A 47. Nebula-díjkiosztó hétvége, 2012. május 17 és 20. között kerül megtartásra az USA-beli Arlingtonban, és megpróbáljuk ismét kicsit közelebb hozni számotokra a díjért induló írások egy részét.

A regényjelöltek a következők:

Cirkusz a világvége után, gőzpunkkal kevert mágia, fura szerzetek még furább kompániája, a cirkusz után nyomozó világi hatalmasság – ismerős? Genevieve Valentine első regénye, a Mechanique: A Tale of the Circus Tresaulti mintha csak felsorakozna a cirkusz-trendbe, de  nem ezért került a figyelem középpontjába.

A szerző, akinek eddig jobbnál jobb novelláit olvashattunk izgalmasabbnál izgalmasabb antológiákban, valami egészen mással rukkolt elő, mint egy sablon gőzpunk regénnyel.

Egy dolgot tisztázni kell: a kötet a maga teljességében csak úgy élvezhető igazán, ha az ember odavan a fogaskerekekért. Mert akkor minden klappol, és minden mondaton, ahol csikorognak a gépezetek, vigyorogni fogunk. Ha nem kenyerünk a gőzlufi – és bevallom, nekem nagyon nem az – akkor marad minden második mondat, aminek örülhetünk.

Mert nem a történet fog magával ragadni, hanem az apró, felcsillanó epizódok. Ahogy rájövünk az évszázadok óta vándorló társulat titkára. Ahogy az izzó gyűlölet összefogja a Tresaulti kompániát. Ahogy a vágy harcol a szeretettel. Ahol inkább megnyomorítják egymást az artisták, csak hogy elodázzák a hirtelen véget.

A Tresaulti ugyanis nem szokványos vándorcirkusz: a névtelen, folyton cserélődő zsonglőrökön és táncos lányokon túl a többiek testében ott csikorog valamilyen gépezet. A légtornászok könnyed röptét mesterséges csontok segítik, az erőművészek teste acélvázzal nőtt össze, de még az egyszemélyes zenekar is alig több egy önjáró zenegéphez láncolt emberi tudatnál. Megannyi megjavított automata, amelyben valami mégis végletesen eltörött.  És persze ott van Alec, a Repülő Ember. Pontosabban nincs ott, a halálos baleset óta, amelyről senki sem beszél, de hatással van minden szóra, minden gondolatra. Ám megmaradtak a szárnyak, ott pihennek a Főnök műhelyében, várva arra, hogy új gazdára találjanak.

Nem a történet tehát a lényeg, nem az, hogy a cirkusznak össze kell fognia egy külső ellenség ellen, hogy Kicsi Georgenak rá kell ébrednie az igazságra, és hogy Madárnak és Stenosnak meg kell vívnia vértelen harcát a szárnyért.

A lényeg az elkapott, pengeéles pillanatok sora – mintha nem is prózával, hanem versek sorával lenne dolgunk. Éppen ezért nyugodtan olvashatjuk darabokban, elidőzve – a Tresaulti társulat nem tud úgy átsuhanni az agyunkon, hogy ne hagyna ott néhány, hetek-hónapok múlva is előbukkanó, kellemes emléket.

További információk:

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. solymosgyu szerint:

    verszakok-ból áll?

  2. adeptus szerint:

    @solymosgyu
    Nyilván nem. :) Az egy hasonlat akart lenni.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon