SFmag

Nehéz komolyan venni az újonnan megjelenő vámpírregényeket, a giccses tini irodalom elkoptatta, és méltóságától is megfosztotta a figurát. A vámpírból lovagias szerető lett, elfeledkeztünk a fokhagymáról, a karókról, és arról az elemi gonoszságról, amit eredetileg a vámpír megtestesített. Hobo szavaival: „Hívhatnánk Drakulát, hiába jönne, senki sincs már, aki félne tőle.” Szerencsére Benedek Szabolcs A vérgróf című regénye valami egészen mást nyújt: akad benne egy vámpír (a klasszikus, nem a giccses fajtából), de csupán egyik alkotóeleme a szerteágazó és gazdag történetnek.

A regény az 1910-es évek Budapestjén játszódik. A hatásvadász fülszöveg brutális sorozatgyilkosságot ígér, vadállati módszerrel széttépett prostituáltak testét találják meg a Városligetben és rosszhírű bordélyokban. A rendőrség Mihucz Ervint, az éjszakánként lumpoló fiatal nyomozót küldi a helyszínre, de a felütés ellenére kár klasszikus krimi szálat várni. A végén mintegy mellékesen kapunk ugyan egy gyilkost, ahogy az illendő, de nem a fordulatok vagy a nyomozói észjárás lendíti előre a történetet.

A főszereplő maga Budapest és a hangulat. A belterjes kávéházi irodalmi körök, ahol a tollforgatók két szalvétára rótt vers között részegednek le, és igazi megtiszteltetés, ha halandó közéjük ülhet. A Vígszínház, ahol ünnepelt színésznők és egyszerű díszletépítő munkások nyüzsögnek a folyosón; a kulturális elit, akik a luxusszajha ölében politikáról, bálokról vagy irodalomról csevegnek. Ki-be járnak a történetbe a kor csillagai, mint Ady Endre, Molnár Ferenc, Bródy Sándor és az akkor még kisfiú Hunyady Sándor, akiknek villámszerepe cseppet sem öncélú, hiszen magához az atmoszférához, a Nyugat békebeli korához tartoznak.

Ezt a sötét oldalával együtt is idilli világot ismerjük meg négy kisember szemszögéből. A nyomozó mellett feltűnik Sára, az egyik meggyilkolt prostituált barátnője, aki megejtett cselédből vált kéjnővé. Tarnóczay Etelka különösen csúnya és mellőzött fiatal lány, akinek vágya tartozni valakihez, legyen az egy színház vagy egy férfi, csak vegyék észre a különlegességét – de ahogy feléled benne a nőiesség, valami egészen más útra lép. A negyedik szál a hírlapíró Szállási Titusz története, aki egy hajóút során különös gróffal ismerkedik meg: azt állítja, II. Rákóczi Ferenc fia, speciális diétán él, és interjúkérdésekre csakis sötétedés után, a kúriájában hajlandó válaszolni.

Maga a vérgróf, Rákóczi Lipót alakja nem újítja meg a vámpírábrázolást, inkább visszatér a klasszikus formákhoz. Bölcsességével együtt rémisztő, lezárt szobákkal teli kastélyban lakik, és egy óriástermetű, mogorva szolga kíséri. Benedek Szabolcs vámpírja tisztelgés a régi alakok előtt, nem pedig a divattéma meglovagolása. Annyira talán nem is meglepő, hiszen a szerző fordította John Polidori A vámpír című 1816-os kisregényét, amelyet minden vámpírtörténet geneziseként tartunk számon. Ennek ellenére Anne Rice felfogása is megjelenik, miszerint a vámpír bár nagyhatalmú halhatatlan, de nem maga a gonosz, és akár saját létformájától is undorodik.

A vérgróf tehát nem az új ötletekkel vagy furfangos krimi szállal emelkedik ki a szórakoztató irodalmi palettáról, sőt, még a budapesti hangulat sem teljesen eredeti, elég Kondor Vilmos néhány évtizeddel később játszódó regényeire gondolnunk. Az eleven karakterek életútja azonban izgalmasabb bármelyik gyilkosságsorozatnál, ahogy Benedek Szabolcs korabeli nyelvezetre reflektáló cikornyás, néhol szándékosan modoroskodó stílusa is külön élvezet. Ritka a fantasztikus irodalomban ez a szépírói igényesség, a szöveg egyáltalán nem csak funkcionális, irodalmi utalásaival játékra hívja az olvasót. Ha pedig valakit az effajta elismerések győznek meg, Benedek Szabolcs 2010-ben József Attila-díjat kapott.

A tartalomhoz rendkívül igényes kiadás tartozik, a Libri Kiadó könyvét öröm kézbe fogni, a borítón lecsurranó vércseppet minden alkalommal megsimogattam, akkor is, ha hatásvadász, és nem egészen tükrözi a regény értékeit. A folytatás, A vérgrófnő még idén ősszel várható, amely a cselekményt Erdélybe helyezi át: kíváncsi vagyok, a másfajta hangulat is annyira magával ragadó lesz-e, mint A vérgróf Budapestje; a jövőre esedékes zárókötet, A vértanú, pedig a világháború után lábadozó Magyarországot mutatja be. Mindenképp várom a folytatásokat, és örülök, hogy akad még vámpírtörténet, ami miatt a vámpíroknak sem kell szégyenkezniük.

További információk:

• Interjú a szerzővel a Kötve-fűzve blogon
• Ha már John Polidori és klasszikus vámpírok, ajánljuk Juhász Viktor A polidori című írását az SFmag novellatárából.

Hozzászólások

hozzászólás