Egy éve kezdődött el az HBO saját gyártású sorozata, a Trónok harca, idén pedig megérkezett a folytatás. George R. R. Martin Tűz és Jég dala ciklusának második kötete, a Királyok csatája adja most a gerincet, melyet az első évadhoz hasonlóan tíz epizódban dolgoznak fel. Az HBO premier előtti vetítésén alkalmunk nyílt megtekinteni az első két részt: az új részekre nézve spoilermentes írás következik (aki az első évadot sem látta, azért vigyázzon).

Westeros látszólagos politikai nyugalma felkavarodott, a megüresedett trónra jogos és jogtalan örökösök áhítoznak. Joffrey, a gyerekkirály már rá is ült a Vastrónra; nagybátyja, Stannis is királynak vallja magát, hisz mégis ő az első igazi Baratheon az utódlási sorban; öccse, Renly szintén koronát szeretne, és bár jogilag nem ő következne, a nép szeretete támogatja; északról a Robb Stark vezette haderők masíroznak délre, hogy függetlenséget vívjanak ki és bosszút álljanak. A Keskeny-tenger túloldalán pedig a frissen megözvegyült Daenerys szövögeti terveit, hogyan vegye vissza, ami jár neki, nyomatékul három egyelőre tejfogú sárkánnyal. Kezdetnek ők öten feszülnek egymásnak, de a kisebb házak, uraságok tovább bonyolítják a helyzetet, és nem kizárt, hogy újabb trónigénylők is felbukkannak. És ki tudja, kik mozgolódnak a Falon túl…

Az új évad szerencsére tartja a megszokott minőséget. Martin  kegyetlen, sötét hangulatú világot fest fel, de a feszültség általában nem a harci jelenetekből adódik. Elég egy asztal köré ültetni a szereplőket, és megnézni, mihez kezdenek egymással. Ebben pedig a sorozat eddig is remekelt, a rébuszokban célozgató szómágusok, az intrikusok, a bolond őszinték mind élettel és súllyal töltik meg a jeleneteket. A megszeretett karakterek közül Tyrion (Peter Dinklage) továbbra is a legjobb párbeszédeket kapja, valószínűleg megmarad közönségkedvencnek. A többiek azonban, hiába kerültek már közel a néző szívéhez, követik a regényben megírt utat, ami nem biztos, hogy ötvenperces részekre szabdalva is ugyanolyan működőképes.

A regényt nem ismerő nézőknek már az első évadban nehézséget okozott átlátni a tengernyi szereplő közti szövedéket, és kellett pár rész, hogy a viszonyok tisztázódjanak. A második évadban mindez hatványozottan érződik. Mivel a karakterek elsodródnak egymástól, új és új szálak, új helyszínek nyílnak meg. A regény egyszerre nyolc-tíz nézőpontot kezel, de mindegyiküknek jut annyi tér, hogy kedvelhetővé váljanak. A sorozat első két része annyira mozaikos, hogy minden szál csupán egy, legfeljebb két jelenetből áll. Daenerys összesen öt percet kap, (épp annyit, hogy ne feledkezzünk meg róla), Robbnak és Catelynnek néhány kapkodva váltott mondat jut, Deres villanásnyi. Csalódás lehet ez az évadzárás után, hiszen a cliffhangerként kapott sárkányok szerepe elhanyagolható, és a már felvezetett főbb szereplők (Jaime, Sansa, Daenerys, Bran) is hiányoznak. A szétfutó cselekmény miatt nehéz is lenne mindenkire akkora hangsúlyt fektetni, mint eddig, az aprózódás mégis zavaró. Különösen az első részben éleződik ez ki, ahol a jelenetek közti kapcsolat csupán a fel-felbukkanó vörös üstökös. Eddig a legtöbb teret Királyvár kapta (ez annyit jelent, hogy egynél többször láthattuk), így Tyrion mellett meglepetésre Cersei (Lena Headey) az, aki kiemelkedhet. Amennyire rideg és szerethetetlen a regényben, annyira válik itt emberivé: egyszerre aggódik Jaimeért, érzi, hogy Joffrey irányítása kicsúszott a kezéből, és vasmarokkal kapaszkodik a hatalomba.

Bőven akadnak új szereplők is, az első két részben a sárkánykőieket ismerjük meg a legjobban. Stannis király (Stephen Dillane) sokkal puhányabb regénybeli szikár, szigorú és igazságos alakjához képest; Melisandre, a vörös papnő (Carice van Houten) kevésbé tűnik félelmetesnek, mint kellene. Azért fájó pont ez, mert számomra Stannis mindig optimális választásnak tűnt a trónra, és szívből drukkoltam neki, de a vásznon látott verziójára nem szívesen bíznám a Hét Királyságot. Persze várjuk ki az évad végét. Davos, a Hagymalovag (Liam Cunningham), aki csempészből vált a király bizalmasává azonban telitalálat a szerepre, ahogy a másik sziget, Pyke ura, Balon Greyjoy (Patrick Malahide) és lánya, Asha/Yara (Gemma Whelan) is ígéretesnek tűnik rövid megjelenésük alapján. A későbbi részekben kíváncsi leszek a Margaery Tyrellt alakító Natalie Dormerre (őt a Tudorok című sorozat Boleyn Annájaként ismerhetjük), és Briennere (Gwendoline Christie), akinek a lovagi tornás jeleneteknél kétméteres férfi kaszkadőrre volt szüksége.

Talán a fentiek miatt is, de ezúttal alaposabban hozzányúltak az eredeti történethez. Bizonyos események pl. Robb esetében előbbre kerülnek: mivel ő nem nézőpont karakter, az utólagosan, pár mondatban elmesélt történéseket most időrendben láthatjuk majd. Más viszonyokat erősen átírtak, Stannis és Melisandre kapcsolata a regényben rejtélyes és összetett, a sorozat második része alapján banális. Jaime a Királyok csatájában jóformán fel sem tűnik, ezt a sorozatban nyilvánvalóan nem tehetik meg.  Kellenek változtatások, a regény túl hosszú és szerteágazó ehhez a formátumhoz, így hiába fáj minden egyes húzás és egyszerűsítés, kár háborogni miattuk.

A látványra továbbra sem lehet panasz, a helyszínek még élőbbek lettek: a Falon túli jeleneteket Izlandon forgatták, Királyvár Dubrovnikban kel életre. Érdemes elmerülni az apró részletekben is, a kandalló karimájára kraken nyújtózik, a ruhákon valamilyen formában mindenki viseli a házállatát. A rémfarkasok végre nem ölelni való kiskutyák, hanem hatalmas, vicsorgó fenevadak, Dany egyetlen röviden látható sárkánya szép. Egészen másfajta látványt nyújtanak az öncélú szexjelenetek, a nézőmaximalizálás érdekében továbbra is női melleket vetnek be. Kicsit azért bosszantó ez, mert Kisujj bordélyára pazarolni a játékidőt elég nagy luxus, amikor a többi szálat erősen meg kellett csonkítaniuk. Többet uralják a képernyőt pucér nők, mint némelyik főszereplő.

Az első két rész tehát hangulatos, csak kissé távolságtartó. Számomra a fő kétséget a mozaikosság adja: persze a szálak az évad végére jobban összefutnak, de a történet ismerői tudják, hogy ez a probléma később még égetőbbé válik. Lehetetlen az alatt a pár perc alatt érzelmileg kötődni a karakterekhez, több teret pedig a játékidő szűkössége miatt nem kaphatnak. Remélem, az újraalapozás után helyrezökkennek a viszonyok, hogy a második évad is legalább olyan szerethető legyen, mint az első.

Itthon az első részt április 2-án 21:55-tól kódolatlanul, eredeti nyelven, magyar felirattal sugározza az HBO.

További információk:

Az SFmag.hu írása az első négy regényről

– Az ötödik kötet, a Sárkányok tánca (A Dance With Dragons) áprilisban vagy júniusban fog megjelenni az Alexandra kiadónál. Ha addig is kíváncsi vagy rá, hogy mi várható, olvasd el tavaly nyári ismertetőnket, ami az angol megjelenés után készült.

– Egy érdekes interjúban David Benioff és Dan Weiss, a Trónok harca sorozat író-producerei mesélnek a második évad forgatásáról, a regényekhez való hűségről, és a harmadik évadról elejtett pletykákra is reagálnak.

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: tévésorozat

Eddig 13 hozzászólás.

  1. Nihil szerint:

    “Amennyire rideg és szerethetetlen a regényben, annyira válik itt emberivé: egyszerre aggódik Jaimeért, érzi, hogy Joffrey irányítása kicsúszott a kezéből, és vasmarokkal kapaszkodik a hatalomba.”

    Igen, ennek a változtatásnak én örültem. Jobban kedvelem az árnyalt, összetett, és kicsit emberi “gonoszokat” a gyűlölni való rohadékoknál.

    “Stannis király (Stephen Dillane) sokkal puhányabb regénybeli szikár, szigorú és igazságos alakjához képest; Melisandre, a vörös papnő (Carice van Houten) kevésbé tűnik félelmetesnek, mint kellene. Azért fájó pont ez, mert számomra Stannis mindig optimális választásnak tűnt a trónra, és szívből drukkoltam neki, de a vásznon látott verziójára nem szívesen bíznám a Hét Királyságot.”

    Na neeee… Nekem is Stannis a kedvencem, én a regényben hibái ellenére sokkal szerethetőbb karakternek éreztem a fivéreinél. Olyan volt, mint egy shakespeare-i karakter. És én is azt éreztem, hogy a sok köpönyegforgató haszonleső mellett, és az elpuhult, semmirekellő fivére után, akinek az ígéretei francot sem értek, üdítő változás lett volna Stannis a trónon.

  2. bobzenub szerint:

    Nem tudom mi a problémátok Stannis ábrázolásával, a könyvekből is világos volt, hogy a kompromisszumképtelen rigorózusságával általános közröhej tárgyát képezi a saját udvarán kívüli, diplomáciai etikettet már csak gyakorlatból ismerő “játékosok” körében. Stannis főként ennek köszönhette, hogy egy darab támogatója sem volt a Robert Baratheon halálát követő első hónapokban. Valahol Tyrion ki is fejtette az egyik szereplőnek, hogy tudomása szerint Stannis a lázadás során képtelen volt úgy leülni egy tárgyalóasztalhoz, amiből ne keveredett volna egy olyan perpatvar, amit a tárgyalópartner legfeljebb idegesítőnek, Stannis pedig minimum halálos becsületsértésnek vett – remélem nem kell túlragoznom, hogy ez inkább szánalmas, semmint tiszteletreméltó?

  3. Nihil szerint:

    Hmm… én erre a pontra a regényekből speciel nem emlékszem – mindamellett, hogy Stannisnak veszett híre volt. Akárhogy is, az Öt Király háborújában volt ő, Joffrey, aki negatív tulajdonságok halmaza, Renly, aki inkább tűnt a népszerűsége ellenére egy nyikhajnak (Catelyn meg is jegyzi, hogy a sereg inkább a nyár lovagjaiból áll, és mindent megtesz, hogy azért kivonja magát a háborúból), Balon, aki csak úgy l’art pour l’art lázadt fel, illetve Robb, aki ugyan szimpatikus, de hát egyrészt Stark, ami már biztosítja az olvasók elfogultságát, emellett inkább a bosszú hajtja, ami érthető, de akkor is.
    Stannis sok tekintetben a bátjya inverze – Robert ugyan megnyerő tudott lenni, de az ígéretei sz*rt sem értek – és ez vonatkozott szövetségesekre és a törvénytelen gyermekeire egyaránt. Stannis nyers, rideg, faragatlan… de a személye mégis üdítő kontrasztot jelent a sok gerinctelen törtető mellett. Márpedig Királyvár egyik tragédiája a belterjes Targaryen vérvonal mellett illetve túl, hogy tizenöt évig egy olyan király ült a trónon, aki mindenkinek meg akart felelni – Cersei is említi, hogy éhezett a szeretetre -, ellenben amint a másik fél távozott, márt tett is az egészre. Az az ember volt, aki a testvére nászágyába vitt egy nőt, majd mikor gyereke fogant tőle, akkor Stannisra bízta.
    Valahol ironikus az is, hogy Robert legjobb barátja, Eddard, nagyon sokban hasonlít Stannishoz. Rideg, a becsületükhöz maximálisan ragaszkodó emberek, és Eddard egy kicsit puhább… ellenben nem annyival, mint amennyivel több szeretet és megbecsülés övezte Stannishoz képest.
    Stannist pedig jól kiegészíti Davos, aki sok tekintetben megint csak a “becsületes ember a kígyók között”, de Davosnak jóval több józan paraszti ész jutott! 🙂

  4. Hackett szerint:

    bobzenub:
    “Nem tudom mi a problémátok Stannis ábrázolásával, a könyvekből is világos volt, hogy a kompromisszumképtelen rigorózusságával általános közröhej tárgyát képezi a saját udvarán kívüli, diplomáciai etikettet már csak gyakorlatból ismerő “játékosok” körében.”

    A regényekben Stannis mindentől függetlenül kőkemény, “fejjel a falnak” típusú karakter volt, a második évadban szerintem egyelőre ennek még az árnyéka sem, inkább egy erőtlen muksónak tűnik.

  5. bobzenub szerint:

    @Nihil: Hogy üdítő kontraszt-e Stannis, az egyéni ízlés kérdése. Sziklaszilárd jelleme ellenére a mindeddig két lábon járó deus ex machinának tűnő Melissandre nélkül még a Greyjoyoknál is erőtlenebb szereplő lett volna az átfogó politikai erőtolulások tekintetében. Mindehhez pedig nulla diplomáciai érzék társul, így egészen az ötödik könyvig meggyőződésem volt, hogy az író sajátos humorforrásnak szánta a karaktert (akinek vannak történész ismerősei, talán érti, mire gondolok). Na meg a *spoiler* testvére elleni mágikus merénylet is megérne egy misét morális integritásának megítélése szempontjából.

  6. Nihil szerint:

    “Melissandre nélkül”
    Az lehet, de Melissandre éppen világképe miatt választotta Stannist a többi király helyett. Másrészt pedig egy háborúban minden fegyver számít… míg a papnő-féle titkos fegyverek is.
    “Na meg a *spoiler* testvére elleni mágikus merénylet is megérne egy misét morális integritásának megítélése szempontjából.”
    Na most tévedés ne essék, arról szó nem volt, hogy Stannis egy szent – éppen ez teszi érdekessé. Egy Eddardnál markánsabb szereplő, pont a szimpatikus POV hiánya miatt. Folyton visszatérő dolog nála, hogy az elv számít mindenek felett. Lám, nem kellett volna megcsonkítania Davost sem, és komoly problémát okozott nála, hogy kit támogasson tizenöt éve: a fivérét vagy a királyát.
    De a félkarú kovács jellemezte jól Stannist: kemény, de megtör. De amíg kemény, addig az is.
    “az egyéni ízlés kérdése”
    Az, hogy melyik karaktert ki kedvel, mindig is az volt (és részben a hibái mellett is kedvelem a karaktert), nem pedig politikai tényezők kérdése. Ellenben az már objektív, hogy az intrikába belefulladó Királyvár még Stannisnál is szánalmasabb. Az egy dolog, hogy a játékosok zöme ért a diplomáciához, csakhát a szavuk szart se ér, és szavak ide vagy oda, képtelenek túltenni magukat a sérelmeiken, így a szövetségek hamarabb omlanak össze, mint a kártyavár.
    Tywin lehet nagy játékos, de a sorsa már rég érett neki – az idők során számtalan ellenséget szerzett, és ezeket csupán az olyasfajta szörnyekkel tudta kordába tartani, akik szó szerint leharapták az őket etető kezet… jó, nem az övét, de akkor is. Pedig egyedül ő jöhet szóba vezetők terén, részben pont kegyetlensége miatt. A többiek pedig… nos Balon számára nem az a lényeg, mit nyer ő, hanem hogy az ellenségei mit veszítenek… egy eleve kudarcra ítélt hadjárat miatt indít egy eleve kudarcra ítélt új hadjáratot. Robb tapasztalatlan (és ő csak Észak királya akar lenni), Joffrey egy szörnyeteg, Renly nem igazán töri magát.
    Lehet, hogy ezen úriemberek közül sokan nyerőbb pozícióban vannak, de nem igazán tudnak mit kezdeni vele, ami tényleg segíti a saját ügyüket, nemhogy Westerosét…
    Nagy intrikusok ide vagy oda, Westeros azért nem bővelkedik a jó vezetőkben. Stannis nem lett volna hibátlan uralkodó, de nem hinném, hogy szégyenkeznie kellene a felhozatal mellett. Az például jó pont, hogy Davost azért tartja maga mellett, hogy azt is hallja, amit kell – ami azért jól tud jönni, igaz, Cersei?
    Más kérdés, hogy Stannis úgyis csak rövid ideig ülhetne a trónon, mivel Daenerys is szándékozik megjelenni a színen…

  7. Nihil szerint:

    (OFF: azért az nem semmi Martintól, hogy úgy lehet vitatkozni a potenciális jelölteken, mint ahogy a valóságban, választások idején…)

  8. Dralius szerint:

    Nem is tudom mit mondjak. Már az első évad alatt is volt egy kis keserű íz a számban, de ez most csak tovább nőtt. Az első részt én némely helyen szörnyen unalmasnak, mesterkéltnek és legfőképpen egy szerte szétfolyó katyvasznak találtam. Ha ennél tényleg nem tudnak jobbat alkotni, bár elismerem az átlaghoz képest ez is üdítő változatosságot nyújtott, akkor inkább többet nem is nézek fantasy filmet.

  9. Hackett szerint:

    Dralius:
    Nekem az jutott eszembe, hogy ott van pl. Rose, az északról Kisujj bordélyába került szajha, aki itt már madammá lépett elő, noha a könyvben nincs is benne. Már az első részben is rengeteg felesleges jelenete volt, de a 2. évad első két részében gyakorlatilag több játékidőt kapott, mint némely fontosabb karakter. Komolyan nem értem, miért ennyire fontos.

  10. Nihil szerint:

    Azt hiszem, eredetileg ő csupán a “vörös szajha” volt a regényben, akinek egy mondata van, amikor az emberek Robert haláláról beszélnek… és aminek az a lényege, hogy az emberek azt hiszik, mindent tudnak, miközben nem.

  11. csokker szerint:

    Nihil, látom, neked is emlékezetes volt a félkarú kovács hasonlata, mondjuk a Királyok csatája egyik legtalálóbb néhány mondata:

    “Robert volt a valódi acél. Stannis a tiszta vas, fekete, kemény és erős, az igaz, de rideg és törékeny, amilyenné a vas válik. Inkább törik, mintsem hajlana. Renly meg, hát, ő réz, fényes és csillogó, jólesik ránézni, de végül rájössz, hogy mégsem ér annyit.”

    Martinnál meg sosem lehet tudni, felér-e ez egy jóslattal. 😀

    (És muszáj megfigyelni, hogy az író egy kovács szájába adja a mondatokat, és a kovács mihez fogja hasonlítani az embereket? Ahhoz, amivel dolgozik. Tök jó.)

  12. Nihil szerint:

    csokker: igen, Martinnál tök jó az, hogy sokat elárul az adott személyről az, hogy és miként vélekedik másokról. 🙂 Ettől olyan életszagú az egész! 😀

  13. tapsi szerint:

    “(És muszáj megfigyelni, hogy az író egy kovács szájába adja a mondatokat, és a kovács mihez fogja hasonlítani az embereket? Ahhoz, amivel dolgozik. Tök jó.)”

    oké, tudom, hogy Martintól kórusban hanyatt kell dobni magunkat, de basszus, ez annyira rohadt klisés és alapvető fogás, legközelebb majd annak is örülés lesz, hogy felismeri az írásjeleket?

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon