélve, hogy a rejtőzködés nagymesterei voltak, és még olyan vérbárokba sem jártak, ahol a többi agyarassal össze lehetett futni egy-egy rövid csevej erejére.

– Köszi, számítok rá – felelte mohón. – Az üzlet pedig a következő: mintát nem ad, akkor sem, ha egy hűtőszekrénnyi vérrel jössz boltolni. Viszont hajlandó veled tölteni az estét. Ha már annyira érdeklődsz az IQ-vámpírok után.

– Hogy érted azt, hogy hajlandó velem tölteni az estét? Kettesben? Egy sikátorban? Mert akkor köszi, nem. Az intellektuális kíváncsiságomat teljes mértékben felülírja az élni vágyásom. Vagyok annyira ép eszű, hogy nemet mondjak.

– Nem, nem így gondolta – emelte fel a kezét szabadkozva Béla. – Intellektuális élményt kínál föl. Színház.

– Ezt most higgyem is el? – meredtem Bélára döbbentem.

– Persze, hogy hidd el! Miért érné meg nekem kamuzni?

– Oké – feleltem, miközben zakatolt az agyam. – Hol a csapda? Mi a gáz?

– Semmi. Színház. Igazi IQ-vámpír élmény. – Ránéztem. – Na jó, vámpírszínház – bökte ki.

– Vámpírszínház – ismételtem mintegy hipnotikus révedtséggel.

– Az. Nem nagy ügy.

– Nem nagy ügy – ismételtem, ezúttal kevésbé révetegen. – Vagyis nem kettesben egy IQ-vámpírral, hanem egy IQ-vámpírral egy olyan helyen, ahol még sok egyéb vámpír is van.

– Ez neked elvileg maga a Paradicsom.

– Főleg ha a Paradicsomot az elhunyt lelkek gyűjtőhelyeként definiáljuk – értettem egyet nem túl lelkesen.

– Az épségedért én kezeskedem – nyugtatott Béla.

– És te mégis hogy a vérbe tudnád garantálni az épségemet? – érdeklődtem.

– Tudhatnád, hogy nem szervezném le a randit, ha bármi esélye lenne annak, hogy nem úszod meg élve – vont vállat.

– Örülök, hogy ennyire a szíveden viseled az épségemet. Ja, bocsi! Mégsem. Hiszen neked nincs is szíved.

– Dehogy nincs – jött a sértett válasz. – Attól még, hogy diónyira aszódott és nem dobog, nagyon is létezik. És persze, hogy fontos vagy nekem, mit csinálnék ambrózia nélkül? Tudod, milyen íze van egy alkesz-homelessnek?

– Mondjuk, hogy nem akarom megtudni – feleltem szenvtelenül. Valahogy nem tudtam átérezni Béla vérszívóproblémáit. – Inkább a garancia gyakorlati része érdekelne. El akarsz kísérni? Vagy mégis, hogy gondolod ezt az egészet?

– Mondjuk úgy, hogy Edvin valaha a barátom volt, és még nem törlesztette minden adósságát. Jön nekem egy szívességgel.

– És erre alapozva sétáljak be egy halom vámpír közé egy IQ-vámpír oldalán.

– Valahogy úgy.

– Jó nagy szívesség lehetett, hogy ennyire biztos vagy benne.

– Jó nagy szívesség volt – bólintott Béla. Különben jó nagy szívás lesz ez az egész. Ugyanakkor egyre jobban éreztem, hogy nem tudok nemet mondani. Túl nagy volt a csábítás. Először is, egy hús-vér IQ-vámpírral tölthetek egy estét. Remélve, hogy a vér mástól származik majd, és nem tőlem, ez egész vonzó opciónak tűnt. De talán még ennél is jobban izgatott a vámpírszínház, amely eddig csak városi legendaként bukkant fel elejtett megjegyzésekben. Még senkivel sem találkoztam, aki hajlandó lett volna nyilatkozni róla, és tudtam: nekem látnom kell. Pláne, hogy Béla, a maga élőhalott módján, igazi életművész volt, és bár volt néhány melléfogása, a saját jólétét nem kockáztatta volna. Ha nem is bíztam meg benne teljesen, hittem neki, amikor azt mondta, nincs mitől tartanom. És akkor hirtelen megvilágosodtam.

– Annyira nagy szívesség volt – néztem Bélára röntgentekintettel –, hogy simán el tudtad volna intézni a találkát vér nélkül is.

– Nos, egy kis vér mindig megolajozza a csikorgó gépezetet – felelte enigmatikusan Béla, félrebiccentett fejjel. Kezét hosszú bőrkabátjába süllyesztette, és a biztonság kedvéért azért hátralépett. Nem akart balhét, abból ő csak rosszul jöhetett ki. Ha hagyja, hogy lefröcsköljem szentelt vízzel, azért, ha nem, akkor azért. Fő a békesség, üzente a testbeszéde.

– Tudod te, milyen nehéz volt beszerezni ezt az ambróziát? – üvöltöttem. – Szőke bögyösmaca-vér még csak-csak akad, de szerinted hány világoszöld szemű, kilencéves kisfiú van a környéken, akitől épp vért kell levenni valamelyik véradóban? Van fogalmatok róla, mennyi erőfeszítésembe tellett két liter spéci vért szerezni?

– Nos, ami azt illeti, igen, van fogalmunk róla – felelt egy hátborzongatóan zengő basszushang a hátam mögül. Megpördültem. – Különben eszem ágában sem lett volna ezt kérni tőled. – Nálam egy fejjel magasabb, gyönyörű férfi volt, de nem dőltem be a vámpírbájnak és a lehengerlő hangszínnek. Próbáltam arra koncentrálni, mennyire pergamenszerű a bőre, és mennyire hideg a tekintete, ez általában működik. – Én alapjában véve a vörös, hosszú hajú, kurvásan öltözködő csajokra bukom – húzta fel az ínyét fenyegetően. Persze lehet, hogy csak mosolyogni akart. Vámpíroknál nehéz ezt megmondani. – De az túl könnyű feladat lett volna. – Tudtam volna replikázni, de úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy nem érdemes egy poénért eldobni magamtól egy talán soha vissza nem térő lehetőséget. – Gondoltam, hogy meg fogod oldani. Amióta sikerült megszervezned a környékbeli véradóközpontokban a donorok fényképekkel kiegészített dokumentációját, az ilyesmi nem is olyan nehéz munka, igazam van?

– Mondjuk, hogy ez segíti a feladat elvégzését – húztam el a szájam kényszeredetten. – Ettől még nem könnyű annyi plusz vért begyűjteni egy bizonyos típusú véradótól. – Nem részleteztem a nehézségeket, de nehéz szívvel gondoltam az iszonyú mennyiségű pályázati pénzre, amit arra költöttünk, hogy mind a kilenc belvárosi véradóközpontban legyen külön alkalmazott a fényképes dokumentáció elvégzésére, és arra az újra és újra megemelt keretösszegre, amit az éppen kívánatos donorok meggyőzésére használhattunk fel sürgős esetekben. Nem kevés minisztériumi pénzről volt szó, és ennek következtében az idén még esedékes két projektünkre egyelőre nem kaptuk meg a kért támogatást.

– Mindenesetre lenyűgöző az az elhivatottság, ami jellemzi a munkádat. Ha érdekel a dolog, szólok, ha üresedés lesz nálunk. – Mármint ha valakit megkaróznának a barátaid közül, fordítottam le magamban a szavait. – Kiváló IQ-vámpír lenne belőled. – Amire úgy vágyom, mint te az elsőáldozásra, kommentáltam magamban Edvin szavait, mintegy levezetésképpen. Hangosan persze jóval visszafogottabb voltam:

– Kösz, nem – feleltem kurtán morbid ajánlatára.

– Nem kell azonnal döntened – nyugtázta szavaimat Edvin. – Előtte megnézheted a vámpírszínházat. Már ha van hozzá elég merszed.

– Nem remeg meg a térdem pár vámpírtól – közöltem nagy mellénnyel.

– Egytől is megremeghetne, ha más típusú mintagyűjtéssel foglalatoskodnál – nevetett horkantva Edvin. Láttam, hogy Bélát sem hagyja hidegen a poén. Ránéztem, mire ő gyorsan vigyázzba vágta magát. De legalábbis eltűnt a pimasz vigyor az arcáról.

– Erről ne is álmodj! – mondtam, miközben viszont elgondolkodtam. Bakker, tulajdonképpen igaza van, hasított belém a felismerés. Van még feltérképezetlen módja a mintavételnek, és talán a pályázati pénzekből lehetne juttatni a kifejezetten vámpírszexre szakosodott deviánsoknak. Elraktároztam a gondolatot az agyam egy rejtett zugába, és igyekeztem a lényegre koncentrálni.

– Akkor, indulhatunk? – kérdezte Edvin.

– Indulhatunk.

– Az előadás fél óra múlva kezdődik – közölte. – Hajnali öt körül végzünk.

– Miért, mit nézünk?

– Az Othellót.

– Valóban? Az Othello I, II és III-at?

– Tessék?

– Semmi. Csak éppen láttam már pár Othello előadást, és eddig mindegyik belefért kábé három órába. És őszintén szólva, ehhez a sztorihoz elég nehezen tudok elképzelni bárminemű folytatást, elvégre mindenki meghal benne, aki számít, nem igaz?

– Persze. Ez a lényeg – mondta egy fenyegető mosoly kíséretében, miközben karját lovagiasan felém nyújtotta. Nem tudom mi ütött belém, de belekaroltam.

***

– Basszus, basszus, basszus – mantráztam magamban, miközben beléptünk a Nemzetibe.

– Meggondoltad magad? – kérdezte Edvin az arcomat vizslatva.

– Nem, dehogyis. Épp csak nem hiszem el, hogy mindez a Nemzetiben történik.

– Bárki kibérelheti rendezvényre a nagytermet, ha elég pénze van rá – világosított fel készségesen, miközben átvezetett az előcsarnokban gyülekező tömegen.

– És azt sem hiszem el, hogy életemben először épp a legkurvásabb szerelésemben sikerül meglátogatnom a nemzet színházát.

– Ez itt senkinek sem tűnik fel – nyugtatott meg. Könnyen beszélt. Ő bezzeg elegáns sötét nadrágban és zakóban feszített. Abban viszont igaza volt, hogy a hölgylátogatók enyhén szólva kihívóan öltözködtek. Mellettük a sötétzöld, enyhén áttetsző, mélyen dekoltált selyemblúzom iskolai egyenruhának is elment volna..

A nézőtérre mentünk, és leültünk a helyünkre. A fények lassan elhalványultak. A színpadra három szereplő lépett, akiket sejtelmes fény világított meg. Nem így szokott kezdődni, súgtam volna Edvin fülébe, de tudtam, hogy innentől kezdve egy pisszenést sem hallathatok. A vámpíroknak igen jó a hallásuk, egy suttogás a második sorból legalább akkora taplóság lenne, mint egy humán előadáson bekiabálni a páholyból. Visszafogtam magamat. Egy feketére sminkelt férfi és egy gyönyörű, hófehér bőrű, szőke nő lépett előre. Ismerősnek tűntek. Mintha láttam volna már őket valahol. A harmadik alak a háttérben maradt, és beszélni kezdett valami számomra ismeretlen nyelven, miközben két díszes aranyszín serleget nyújtott át az előrébb álló két színésznek.

– Ez nem az Othello – csúszott ki a számon, nem törődve azzal, hányan hallják meg a szavaimat.

– Ez egy vámpírelőadás – súgta Edvin. – Figyelj, és lehetőleg maradj csendben! Ők itt Othello és Desdemona.

Othello és Desdemona ittak Jágó serlegeiből.

– De ők emberek – mondtam összeráncolt szemöldökkel, miután leesett, hol is láttam őket. Moziplakátokon. – Iszonyú híres színészek. De emberek.

– Igen, így működik a vámpírelőadás – bólintott Edvin. – De Jágó, ő vámpír. Látod azt az alakot a háttérben? Őt nyilván nem ismerted fel.

– Nem igazán – vallottam be.

– Ő a rendező. És egyben ő Jágó. A nagy manipulátor.

– Igen, ismerem a sztorit, köszi – feleltem magabiztosan, egy értéktelen angol- és egyiptológia diplomával a fiókomban.

– Most manipulál. – A színészek visszaadták a serlegeket, de egyébként továbbra sem mozdultak.

– Nagyon érdekes.

– Innentől kezdve Othello és Desdemona azt teszik a színpadon, amit csak Jágó akar – vigyorgott Edvin.

– Megbűvölte őket? – Marha nehéz suttogva kiabálni, de nekem sikerült.

– Na végre. Leesett a tantusz.

– De ez törvénytelen!

– Ha rajtad múlna, vámpírként létezni is az volna – fordult felém kifejezéstelen tekintettel. Volt némi igazság a szavaiban.

– Remélem, ez nem valami pornóváltozat lesz, mert akkor én inkább passzolom a dolgot – jelentettem be ijedten. Volt elképzelésem arról, milyen lehet, ha az ember kényére-kedvére ki van szolgáltatva egy vámpír akaratának. Erről speciel léteztek feljegyzések.

– Először is, innentől kezdve nincs visszaút – szorította meg a karomat erősen, mire én akaratlanul is felszisszentem. – Másodszor pedig, minek nézel te minket? Én egy IQ-vámpír vagyok, nem holmi csavargó vérszívó. Ha egyszer intellektuális élményt ígértem, akkor azt kapsz.

Befogtam a számat, annál is inkább, mivel több megrovó vámpírtekintetet is sikerült elkapnom. A szereplők visszahúzódtak a sötétbe. Egy percig néma csönd és sötétség lepte be a nézőteret, aztán elkezdődött az előadás. Megnyugodva hallottam az ismerős szavakat. Az előadás ment szépen a maga útján.

***

– Csak tudnám, miért kellett megbűvölni a két főszereplőt – jegyeztem meg a szünet végén, mikor újra elfoglaltuk a helyünket. – Elvégre ezek sztárszínészek. Tuti el tudnák játszani a szerepüket mindenféle agymanipulálás nélkül is.

– Persze, hogy el tudnák játszani – mondta Edvin kissé bosszúsan. Valószínűleg nem volt túl elégedett az este folyamán nyújtott szellemi színvonalammal. – Ha nem tudnák a szerepet, hiába is kapnának olyan utasításokat, hogy játsszák el Othello vagy Desdemona szerepét. Csak azt tudod kihozni abból, akit manipulálsz, amire egyébként is képes.

– Maguktól viszont nem vállalták volna a fellépést ennyi vámpír előtt – világosodtam meg.

– Az nem kifejezés, mennyire nem vállalták volna a szereplést – mosolyodott el Edvin, és ettől kirázott a hideg.

– Ha nem lennének színészek, és nem tudnák a szerepüket, mondatonként kellene instruálni őket, az meg elég nevetséges lenne – tettem hozzá, hogy lássa, nem egy komplett kreténnel tölti az estéjét, és azért felfogom, miről szól az előadás. – Lelassulna a reakcióidejük, és képtelenek lennének átéléssel játszani. Így viszont tökéletes alakítást nyújtanak. Épp csak utasítani kellett őket, hogy hozzák ki magukból a maximumot.

– Valahogy úgy – bólintott kísérőm végre némi elégedettséggel a hangjában.

– És ez a Jágó…

– Ő az egyik legjobb. Mármint bűvölésben. Mindig telt házat vonz a fellépése.

– Ő a szellemi atyja ennek az egész performansznak?

– Ahogy mondod. Épp, ahogy mondod. Több mint kétszáz éve csinálja már. De hát ismered a mondást: halandónak minden vicc új.

– Kicsit másképp ismerem a mondást, de értem, mire célzol.

– Tetszik az előadás?

– Nem hiszem, hogy a tetszik jó szó lenne rá. Érdekes. És persze visszataszító.

– Szóval tetszik. Mindjárt gondoltam. Ha az ember lát egy vámpírszínházi előadást, utána teljesen másképp gondolkodik arról, mi is a valóság.

– Ez nem a valóság. Ez egy show.

– Ez a show arról szól, hogy a valóságban bármi megtörténhet. Arról szól, hogy még a színház biztonságos távolságtartása is eltörölhető. Ez az igazi Isteni színjáték.

Nem feleltem. Edvin szavai belém ivódtak. Láttam, ahogy a darab közeledik a végkifejlet felé, de a szöveg alig hatolt el a tudatomig. Remegni kezdtem, és képtelen voltam visszanyerni a nyugalmamat, vagy legalább úrrá lenni az egyre erősödő reszketésen. Megértettem, miről szól a színház.

Felálltam volna, de Edvin megragadta a karomat, és erősen a székembe nyomott. Nem bírtam ellenkezni. Desdemona imája végképp megtört. Előre gyászoltam, mert tudtam, hogy amit látok, színtiszta manipulálás, és ezért sokkal, de sokkal valóságosabb, mint bármi, amit eddig valaha is láttam.

És akkor megtörtént. Othello keze Desdemona nyakára tapadt, én pedig abban a pillanatban éreztem, hogy a színházban megfagy a levegő, és a néma csönd síri csöndbe fordul. Edvin keze ezúttal a combomat markolta. Felszisszentem, és megpróbáltam lefejteni az ujjait, bár tudtam, hogy kábé annyi esélyem van erre, mint egy mázsás követ felemelni. Edvin tekintete a színpadra tapadt, észre sem vette az erőfeszítéseimet. Iszonyúan fájt a combom, mégis néztem, ahogy Desdemona haldoklik, elszáll belőle az élet, és közben olyan haláltusát vív, amilyet még színpad nem látott: nem volt benne semmi báj, semmi pátosz. Csak küzdés és kétségbeesés. Aztán a küzdés megszűnt. Túl későn. Mindannyian tudtuk, hogy túl későn. Emília következett, akit Jágó szúrt le hirtelen haragjában. A vámpírnő arca eltorzult a döféstől, és élettelenül dőlt a színpadra. Jágó kihúzta a testéből a tőrt, és tudtam, a seb máris gyógyulásnak indult, de a fájdalom igazi volt, és nyilvánvalóan a harag is, ami Jágót fűtötte, amikor kiválasztotta erre a szerepre a színésznőt, aki engedelmeskedni volt kénytelen vámpírurának, és előadásról előadásra meghalni a nézőközönség szórakoztatására.

– Most figyelj! – súgta Edvin, de nem nézett felém. Az arca átszellemült gyönyörben úszott, keze végre meglazult a lábamon, de épp csak egy pillanatra. Mert amikor Othello saját szívébe szúrta tőrét, s testéből igazi vér bugyogott fel a színpadi művér helyett, Edvinnek minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy ne ugorjon a színpadra, vagy ne mélyessze a fogát a nyakamba. De uralkodott az ösztönén, és így tett mind az úri közönség, mely hatalmas tapssal jutalmazta az előadást a függöny legördülésekor.

– Menjünk a büfébe! – szólalt meg a tapsvihar elülte után Edvin. Kiszáradt száját izgatottan nyalta meg. Nem kérdeztem rá, mit akar inni a büfében, mert egyértelmű volt.

– Itt nem szokás felhúzni a függönyt és meghajolni? – érdeklődtem, miután rátaláltam a hangomra.

– Dehogyisnem – felelte, miközben már el is indult a kijárat felé. – De az még odébb van.

– Hogyhogy odébb van? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Nincs még vége az estének. Mondtam, hogy csak hajnalban végzünk – felelte, és magával húzott a büfé felé.

***

Ilyen hát a vámpírszínház, gondoltam jó pár óra múlva. Lemegy az előadás, nyilván kizárólag tragédiákat játszanak, amikben garantáltan meghal pár ember, akiket korábban megbűvöltek, hogy szórakoztassák a nagyérdeműt. Halálukban életük legnagyszerűbb alakítását nyújtják, és a tömeg lelkesen és izgatottan őrjöng, mert számára a legnagyobb művészet az maga a halál. És mivel nem vámpírszínház az, ahol nem folyik igazi vér, nem lehet csak úgy szélnek ereszteni a sok felizgult vérszívót, előtte jól kell lakatni őket. Vagyis a színházi élmény szerves részét képezi a színielőadást követő lakoma. Ihattam volna én is egy Bloody Mary-t, de ki tudja, mi került volna bele paradicsomlé helyett, úgyhogy passzoltam, és józanul kellett végignéznem, ahogy vedel a nép. Ez majdnem keményebb volt, mint maga az előadás.

Csengettek. A kiürült poharak az asztalra kerültek, a feltöltődött közönség pedig újra a nézőtér felé vette az útját. Ezek szerint vége van a bulinak, gondoltam. Fáradt voltam. Bár megszoktam az éjszakázást, a vámpírokkal nem vehettem fel a versenyt frissességben. Leültünk a helyünkre, és vártunk az újabb csengetésre. A morajlás végre elült, a függöny felgördült.

– Na, ez azért tényleg durva – mondtam nem is túl halkan Edvinnek. Az egy dolog, hogy nyilván nem jöhet ki mindenki meghajolni, de azt nem gondoltam volna, hogy a két holttestet még ki is állítják közszemlére. Azt hittem, a morbiditásnak is van határa, de tévedtem.

A két felravatalozott holttestet diszkrét fény világította meg. Szóval ez tartott ennyi ideig. A színpadot feldíszítették, a halott színészeket átöltöztették tiszta, hófehér ruhába. Othello arcáról eltűnt a sötét festék, arcbőre talán még Desdemonáénál is áttetszőbb volt. A két holttest mintha egy sírboltban pihent volna, fehér liliomok közt, enyhén megdöntött ravatalokon, hogy a nézők jól láthassák őket. Mindkét ravatal mellett ott áll az az aranyszínű serleg, amelyből az elhunyt színész ivott az előadás kezdetén. Gyönyörűen megkomponált színpadkép volt.

A nézők tapsolni kezdtek. Bravó, kiáltották többen is. Aztán a színpad két oldaláról végre egyenként befutottak a színészek, akik valószínűleg tényleg a tapsra vártak. Szépen felsorakoztak a holttestek között, és még egyszer közösen is meghajoltak. A taps felerősödött, majd amikor a fények elhalványultak, az ováció is alábbhagyott. Végül a színpad sötétbe borult, csak a két holttestet érte fény, Jágó alakja még épp látszott a ravatalok mögött.

A taps elhalt, de egyetlen néző sem moccant.

– Nem megyünk? – leheltem Edvin felé szinte hangtalanul. Megrázta a fejét, és továbbra is a halottakat bámulta. Mindegyik vámpír perverz – ez volt az egyik legelső dolog, amit vámpírvadászként megtanultam, így nem kötözködtem. Ha neki még néznie kell egy ideig a hullákat, ám legyen. Én már annyira magam alatt voltam, hogy pár perc extra hullabámulás már nem osztott, nem szorzott. Kissé gyanús volt, hogy nem csak Edvin bámulta áhítattal a színpadot, ám még mielőtt azonban bármiféle következtetést vonhattam volna le a nézőközönség perverzitásfaktorára vonatkozóan, a nézőközönség felpattant a helyéről. Kényszeredetten én is felálltam. Aztán majdnem visszahanyatlottam a székembe: Othello felült a ravatalon. Megkönnyebbülten lélegeztem fel.

– Basszus, én tényleg elhittem, hogy meghaltak! – kiáltottam fel hangosan, a nézőtéren úgyis akkora volt a morajlás, hogy nem volt szükség hangtompítóra.

– A színház nem színház katarzisélmény nélkül – oktatott ki Edvin – Aki szerepel a darabban, annak kutya kötelessége feltámadni, és a nézők előtt meghajolni.

– De az illúzió tökéletes volt – csodálkoztam. Aztán elgondolkodtam. Lehet, hogy nem is a két főszereplőt, hanem a nézőközönséget manipulálta Jágó? Ennyi embert egyszerre? Elég ijesztő gondolat volt: találkozni valakivel, aki egy színháznyi vámpírral és emberrel képes elhitetni, hogy a színpadon mutatott halál valódibb, mint az életben. Ennek ellenére felszabadultan és szinte őrjöngő boldogsággal néztem, amint Desdemona kecsesen felül a ravatalon. Imádtam a vámpírszínházat, még ha óriási átverés áldozata voltam is. Elhittem, hogy a halál valóságos, ezért most az élet sokkal szebb volt, mint pár perccel, pár órával ezelőtt. Katarzis.

Felállva tapsoltam a többiekkel, és úgy fogtam magamat vissza, nehogy én is hangos bravo kiáltással dicsérjem a produkciót. Így, festék nélkül, Othello hihetetlenül vonzó férfivá változott – bár gyanítottam, hogy némi smink azért került az arcára a halotti sápadtság felidézése érdekében. Desdemona hasonlóan sápadt arcbőre ragyogott a sárgás reflektorfényben. Talán csak a művészi megvilágítás tette, de haja még aranylóbbnak tűnt, mint az előadás alatt, és a szűzies jelmez helyett olyan ruha feszült tökéletes testén, mely kiemelte formáit. Igazi átalakuláson ment keresztül az alatt a néhány óra alatt, amit mi a büfében töltöttünk. Othello nemkülönben, hiszen a barbárságot hangsúlyozó kosztüm és smink eltűnt, hogy helyébe az elegáns, civilizált férfiasság lépjen. A színház tökéletesen megvalósította azt, ami elvárható tőle, állapítottam meg. Szimbolikus halál, s nem egyszerűen feltámadás, hanem újjászületés. Megújulás a halál által, ez a színház lényege.

Desdemona és Othello egyszerre nyúlt a ravatal mellé helyezett serlegekhez. Mohón ittak. Ez itt egy színház, gondoltam. A serlegekben lévő folyadék az élet itala, amiből most isznak, hogy szimbolikusan megerősítsék feltámadásukat. Elismerően bólintottam. Gyönyörű keretes szerkezet: a színielőadás elején a halál serlegéből ittak, de maga a serleg is átlényegül, az életet biztosító nedű tárhelye lesz. Le a kalappal a rendezés előtt!

És akkor egy csepp legördült Desdemona ajkáról. Végigpergett tökéletes ívű állán, majd lassan végigkúszott karcsú, nemes vonalú nyakán. Úgy tapadt rá a tekintetem, mint mindenki másé. Az apró csepp még tovább gördült, s vörösre színezte a hófehér ruha szegélyét.

A tapsvihar leírhatatlan volt. Én pedig csak álltam, és néztem.

– A serlegben… – szedtem szaporán a levegőt – vér volt.

– Természetesen – fordult felém széles mosollyal Edvin. – Ez minden, amire egy újszülött vágyik.

– Jobban mondva, egy újszülött vámpír – helyesbítettem.

– No, igen.

– És a serlegben, az előadás előtt szintén vér volt. Csak éppen…

– Vámpírvér, igen. Ha nem kerül vámpírvér a szervezetbe még a halál előtt, lőttek a feltámadásnak.

– Vagyis mindaz, amit láttam, mégsem illúzió.

– Az volt az illúzió, amikor elhitted, hogy mindaz, amit láttál, csak illúzió volt. Na, tetszik a színház? Most mondd azt, hogy az előadás nem valósította meg tökéletesen azt, ami elvárható tőle. Halál, amit nem egyszerűen feltámadás követ, hanem újjászületés. Megújulás a halál által, én mondom, ez a színház lényege.

***

A kihalt utcák sötétje szinte megnyugtatott, pedig egy vámpírral az oldalamon sétáltam hazafelé.

– Innen egyedül megyek – mondtam a térre érve.

– Ahogy óhajtod – mondta. – Remélem, élvezted az estét. Gondoltuk, megpróbáljuk emlékezetessé tenni a találkozónkat.

– Gondoltuk?

– Hát, igen – bólintott sejtelmesen. – Elvégre te nem irántam érdeklődtél, hanem irántunk.

– Egy IQ-vámpírral akartam találkozni, ez igaz.

– Hát, megtörtént. Fehérholló Filip, az IQ-vámpírok ura, üdvözletét küldi. Nem volt rest megszervezni neked ezt a kis színielőadást.

– Nekem szervezte? – Értetlenül pislogtam.

– Persze. Csak a tökéletes illúziót és színházi élményt elősegítendő széles körben meghirdette, hogy legyen nézőközönség.

– És mindezt miért?

– Mert ő az IQ-vámpírok ura. Ennek megfelelően, stílusosan kívánt üzenni Neked. Hogy értsd, Vámpírcsapoló: mivel a kormánynak dolgozunk, ritkán teszünk el láb alól állami alkalmazottakat. De hiába hiszed azt, hogy biztonságban vagy, megtaláljuk a módját annak, hogy rosszul érezd magad. Tudjuk, hogy mintát gyűjtesz az ostoba alja néptől. Márpedig ez nekünk nem tetszik. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy megnehezítsük a munkádat. IQ-vámpírmintáról pedig ne is álmodj! Egyikünk sem olyan ostoba, hogy segítse a kutatásaidat, amivel jobban megismerhetnél minket. És még valami – mondta, majd közelebb lépett hozzám. – Egy kis emlékeztető, semmi komoly. Nem kell félned. Ígéretet tettem, hogy nem esik komolyabb bántódásod. És még csak nem is fog fájni. Mármint nem fog elviselhetetlen módon fájni – pontosított, és megragadta a fejem. Nem tiltakoztam. A munkámból adódóan harapott már meg vámpír, így tudtam, hogy tényleg elviselhető a fájdalom. – Azt hittem, tiltakozni fogsz – jegyezte meg csodálkozva.

– Csak illúzió, hogy lenne értelme – feleltem.

– Látom, megtanultad a leckét – vigyorgott elégedetten, és összeszorított fogakkal letépte nyakamról a bőrpántot. Az ezüst felsérthette az ujjait, de egy pillanat alatt visszagyógyult, nem csinált belőle ügyet. Ez a pánt már tényleg kiszolgált, gondoltam elégedetten. Pont, mint gondoltam. Tökéletes az illúzió.

– Hogyne – feleltem engedelmesen. Iszonyúan fájt, ahogy az agyarai a nyakamba hatoltak, így nem kellett azzal foglalkoznom, hogyan palástoljam az örömömet. Nem szívta sokáig a véremet, és gondosan végignyalta a sebet, hogy a gyógyulási folyamat felgyorsuljon, és ne vérezzek ki. Figyelmes gesztus volt, de azért hálát éppen nem rebegtem érte. Nem voltam olyan állapotban – főleg, miután még egyszer felém hajolt ijesztő agyaraival, és a seb körül még egyszer megjelölte a nyakamat. Gondoskodott róla, hogy a fognyomai ne tűnjenek el egyhamar, hadd emlékeztessenek jó sokáig a találkozónkra.

Edvin eltolt magától.

– Na, milyen érzés mintát adni, Vámpírcsapoló? – Összepréseltem az ajkaimat, nehogy kibuggyanjon közülük a válasz, amit legszívesebben a képébe köptem volna. – Gondolj erre, amikor legközelebb megkörnyékezel egy vámpírt! – nevetett, majd eltűnt a sötétben. Megszédültem egy pillanatra a vérveszteségtől, de még időben le tudtam ülni a földre. Hívtam egy taxit, amely két perc alatt értem is jött. A sofőr besegített az autóba.

– Miért nem egy mentőt hívott? – csóválta a fejét, de azért hagyta, hogy beüljek. – Beviszem a legközelebbi kórházba – mondta.

– Nem kell, megvagyok – feleltem. – A Vámpírkutató Intézetbe vigyen! Ott majd ellátnak – nyugtattam meg.

– Hát jó – bólintott, és rálépett a gázra, én pedig felhívtam a labort. Takival közöltem, hogy öt perc múlva az épületnél leszek, és tolják ki a seggüket, mert én egyedül nem fogom tudni betolni az enyémet. Kismeredekkel eltámogattak a liftig, onnan meg már sétagalopp volt az első laborig.

– Gyorsan, gyorsan! – sürgetett minket az ajtóból Laca. – Lehuppantam a székre. – Legyen mázlink! – kiabálta extázisban. – Jól vagy, Bori?

– Remekül – válaszoltam, és magam is meglepődtem, hogy vigyorgok, mint a vadalma.

– Legyen mázlink, legyen mázlink! – dünnyögte az orra alatt Laca, miközben levette a mintát a sebből. – Tényleg sikerült megharaptatnod magadat egy igazi IQ-vámpírral?

– Tényleg – mondtam. – Nem volt olyan okos, mint amilyennek hitte magát.

– Egy vámpír lehet nagyon okos, de ha ősrégi kövület, egyáltalán nem biztos, hogy lépést tart a tudománnyal. Valószínűleg eszébe sem jutott, hogy a nyálát a sebben hagyja, és ebből egy kis mázlival szuper DNS-mintát nyerünk.

– Persze a vér jobb lenne – töprengett Taki. – A franc se tudja, miért, de a vérben mindig kimutatható pár olyan mágikus komponens, ami sehol máshol.

– Kezdetnek jó lesz a nyál is – mondta Laca. – Kis harapás neked, nagy lépés az emberiségnek.

– Ezt már elsütötted egyszer, vagy rosszul emlékszem?

– Oké, de ez most tényleg nagy dobás lehet. Egy IQ-vámpír mintája nem semmi!

– Remélem is, hogy nem semmi – dünnyögtem. – Ahhoz túlságosan is sokat szenvedtem ma már – mondtam, miközben kénytelen voltam elszenvedni még egy tűszúrást, hogy végre megkaphassam kiérdemelt transzfúziómat.

– Nagy voltál, Bori!

– Tudom – bólogattam lelkesen, majd becsuktam a szememet. Hihetetlenül elgyötört és álmos voltam.

– Bingó! – ébresztett fel Laca hangja.

Na, milyen érzés mintát adni, te rohadt vérszívó, gondoltam magamban.

***

Délre értem haza. Dani még pizsamában volt, a gyerekek és Niki már rég sehol.

– Hát veled meg mi történt? – kérdeztem meglepve.

– Ezt inkább én kérdezhetném – biccentett a nyakamon díszelgő kötés felé.

– Semmi komoly. Épp csak egy karcolás.

– Mázlista vagy. Mondtam előre. Bár nem így értettem.

– Tudom. És te? Kissé elcsigázottnak tűnsz.

– Az nem kifejezés. A csajok tizenegyig fenn voltak. A szüleik azt mondták, kilenckor már be szokták verni a szunyát!

– De nem akkor, ha buli van.

– Igen, rájöttünk. És este Barbie-filmet kellett néznem.

– Te szegény. – Próbáltam együtt érzően hangozni, de csak az iróniáig jutottam.

– Nem viccelek. Láttál már te Barbie-filmet?!

– Nem. Sőt, azon leszek, hogy soha ne is lássak.

– Olyan, mintha két órán keresztül kínozna egy nagyon tapasztalt, nagyon szadista hóhér egy giccses, rózsaszín kínzókamrában, aminek már a színétől is a hányinger kerülget. Szinte éreztem, ahogy cseppenként szivárog el belőlem az életkedv és az életnedv.

– Ez nagyon durván hangzik – értettem egyet. – És remélem, életnedv alatt vért értettél, és nem azt a másik igen fontos anyagot, ami nélkül nincs élet. – Felröhögtünk. A nyakamba nyilallt a fájdalom; elfordultam, hogy Dani ne lássa eltorzult képemet.

– Nos, azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy egy Barbie-film után a lényeget már nem állíthatjuk fel, úgyhogy ennyit arról a bizonyos életnedvről.

– Te jó ég! – nevettem teli szájjal. – Neked tényleg szívás volt ez az este.

– Igen. Te megúsztad egy karcolással, de bennem ez maradandó nyomokat hagyott.

– Igen, nagyon úgy néz ki – rogytam le végre a kanapéra.

– Úgy érzem magam, mint aki lassú kínhalált szenvedett. De tudod mit? Feltámadtam. Nem is, ez nem jó szó rá. Újjászülettem. Mert ma másképp látom az életet, mint eddig. Garantáltan megbecsülöm a napot, amelyiken nem kell Barbie-filmet néznem.

– Pontosan értem, miről beszélsz – feleltem ásítva. Felraktam a lábam a kanapéra, és reméltem, egy olyan napról fogok álmodni, amelyiken nem kell vámpírszínházba mennem.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: novella

Eddig 17 hozzászólás.

  1. tapsi szerint:

    Na jo, ezert a cimert mindenki tiz ev folyamatos Twilight rina-valogatas nezest erdemel, az is, aki kitalalta, meg az is, aki nem beszelte le rola surgosen (nevezhettetek volna Szanalmasan Gagyi Kozhelynek is, az ugyanezt fejezi ki, de legalabb nem annyira unalmas)

    A tobbi a maga mufajaban vegul is, hat oke, marmint gordulekeny meg magyar mondatokbol all (tudom, hogy ez nagy ereny), ha valakinek bejon ez a tema, biztos meg jo is. De a cim egyszeruen olyan zsigeri tiltakozast ebreszt bennem, hogy azon keptelenseg tultennem magam.

  2. fbdbh szerint:

    Ezektől a párbeszéd-átkötőktől a hideg ráz.

  3. kwindu szerint:

    Nincs az-az isten, hogy én ilyen vámpíros akármit olvassak útálom ezt a műfajt. Unalmas egyforma és ezerszer lerágott csont. Már a vámpírokat is unom pláne, ahogy mostanában használják őket a fantasynak beállított fércművekbe. Tévedés ne essék, nem Ágnest akarom leszólni csak maga a téma, taszít.

  4. onsai szerint:

    Jópofa volt.

  5. solymosgyu szerint:

    nagyon rossz. mert vámpíros.

  6. dragondark szerint:

    Nekem tetszett. Kösz’ szépen, hogy megosztottad velünk.

  7. raves szerint:

    Szerintem műfajtól/zsánertől/típustól/stb. függetlenül léteznek jó meg rossz írások. Csak azért nyafogni, mert valami nem az ő kedvelt műfaja… háááát… megmosolyogtató.

    Én pl. nem szeretem a pacalt, de elismerem, hogy készülhet jó és rossz pacal. Azt ítéljék meg azok, akik szeretik.

  8. elgabor szerint:

    Visszafogtam magam, ezért az eredeti kommentemet el sem küldtem. Alább a második nekifutás:

    Fájdalmasan, rettenetesen rossz. Kínszenvedés olvasni, és nem a zsánere miatt. Ez egészen egyszerűen kínos, késői Cherubion-novellaválogatás szintű szöveg. Erőltetetten ható műlazaság, húszfilléres fordulatok, krétával-a-táblán kategóriás hősnő–

    Ha ez volt a második helyezett, milyen lehetett a többi?!

  9. dominikblasir szerint:

    A vámpíros téma nekem sem kedvencem, de nem volt rossz, alapvetően tetszett. Hangulatos, gördülékeny, szórakoztató, többet nagyon nem is vártam. A humor itt-ott erőltetettnek tűnt, de akadtak jobb pillanatai is.

  10. kwindu szerint:

    raves: Más véleményét ne minősítsd, mert a tieddel sem teszi senki. Amúgy meg ez a téma nem pacal, ha nem lerágott csont:-). Ja és nem a műfaj a probléma inkább az, ha egy ötlet divata válik, lásd vámpírok és ez a minőség rovására megy. Meg hát vámpír történetekben már mindent meg írtak régen, ami valóban zseniális és a mostani felhozatal fogalmazunk úgy nem jó. Nem akarom Ágnest meg bántan, de ez a véleményem az alkotó munkához ezután is jó egészséget és erőt kívánok neki és sok sikert.

  11. raves szerint:

    kwindu: és a novelláról mi a véleményed? 🙂

  12. adeptus szerint:

    @kwindu Függetlenül a novellától: hogy a vámpírokról már mindent elmondtak, az erősen támadható kijelentés. Én sem kedvelem a vérszívókat, hajaj, de még mennyire nem, de például Peter Watts a Blindsightban teljesen újszerű vámpírképet alkotott, és az nem volt annyira rég.

  13. kwindu szerint:

    adeptus:Én a sokk borzalmas fércművet utálom vámpír téren nem magát a mítoszt. Blindsight nem volt rossz, de annyira nem is volt jó, de hát ezen nem fogok vitázni ízlések és pofonok:-)

  14. marvin szerint:

    Annyira nem tragikus, bár nem is világszám, és még mindig jobb, ha ilyesmit olvas a gyerek, mint a Twilight-szinten pusztító agyhalálokat. Ebben legalább giccses érzelmi szoftpornó nincs (mert az érzékeny és összetett lelkű női olvasónak, szemben az állú farkú kanokkal, ugye az kell, mondjuk én már a “női irodalom” meghatározástól lábrázást kapok, mintha a nő valami alsórendű állatfaj lenne, aminek külön el kell hülyíteni és tocsogósra szirupozni mindent, á, elkalandoztam).

  15. marvin szerint:

    Fenébe, elírtam az álló farkat.

  16. noro szerint:

    A vámpírok ma sztem egyvalamire jók: hogy kiröhögjük őket. Ebből a szempontból az írás nem is rossz, bár a második felében kezdi túl komolyan venni magát

  17. alfdam szerint:

    Jahjjj, miért ez a finomkodás? A szöveg egész tiszta volt, a párbeszéd persze még mindig rettenetes, de legalább használható.
    De hol maradt az ötlet, a merészség? Megint minden sivárra polírozott giccs, a szereplők vagányak és intelligensek és szépek és humorosak.
    Unalmas.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon