Idén április 6 és 9 között rendezik meg a 2012-es Eastercont, ahol az 1970-ben létrehozott, rangos brit science-fiction díj, a BSFA-award győztesét is kihirdetik. A díjat többek közt olyan neves szerzők kapták meg eddig, mint például Arthur C. Clarke, Philip K. Dick, Brian W. Aldiss, Dan Simmons, Iain M. Banks, China Miéville, Alastair Reeynolds vagy Ian McDonald. A következő napokban végigvesszük és bemutatjuk Nektek az idei jelölteket. A jó hír az, hogy reményeink szerint nem egy közülük előreláthatóan még idén magyarul is olvasható lesz.

A jelöltek:

Magyarországon talán nem sokat mond Christopher Priest neve, mindössze A tökéletes trükk című regényét fordították le, azt is vélhetően a film sikere miatt sikerült valamelyest az olvasóközönség figyelmébe terelni. Nem is egy egyszerű szerzőről van szó: brit, nem keresi a hírnevet, nagyon más irodalmat alkot, mint amihez hozzászoktunk, ráadásul majdnem tíz év után jelentkezett most először egy új művel. S milyen érdekes visszatérés! Íme egy könyv, amelyet megközelíteni is nehéz: Ursula K. Le Guint összezavarta, több kritikus és olvasó nem igazán tudta, hova tegye, és az is bonyolítja a dolgokat, hogy teljesen más élményben lesz része annak, aki ismeri a szerző előző munkáit.

Elrettentő? Valójában egészen frissítő! Intellektuális kihívás, de nem a kifejezés rossz értelmében, mert a szöveg kristálytiszta, élményszerűen olvasható, vagyis hozza a szerzőtől elvárt minőséget. Nem, a kihívás valóban kihívás, arcon csattanó kesztyű: olvasó, tarts velem a megismerés, a lehetséges és lehetetlen peremvidékére, rakjunk össze együtt egy olyan kirakóst, amelynek darabjai nem csak egy könyvben, de egy életműben tűnnek fel és vesznek el!

A The Islanders című regényben Christopher Priest visszatér ahhoz a fiktív szigetcsoporthoz, amelyet már több művében is megjárt: ez a Dream Archipelago, vagyis az Álom-szigetcsoport. Kísérletet tesz arra, hogy egy olyan formában írja meg a történetét, amelynek nem lenne szabad működnie. Regényt mondtam, de hazudtam. Vagy talán csak elferdítettem az igazságot, ahogy Priest szokta. Vagy talán magam sem tudom, hová tegyem a művet.

Ez a regénykísérlet valójában útikönyv, vagy ha a „gazetteer” egyik vonatkozó szótári jelentését nézzük: földrajzinév-tár. Legalábbis ilyen formában íródott. Szigorúan és takarosan végigveszi több sziget gazdaságát, történelmét, turista-látványosságait, érdekességeit, elmondja, milyen valutát vigyünk magunkkal, és hogy milyen szokásokra számítsunk.

A fejezetek a szigetnevek ábécésorrendjében jönnek egymás után. Főszereplő nincs, cselekmény nincs, vagy legalábbis máshogy bontakozik ki, mint ahogy megszoktuk. Kérdés, hogy ez miféle olvasási élményt biztosít és ki a célközönsége; viszont érdemes megvizsgálni az írói szándékot, mielőtt leírnám, hogyan is érzek a könyvvel kapcsolatban.

Priest maga ellenzi a különféle irodalmi kategóriák, zsánerek definiálását, és mindig igyekszik kikerülni, hogy ezekbe bárki be tudja sorolni a könyveit. Ha mégis meg akarnánk határozni, mi is az író művészetének a lényege, a Bruce Sterling által felvetett „slipstream” kifejezés a legkifejezőbb: az ún. „magas irodalom” és a fantasztikus irodalom közötti átjáró, ahol érezzük, hogy baj van a mű valóságával, megfoghatóságával, az író mégsem él a zsánerek toposzaival, sablonjaival, vagy éppen mindegyiket ravaszul (rejtve) felhasználja. A slipstream irodalom lényege (és ez különösen igaz Christopher Priest műveire) a kognitív disszonancia, mely szerint az olvasó egyidejűleg érez, tapasztal különféle behatásokat, az eredmény pedig nyugtalanító, mágikus és transzcendens.

Amikor először elkezdtem olvasni a könyvet, egyből Jorge Luis Borges jutott eszembe. Legismertebb novellájában, a Bábeli könyvtárban ő is egy fiktív hely tudományos pontosságú, szenvtelen bemutatására tesz kísérletet, és diadalmaskodik irodalmi eleganciával. Priest regénye viszont továbbviszi a kísérletet; különböző történetrészleteket (önállóan helytálló novellákat) is beilleszt az útikönyv-formátumba, és ezek kirakósjáték darabjaiként bukkannak fel a különféle fejezetekben. Ráadásul előjön az íróra olyannyira jellemző, pimasz irodalmi eszköz, a szándékosan rosszul leplezett hazugság is. A tökéletes trükk című regény egyik leghatásosabb felvezetése, amikor a bűvész a narrációjában közli az olvasóval, hogy félrevezeti őt és nem árulja el a teljes igazságot. Ez most ugyan rejtetten, de megjelenik a The Islanders lapjain is. Egyik interjújában az író azt mondja: „Minden fikció hazugság, minden fikció felöltöztetett igazság, vagy az igazság egy változata. Az emberek, akik leírnak dolgokat, általában egyszerűsítenek, zavarosan fogalmaznak, rosszul emlékeznek, vagy úgy sarkítanak, hogy jó színben tüntessék fel magukat. Minden írott anyag valamilyen szempontból megbízhatatlan.”

Szóval az útikönyvbe belekerülnek személyes beszámolók, naplórészletek, interjúátiratok, ezeknek elemzései, és így már egy kicsit más az olvasási élmény is. Mondhatnám, hogy olyan, mint a World War Z óta népszerű áldokumentum-forma, de ez meg sem közelíti az igazságot. A The Islanders, minden kitérője ellenére szigorúan tartja magát a kitűzött formához. A kitérők viszont nagyon-nagyon erőteljesek. Egy-két oldal erejéig kapunk őrülten izgalmas techno-thrillert, horrort, kísértetsztorit, krimit… azaz minden zsánerből egy kis ízelítőt, miközben a szigetcsoport és híresebb lakóinak történetét fedezzük fel. Bevallom, a legtöbb fejezet engem nagyon fel tudott pezsdíteni, és arra is motivált, hogy jobban elmerüljek az író korábbi könyveiben. A nálunk is megjelent, és Christopher Nolan által megfilmesített A tökéletes trükk hatalmas élmény volt, de rá kellett jönnöm, hogy az csak a jéghegy csúcsa. A The Islanders kötődik legalább egy korábbi regényhez (The Affirmation: a cím fel is bukkan a szövegben!) és egy novelláskötethez is (The Dream Archipelago).

Nem tudom, mit mondhatnék még. Regény, novelláskötet, fantáziajáték, ezeknek tökéletes fúziója? Mindegy is, ha az olvasó átkerül egy megfoghatatlan realitású kitalált világba, amely kísértetiesen hasonlít a miénkhez, mégis teljesen más. Ha kell, lehet elemezni, jegyzetelni hozzá, diagramokat vezetni, elmerülni ebben a furcsa világban, de ha valakinek túl magas ez a kirakósdi, még mindig olvashatja csak a (különben kiváló) „novellákat”, átugorva a földrajzi fejezeteket és az összekötéshez szükséges gondolkodást. Mindkét oldalról teljesen jó vétel. (Caveat! A korrektség jegyében hozzá kell tennem: még így sem biztos, hogy az olvasók többsége élvezné a szöveget. Priest nagyon távolságtartó író tud lenni, így a karakterközpontúságot kedvelő olvasók valószínűleg nem nagyon tudják beleélni magukat.)

S van itt még valami, ami nyugtalanít, de azért hangot adok neki: szerintem a teljes szöveg valahogyan kétértelmű. Mint a víz: egyszerre tükröződik és átlátszó. Állandóságában változékony. Olvasom a mondatokat, a teljesen egyenes stílust, és mégis, talán a szóhasználat, talán a szövegritmus miatt… valami más is történik, mint amit olvasok. Ritka, hogy egy szövegnél ilyesmit érzek, de ez valami hátborzongató élmény. Talán a szakszövegeknek van valami rejtett poétikája, vagy ezeket bizarr mesékkel kombinálva kapjuk ezt az élményt… nem tudom. Úgy tűnik, tényleg érvényesül az a bizonyos kognitív disszonancia. A The Islanders esetében szerintem kevés, ha egyszer olvassa az ember, mert nehéz összerakni, de nem lehetetlen. Az eredmény pedig tényleg csodálatos, felkavaró és ámulatba ejtő.

További információk:

 Egy rendkívüli kísérlet a könyv “összerakására”, diagrammal: http://mssv.net/2012/02/06/the-many-meanings-of-the-islanders/ (Spoiler-veszély!)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás.

  1. hanna szerint:

    A The Islanders megnyerte a legjobb regénynek járó díjat.

  2. marcus szerint:

    Már az ismertető alapján is nekem való, de ezek után kötelező lesz.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon