SFmag

Idén április 6 és 9 között rendezik meg a 2012-es Eastercont, ahol az 1970-ben létrehozott, rangos brit science-fiction díj, a BSFA-award győztesét is kihirdetik. A díjat többek közt olyan neves szerzők kapták meg eddig, mint például Arthur C. Clarke, Philip K. Dick, Brian W. Aldiss, Dan Simmons, Iain M. Banks, China Miéville, Alastair Reeynolds vagy Ian McDonald. A következő napokban végigvesszük és bemutatjuk Nektek az idei jelölteket. A jó hír az, hogy reményeink szerint nem egy közülük előreláthatóan még idén magyarul is olvasható lesz.

A jelöltek: 

• Kim Lakin-Smith: Cyber Circus (Newcon Press)
• China Miéville: Embassytown (Macmillan)
• Christopher Priest: The Islanders (Gollancz)
• Adam Roberts: By Light Alone (Gollancz)
• Lavie Tidhar: Osama (PS Publishing)

China Miéville-ről nehéz lenne azt állítani, hogy egy kaptafára gyártja a regényeit. Írt már gőzpunkba oltott gigantomán fantasy–antitrilógiát, többféle urban fantasyt – egy hagyományosat, egy antológiát, egy különösen őrültet és egy ifjúságit –, volt egy kafkai-borgesi ihletésű modern krimije is, ennek ellenére a szokásosnál nagyobb váltásnak tűnt, amikor kiderült, hogy a 2011-es Embassytown hagyományos science fiction lesz. A 2010-es Kraken bizonyos motívumaiból vagy a szerzővel készült interjúkból azt ugyan lehetett sejteni, hogy Miéville igazi geek, akitől egyáltalán nem áll messze a klasszikus sci-fi, de attól még sokan érdeklődve várták, vajon mit hoz ki egy tudományos-fantasztikus történetből.

Az Embassytown első pillantásra rögtön hozza az elvárt elemeket, vannak benne bolygók, űrhajók, hipertér és idegen fajok. Persze mindez még nyugodtan lehetne üres körítés is, de nem az – az Embassytown a szó klasszikus értelmében vett sci-fi, ahol a környezet nem egyszerű díszlet, ami bármikor lecserélhető, hanem az alapvető probléma kibontásához szükséges eszköz. Mivel Miéville-ről beszélünk, nem meglepő a sajátos hangulat, azonban ez a regénye sokkal lényegre törőbb és filozofikusabb, mint az eddigiek. A kitalált világ nem nyomja el a történetet, az ötletei továbbra is frissek, de most visszafogottabbak, ráadásul nem szökőárként zúdulnak az olvasóra.

Az Embassytown egy éppen csak felskiccelt űrbirodalom peremvidékén játszódik valamikor a meghatározatlan jövőben. Az Arieka nevű bolygón járunk, ahol az emberek békés diaszpórát alkotnak egy szó szerint élő város közepén, mint az őshonos faj vendégei – angolul Hostnak nevezik őket, bár a szó rejt még extra jelentéseket, laza fordításban most hívjuk őket Vendéglátóknak. Az idegen fajjal kizárólag a különleges, emberi Nagykövetek képesek kommunikálni, akik a kezdeti nehézségek után már jó ideje rutinszerűen látják el a feladatukat. Szóval minden unalmasan és rendezetten csordogál a határvidéken, egészen addig, amíg egy új és szokatlan küldött nem érkezik a bolygóra, amitől hamar elszabadul a pokol.

Az Embassytown rögtön a történet közepébe hajítja az olvasót, és mivel mind a háttérsztori, mind a világ fokozatosan áll össze, kell idő, amíg letisztul néhány dolog, viszont így legalább megvan a rádöbbenés öröme, amikor fény derül az addig csak tippelt magyarázatokra. A regény főhősnője Avice Benner Cho, az egykori navigátor egyike azon keveseknek, akik kijutottak Embassytownból, és vissza is jöttek. Avice egy immerser, aki képes a hajók irányítására az immer nevű szubtérben, ahol a csillagközi utazás bonyolódik. (Az immer a német „mindig” szóból származik, ellentétben a manchmallal, aminek a jelentése „néha”, és itt a normál teret jelöli). Hősnőnk egyben az Embassytown narrátora is, és miközben az egyik szálon adagolt visszaemlékezéseiből megismerjük élete történetét, egyúttal az említett űrbirodalomba is bepillanthatunk – igaz, a németes nevű bolygókból és szektorokból legfeljebb pár lepusztult űrkikötő és néhány idegen faj látszik. A fókusz ugyanis Embassytownon van, ami egyszerre a legjellegtelenebb és legkülönösebb település az ismert univerzumban.

Első pillantásra igazi Miéville-városban járunk, egy szerves metropolisz közepén megbújó diaszpórában, ahol az éltető légbuborékon kívül lélegző épületek, vándorló gyárak és organikus masinákat termelő szülőcsatornák vannak. Viszont bármennyire adná magát a környezet egy sci-fibe mixelt Új-Crobuzon megalkotására, Miéville a hangulatfestést leszámítva nem túl sokat időzik Embassytown – vagy az idegen bolygó – részletes leírásával. A történet nem a város, hanem sokkal inkább a lakói körül bonyolódik.

Az Embassytown a nyelv és a kommunikáció témáját járja körül. Ez nagyon sok sci-fiben nem probléma, hiszen a megszokott sablonok szerint a legtöbb idegen faj beszéli az angolt, vagy ha nem, hát elég bekapcsolni a fordítókészüléket. De mi van akkor, ha a puszta szavak nem elegendőek ahhoz, hogy két faj megértse egymást? A két szájszervvel rendelkező vendéglátó faj számára a gondolat és a beszéd egy és ugyanaz: aminek nincsen megfelelője a nyelvben, az nem is létezik, és fordítva is igaz: csak arról tudnak beszélni, ami létezik, ezért bonyolult hasonlatokat kénytelenek teremteni a kiválasztott emberek bevonásával. Viszont mi történik, ha az idegenek megpróbálnak megtanulni hazudni? Mi lesz, ha a nyelv váratlanul drasztikusan befolyásolja az elmét? És egyáltalán, hogyan lehet függő egy város?

Az Embassytown lassú sodrású, nehéz nyelvezetű, elmélkedős regény, ami sokban idézi a science fiction filozofikusabb irányzatát. Ami viszont az értékelését illeti, kissé bajban vagyok. A könyv néha egészen zseniális – az élő mondatrészekként funkcionáló emberi telepesek koncepciója például, vagy az Arieka őslakosai, akik tényleg minden porcikájukban idegenek, és nem néhány csáppal meg redővel idegennek álcázott emberek, a regény közepétől erősödő apokaliptikus szál pedig mesterien meg van írva. Néha azonban rettenetesen vontatottá és sterillé válik a történet. A regény kritikai fogadtatása kifejezetten pozitív (Ursula K. Le Guin Swifthez hasonlítja, mások Derridát emlegetik az alaptémával kapcsolatban), amit teljesen megértek, pedig személy szerint biztosan nem ez lesz a kedvenc Miéville-könyvem. Ennek nagyon szubjektív okai vannak – egyrészt a nyelv társadalmi szerepe köré épített alapötlet és úgy egyáltalán a nyelvészkedés nem igazán hoz lázba, másrészt pont azt a grandiózusságot és ötletparádét hiányolom belőle, ami másoknak éppen az eddigi Miéville-művekben tűnt túlzásnak. Aki viszont kedveli a magvas, elmélkedős sci-fit, mindenképpen tegyen vele egy próbát.

brainoiz

A cikk eredetileg az endless.hu-n jelent meg.

További információk:

 – Mieville 2009-es regénye, a The City&the City megnyerte többek közt a Hugo-díjat, a World Fantasy díjat, a BSFA-díjat és az Arthur C. Clarke díjat, és úgy néz ki, hogy az Embassytownnak is van esélye egy hasonló sikerszériára, mivel 2012-ben eddig jelölték a Nebula-díjra, a BSFA-díjra és az Arthur C. Clarke-díjra is. Vajon melyiket fogja megnyerni ezek közül?

–

Hozzászólások

hozzászólás