„Képzeljük el, hogy Harry Potter felnőtt és elment londoni rendőrnek” – mondja a Rivers of London borítóján a romantikus történelmi fantasy nagyasszonya, Diana Gabaldon. Mint minden marketingcélból elsütött egysoros, az idézet eléggé félrevezető, nyomokban mégis elkap valamit a könyv hangulatából. A magam részéről egyébként inkább hasonlítanám a regényt egy modern környezetbe helyezett Jonathan Strange & Mr. Norrellhez (magyar nevén A Hollókirályhoz), de az megint másként lenne félrevezető. Igazság szerint lehetne találni még hasonló analógiákat, csak nem érdemes: Ben Aaronovitch könyve minden áthallással együtt – vagy pont azért – nagyon szórakoztató urban fantasy krimi egy londoni közrendőrről, aki London utolsó varázslójának  tanonca lesz.

Mester és tanítvány

Az említett közrendőr neve Peter Grant, aki attól tart, hogy a próbaideje végén papírtologatónak nevezik ki, pedig ő a gyilkossági csoportba vágyik, ahová kollégáját, legjobb barátját és egyben plátói szerelmét, a csinos Leslie May-t már felvették. Félelmei alaptalannak bizonyulnak, amikor egy különösen véres bűntény helyszínelése közben váratlanul kísértetet lát, bár erre a zavaró apróságra csak az illető kihallgatása után döbben rá. A természetfeletti iránti érzékenysége felkelti Thomas Nightingale felügyelő figyelmét, aki egy titokzatos paktum értelmében a londoni rendőrség, a „Met” egyetlen varázslója. Peter rögtön meg is kezdi a munkát a hirtelen kétszeresére bővült ügyosztályon, és miután hosszú ideje első – egyben a legelső fekete bőrű – mágustanoncként beköltözik a British Museum melletti üres rendházba, a Follyba (szótári jelentése „haszontalan és költséges építmény”), hamarosan rájön, hogy nem könnyű egyszerre rendőrnek és leendő varázslónak lenni. Főleg nem akkor, ha folyamatosan durvuló erőszakhullám kezdi el rettegésben tartani Londont.

Varázslatos nagyváros

Kezdődik minden egy értelmetlen, brutális gyilkossággal, amit újabbak követnek: minden átmenet nélkül vadidegen emberek esnek egymásnak a nagyváros különböző pontjain, és a lehető legváltozatosabb módon próbálnak végezni egymással (többnyire sikerrel). Az már a kezdet kezdetétől egyértelmű, hogy a bűncselekmények mögött természetfeletti hatalom áll, ezért Grant egyszerre kénytelen rendőrként és mágustanoncként megfejteni az okokat és megtalálni a tettest. A helyzetet tovább bonyolítja a Temze férfi és női princípiuma között kirobbanó konfliktus, akik éppen háborút vívnak a folyó felosztásáért. A regény címe alapján talán nem meglepő, hogy a kezdeti kakaskodás hamarosan szintén központi problémává válik.

Aki kedveli az urban fantasyt és Londont (vagy már megcsömörlött az amerikai nagyvárosokba helyezett hasonló sztoriktól), a 2011-es Rivers of Londont valószínűleg szeretni fogja. Aaronovitch nem hoz különösebben újat a modern természetfölötti krimi műfajába, viszont jó kézzel nyúl az alapanyaghoz, és a rengeteg apróság, amit hozzátesz, szórakoztatóvá teszi a regényt. Hiába sejlik fel nyomokban a fantasztikummal sújtott nagyváros mögött az összes többi londoni urban fantasy – John Constantine és a Hellblazer képregény, Gaimantől a Neverwhere (Sosehol), Mike Cary Felix Castor-sorozata vagy éppen Harry Potter, arról nem is beszélve, hogy Chine Miéville  Krakenjében szintén felbukkannak a londoni varázsló-rendőrök –, a végeredmény nem utánérzés, hanem egy határozottan friss brit urban fantasy.

„Fuck me, I thought. I can do magic.”

A Rivers of London nem tűzgolyókat lövöldöző, ál-cockney akcentusban dörmögő hekusok története. A világ egyik alapelve, hogy a mágia komoly, nehéz tudomány, és mivel egyetlen harmatgyenge varázslat megtanulása kemény munkával is hónapokig tart, varázslónak lenni egész életen át tartó önképzés; akadnak mágikus lények is, akik a különleges helyeken fókuszálódó varázserő melléktermékei. Az alapvetően tudományos érdeklődésű és durván geek Peter hozzáállása a varázsláshoz nem kimondottan harrypotteres, viszont nem áll messze nagy elődje szellemiségétől. Az illető nem más, mint Isaac Newton, aki nyilvánosan a tudományos gondolkodás megújítója volt, titokban pedig a mágia területén hozott forradalmi változásokat. (Az egyetlen problémám annyi, hogy néha talán kissé túl direkt a természeti törvények és a mágia közötti kapcsolatok feszegetése, és talán nem egészséges kombinálni a termodinamikát a fényvarázslatok keletkezésével, de ez már csak kukacoskodás.)

Nincsen összecsapva a krimiszál sem, amiből logikusan bomlik ki a természetfölötti világ bemutatása. Külön jó pont, hogy főhősünk londoni rendőr, aki hekusként gondolkodik, és a nyomozás közben a mágia mellett vagy helyett kihasználja a munkája adta lehetőségeket, a térfigyelő kameráktól kezdve az irattáron át a személyes kapcsolatok bevasalásáig. Aaronovitch ráadásul kifejezetten életszerűen mutatja be a Met belső működését és összes bürokratikus ostobaságát ahhoz, hogy hihetővé váljon a közeg. London, mint helyszín szintén életszerű, nem pedig közhelyes klisé, ha valaki esetleg járt a brit fővárosban, otthon fogja magát érezni. A szereplők hús-vér figurák, kezdve Peter Granttel: a történetet személyesen narráló hősünk teljesen átlagos, szimpatikus fickó, hétköznapi problémákkal és célokkal, akinek – varázslótanoncság ide vagy oda – az első dolga megtervezni, miként lehetne behúzni a kábeltévét a mágikus védőpajzs alatt álló, új lakóhelyére.

A regény másik nem elhanyagolható erénye a fanyar humora és a rengeteg popkulturális utalás más, hasonló művekre, például kimondottan Harry Potterre. Mindez üdítően kontinentális, politikailag enyhén inkorrekt szókimondással párosul.

Siker és széria

A Rivers of London egy sorozat első kötete, ezért nem meglepő módon a világ éppen csak elkezd formálódni az olvasó előtt. Rengeteg apróság marad homályban – a rendőrség paktuma a varázslókkal, amiről minden magasabb rangú rendőrtiszt tud, csak nem beszél róla; vagy ott a rejtély, hogyan és miért tűntek el a mágusok a második világháborúban, és az arisztokratikus akcentusú, meghatározhatatlan korú Nightingale felügyelő múltja is rengeteg olyan kérdést vet fel, amire későbbi kötetek remélhetőleg választ adnak majd. A második rész, a Moon over Soho már meg is jelent azóta, hogy a londoni jazz-élet bugyraiba vezesse az olvasót pontosan attól a ponttól kezdve, ahol az első kötet befejeződött.

Zárszóként csak annyit mondanék (bár megígértem, nem dobok fel több hasonlatot), hogy ha valaki kíváncsi, milyen lenne a Life on Mars brit tévésorozat keverve Harry Potterrel, csapjon bele nyugodtan a Rivers of Londonba – könnyed, pörgős olvasmányban lesz része. A kritikai fogadtatása angol nyelvterületen kifejezetten pozitív volt, és azóta már számos nyelvre lefordították (magyar változatról nincsen hírünk).

További információk

  • Ben Aaronovitch több kanonizált regényt is írt a Dr. Who című sorozathoz.
  • A regény az Egyesült államokban Midnight Riot címen jelent meg.
  • A harmadik rész, a Whispers Under Ground 2012 nyarán érkezik.

A könyvsorozat honlapja

A szerző írói blogja

Ben Aaronovitch személyes blogja

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon