SFmag

Amihez Neil Gaiman az utóbbi években hozzáér, az arannyá válik. Túlzás nélkül állítható, hogy napjaink egyik legnépszerűbb írója, nem csoda, hogy az általa és Al Sarrantonio sci-fi és horror szerző által szerkesztett 2010-es Stories című antológia is nagy figyelmet kapott. Különösen, hogy a két szerkesztőnek meglehetősen illusztris névsort sikerült összetrombitálni a válogatáshoz.

A 27 novella szerzői között van maga a két szerkesztő, a teljesség igénye nélkül még néhány a nagyobb nevek közül: Joanne Harris, Lawrence Block, Diana Wynne Jones, Chuck Palahniuk, Michael Moorcock és Joe Hill. Persze a kiadvány nem csak az olvasók figyelmét keltette fel: szerencsére a Metropolis Media is látott benne fantáziát, így meglepően hamar olvashattuk magyarul is az antológiát, és a különböző díjak zsűrijei is felfigyeltek a minőségi kiadványra. A kötet elnyerte a Shirley Jackson-díjat, jelölték a World Fantasy-díjra, Gaiman írása megkapta a Locus-díjat és a Shirley Jackson-díjat novelette kategóriában, Elizabeth Hand írása pedig kiérdemelte a World Fantasy-díjat, és ott volt a Hugo-díjra jelöltek között is.

A következőkben az SFmag néhány munkatársa mutatja be röviden kedvenc írásait a kötetből, illetve elmondják, miért azokat választották, továbbá arról is beszámolnak, milyen összbenyomást gyakorolt rájuk a kiadvány.

adeptus

Bár megvoltak a magam elvárásai a kötettel szemben, nem számítottam arra, hogy 27 kivételesen jó novellát kapok vele kézhez. Viszont számos általam kedvelt író kapott benne helyet, köztük olyanok is, akik nem szoktak csalódást okozni. Valamiért mégsem véres tollú kritikusként közelítettem az antológiához, inkább kellemes kikapcsolódást vártam tőle, ezt maradéktalanul meg is kaptam. Persze nem feltétlenül azoktól, akiktől elsősorban vártam, hiszen a már említett Gaiman-elbeszélés szerintem egy jó közepes, de éppen unalmasnak vagy ötlettelennek azt sem mondanám. Leginkább aszerint tudok különbséget tenni az írások között, mennyire jegyeztem meg őket első olvasásra. A legjobban talán az alábbi három ragadott meg, bár Elizabeth Hand Bellerophonja is szorosan követi őket.

1. Jeffery Deaver: A pszichológus

Deaver műveit korábban nem ismertem. Ennek a novellának az érdekességét a második felében lévő nézetváltás adja. Az olvasó hajlamos azonosulni a nézőpontszereplőkkel, különösen, ha azok egy hiteles személy, ez esetben egy pszichológus bőrében jelennek meg. Bizony, egy ideig fontolgattam, hogy „fellapozom” a Wikipediát a „mém” szóra keresve. Ezek a novella szerint a pszichét torzító entitások, amelyek számos dühkitörésnek, sőt, gyilkosságnak okozói. Az is váratlanul ért, hogy a hős feladatát végül erőszakkal oldotta meg. A záró bírósági tárgyalás pedig különösen érdekes, hiszen a nagy leleplezés éppen ellenkező módon sül el. Azaz akadnak csavarok a novellában, márpedig egy novella értékét nem kis részben kiszámíthatatlansága adja.

2. Joe Hill: Az ördög a lépcsőn

Az „ifjabb King” írása átmenet a képvers és a novella között. Talán éppen a formája kölcsönöz neki költőiséget, az ördöggel cimboráló fiatalember története szinte balladisztikus, éppen csak, hogy minden részletet megtudunk. Jó ötlet a szerzőtől, hogy a kezdetben időtlen történetet a végén történelmi kontextusba helyezi, ezáltal kölcsönözve annak hitelességet. Érdemes megemlíteni, hogy a lépcsők nem csak a történetben kapnak fontos szerepet, az írás képi megformálásának is meghatározó elemei. Dicséret illeti a fordítót, Németh Attilát is, aki sikeresen párosította össze a tartalmat a formával.

3. Joanne Harris: Futótűz Manhattanben

Bár Gaiman e kötetben megjelent írása Locus-díjat kapott, engem annyira nem fogott meg. Sebaj, írt helyette Joanne Harris egy alternatív folytatást az Amerikai istenekhez. Mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy Harris maga is foglalkozott a mai világunkban kóborló germán istenekkel, például az SFmagon nemrég ismertetett Rúnajelekben. A Futótűz Manhattanben istenei komoly bajba kerülnek, mert a titokzatos Árny sorban vet véget a halhatatlanok életének, csak összefogással van esélyük szembeszállni vele. Aztán persze az oldja meg a problémát, akire a legkevésbé számítanak. Az eredetiség vádjával nem illetném Harris novelláját, de kétségkívül jó kikapcsolódást nyújt, a mély mondanivalót meghagyja másnak.

Charon

Neil Gaiman

Vegyes érzéseim vannak a 27 képtelen történet kapcsán: egyrészt rengeteget vártam tőle, hiszen nagynevű szerkesztők és nagynevű írók antológiája, és ezeknek az elvárásoknak végül nem tudott megfelelni; másrészt a kötet egyáltalán nem rossz, csak… rutin. Olvasás közben arra gondoltam, ezek az írók a kisujjukból kirázzák a novellákat, élvezetesen mesélnek, szórakoztatnak, és elterelik a figyelmem a külvilágról, de nem tették bele azt a pluszt, amitől a novellák az olvasóba égnek. Pedig megtehették volna, minden képességük adott hozzá. A szubjektív legjobb hármat pedig igyekeztem az alapján kiválasztani, amit Gaiman az előszóban megígér: ezek a novellák felébresztik a kíváncsiságunkat, hogy újra és újra megkérdezzük: „és mi történik azután?”

1. Joe Hill: Az ördög a lépcsőn

Joe Hill magyarul megjelent regénye, A szív alakú doboz engem nem győzött meg: bár élvezetes stílusban íródott, a történet alapján egyszerű horror epigonnak tartottam. Ez a novella viszont a cím ellenére – amely a kereskedelmi TV késő esti műsorsávjára emlékeztet – a kötet magasan legjobb írása. A lépcsőzetes szövegtördelés egyszerű, ám zseniális formai megoldás, amelyre láttunk már több kísérletet, de itt cseppet sem válik öncélúvá. A történet kerek, a klasszikus horror kliséket, az ördögöt a lépcsőn, minden mesterkéltség és üres borzongatás nélkül vezeti fel. A táj, az utolsó szóra kimért elbeszélésmód, a tragédia sejtetése és maga a pokoljárás is az ókori drámákat idézi, a lezárás azonban érdekes fricskát ad. Mindenképpen az a novella, amire emlékezni fogok, és évek múlva szívesen újraolvasom.

2. Chuck Palahniuk: Lúzer

A szerző, aki botrányos, veszett jól ír, és mindenki rosszul ejti ki a nevét. Üdítő vele ebben a kötetben találkozni, és bár a története nem bonyolult, egyszerű társadalomkritika a „műveltségi” vetélkedőkről és annak célközönségéről, mégis belefér a legjobb háromba. A nézőpontválasztás izgalmas, a fantasztikus zsáner közönségének ritka E/2, ráadásul LSD bélyeg szakszerű használata után. Az előzménytelen, egyetlen hosszú jelenetből álló novella a kötet azon kevés írásának egyike, amely teljesíti, amit vállal, így nem hagy keserű szájízt és hiányérzetet a vége után. Most pedig tippeljük meg együtt egy neonzöld körömlakk árát!

3. Gene Wolfe: Leifet rázza a szél

Sokszor elmesélt klisé a maroknyi űrhajós, akik egyszerre küzdenek pszichés gondokkal, és valamiféle idegen értelemmel. Gene Wolfe nem az ötletét helyezi középpontba, nem kapunk hosszas áltudományos leírást az idegenekről, sem klasszikus Alien-horrort, egyszerűen és természetesen kanyarintja a történetét, amely olyan feszes, hogy egyetlen levegővel végig lehetne olvasni. A jó novella ismérve szerint félmondattal is karaktert ad a szereplőknek, maga az elbeszélés módjára pedig a szinte folyamatos párbeszéd jellemző, mégsem válik unalmassá. A hangulata a kötet elolvasása után is velem maradt.

SFinsider

Al Sarrantonio

Sci-fi sznobként természetesen az lett volna számomra az optimális, ha a zsánerbe tartozó írásokkal zsúfolják tele az antológiát. Nem így tették, de nem is bánom, hiszen rendkívül töménységben kapunk itt fantasztikus történeteket, rövidebb-hosszabb meghökkentő meséket. A hangsúly valóban a kötet eredeti címén van: Stories, vagyis nem a hangulat, a próza minősége, hanem a mese számít. Ha az olvasó mégis hullámzónak érzi a minőséget, az több tényezőnek köszönhető. Itt van például a hosszúság kérdése: csak a próza igazi mesterei képesek néhány oldalba egy egész mikroverzumot hatásosan belesűríteni. Azután ott a témaválasztás: először megrémített a lehetőség, hogy vámpíros novellákon vagyok kénytelen átrágni magam, míg az elrejtett aranyrögöket megtalálom. Pedig ott vannak, érdemes kitartónak lenni! (Már ritkán éreztem egy antológiánál, hogy ennyire megéri az árát.) Az én kedvenc írásaim ezek voltak:

 1. Jayce Carol Oates: Megkövült álmok

Az egymástól teljesen különböző sorsú ikrek meséje nem új (gondoljunk csak a Schwarzenegger – Danny de Vito párosára), mégis, ez a novella sokkal erőteljesebben él a témában rejlő lehetőségekkel, mint azt megszokhattuk. Egyfajta végzetszerűség vonul végig a fivérek életében, hiszen végül visszatérnek oda, ahonnan elindultak: egymás közelébe. Fájdalmasan szép történet, gyönyörű metafora a családokban lévő néha irracionális ellentétekről.

2. Al Sarrantiono: Az orrkultusz

A történet a klasszikus összeesküvés-elméletek egy igen szórakoztató válfaját tárja elénk: a történelem titokzatos, nagy és furcsa orrú embereinek konspirációját. Az első szám első személyben elmondott történet báját az utolsó rész adja, amikor is egy csavarral egy teljesen más végkicsengést kap az eddig humorosan, de elsőre kissé modoros fantáziával megalkotott novella. Akinek tetszett a Pi élete című regény fordulata, az érteni fogja lelkesedésemet.

3. Joe Hill: Az ördög a lépcsőn

Nincs mese (illetve dehogyis, éppenhogy mese van): Hill elbeszélése a legerősebb. A történet egyszerre időtlen és történelmi, a gyönyörűen megkomponált, jó dramaturgiájú sztori leköti még a legálmosabb olvasót is. Pedig banalitás a téma: a rendőrségi szaknyelvben “szerelemféltésből elkövetett gyilkosság”. A formai bravúr, ami elsőre fárasztónak tűnt – a lépcsőformába rendezett elbeszélés – képes hozzátenni a történethez, és egy felejthetetlen sztori kerekedik ki a végére.

Hozzászólások

hozzászólás