Talán annyira nem meglepő, hogy a disztópia (és utópia) a fiatalság körében hódító útra indult – idehaza a Gulliverből is ifjúsági irodalom lett, holott eredetileg mindennek, csak ennek nem szánta Swift. Azt is mondják, a fiatalok nem olvasnak, pedig ez sem teljesen igaz. Mondjuk inkább úgy, a tinédzserek specifikusan olvasnak, és roppant nehéz őket az adott kerékvágásból kizökkenteni.

Ha az utca emberét kérdeznénk, na jó, őket inkább ne, szóval úgy általában vannak ködös elképzeléseink, vajon mit olvas a fiatalság. A válasz kapásból a vámpír-regények lennének (pár éve a Harry Potter), amelyek révén a tinik vonzó, halhatatlan, természetfeletti erővel bíró lények helyébe képzelhetik magukat. Vagy olyan szereplővel azonosulhatnak, aki szépen összeboronálódik egy nálánál idősebb, de rendkívül érzelmes, vonzó, halhatatlan és természetfölötti erővel bíró lénnyel. Azt is mondják, hogy ezek a fantáziakiélő olvasmányok fiúknál és lányoknál egyaránt kategorizálhatók: a fiúkat vonzzák a viszonylag sok csinnadrattával járó űrkalandok, benne kötöttségek nélküli, vagány, nőket és világokat meghódító laza, de tökös hőssel; a lányokat meg az említett halhatatlan és természetfölötti erővel bíró lények. A közös mindkettőben, hogy szexuálisan ugyanúgy túlfűtöttek, csak egy „kissé” másként közelítik meg a témát.

Vámpírok és disztópiák. Melyik a népszerűbb?

Miként lehetséges, hogy a fiatalok a disztópiára is „rákattannak” (amit nem egyszer tévesen a poszt-apokaliptikussal is összemosnak)? Amiben aztán nem feltétlenül lényeg a szex, sem a csinnadrattával járó űrkalandok vagány szájhőssel/vonzó, halhatatlan és természetfölötti erővel bíró lénnyel. A disztópia komor, sötét világot fest, ami miatt a provinciális Amerikában, ha egy túlbuzgó vallásos szülői munkaközösség elhatározza, akár Legfelsőbb Bíróságig folyó, könyvbetiltást célzó per, meg könyvégetés is bekövetkezhet, mondván, gyerek kezébe nem való olyan iromány, amelyben szereplőket tesznek el láb alól.

Scott Westerfeld szerint a tinédzserek poszt-apokaliptikus és disztopikus világok iránti rajongása annak köszönhető, hogy – hangozzék bármilyen furcsán – a tinédzsereket rendkívüli módon izgatja a hatalom (kontrollálás) problémája. A tinédzserek szemszögéből nincs különbség egy felperzselt, világégés utáni világ és egy végletekig ellenőrzött társadalom ábrázolása között. Ezek állnak az érem két oldalán: az egyikben az ellenőrzés, szabályozás hiánya, a másikban annak túltengése figyelhető meg. (Innen jön a poszt-apokaliptikus világgal összemosás.)

Westerfeld ’80-as évekbeli szociológiai tanulmányokra hivatkozik, amikor azt mondja, az Egyesült Államok iskoláiban a diákok élete a végletekig ellenőrzött, mostanra, „hála” a technikai fejlődésnek, elektronikusan is – az iskola falain belül nincs helye a szabad véleménynyilvánításnak, minden a közösség szeme előtt zajlik, elvonulni nincs módjuk. A tinik élete, mindennapjai túlszabályozottá váltak, amelyre természetes reakció a kitörés vágya (akár bandákba szerveződve) – ha a valóságban ez legtöbbször lehetetlen is, a képzelet szárnyán már egyáltalán nem. Könnyen azonosulnak bármely fiktív, elnyomó hatalom ellen küzdő hőssel. Az elképzelt hatalom pedig mindig totalitárius, a benne élők kisemmizettek, végletekig kihasználtak és a legkülönfélébb igazságtalanságokat kell eltűrniük. Olyanokat, amelyek ellen harcolni szükséges. A felnőttek az elnyomók, a gyerekek a felszabadítók – ez pedig meglehetősen félelmetesen hangzik.

Bár Moira Young szerint is tükröt tartanak a fiatalok elé a disztópiák, szerinte a rajongás egyetlen oka az, hogy ezek a regények izgalmasak. A tini hős egy elképzelt, komor, jövőbeli világban kalandok sorába bonyolódik. De tényleg ilyen egyszerű lenne? Azt hiszem, nem. Ha csak a kalandok miatt olvasnák e regényeket, nem volnának számottevően népszerűbbek a „szimpla” ifjúsági fantasy és science fiction műveknél, amelyekben szintén ugyanúgy szerepelhetnek kalandok sorába bonyolódó tinik.

A tinédzserek magasabb hőfokon élnek, mint a felnőttek, még csak most tanulják, miként birkózzanak meg az érzelmi viharokkal, keresik a helyüket, identitásukat, miközben az állandó megfelelési kényszer otthon, iskolában, sportpályán, sőt, még a baráti körükben is egészségtelenül nagy nyomás alatt tartja őket. A disztopikus tiniregények (és a vámpírregények) sikerének titka az, hogy választ adnak a gyerekekben kavargó kérdésekre, egyúttal kikapcsolják őket a mindennapok mókuskerekéből. Aki pedig felismeri ezt az elsöprő erejű igényt, „bankot robbant”, és innentől még az is mindegy, hogy a regények rendszerint klisések, lényegi újdonságot, körmönfont ötletet kevéssé vagy egyáltalán nem hordoznak, és megfogalmazásuk sem bír különösebb irodalmisággal. Mindez persze azt is jelenti, hogy idővel a trend szépen lecseng, addig is a felnőttek – különösen, ami a vámpírirodalmat illeti – olykor enyhe lenézéssel viseltetnek iránta.

A menekülési útvonal sokszor „vissza a természetbe”, „vissza az alapokhoz” üzenetet hordoz, a romlatlanság iránti vágyat tükrözi, ez pedig szerintem a fikción belül is a lehető legfiktívebb elem (vágy az utópiára – ez sem csoda, hiszen a tinédzserek jellemzője a szélsőséges gondolkodás). A könyveket persze felnőttek írják, sötét, gonosz világot teremtenek, de nem reménytelent, ami, azt gondolom, helytelen is volna az ifjú olvasókra nézve.

Bár a fiatalok élete olykor tényleg túlszabályozott, őrült mértékben leterheltek (és ez igaz a magyar gyerekekre is, nem csak amerikai kortársaikra), szerencsére senki sem tilthatja meg nekik, hogy mit olvassanak. Sőt, ha azt mondják egy tinédzsernek, mit nem vehet a kezébe, biztosak lehetünk benne, hogy azt fogja leemelni a polcról először. Ha pedig egy disztopikus, komor, de nem remény nélküli világról szóló regény kicsit segít nekik kiengedni a feszültséget, választ ad megfogalmazhatatlan, érzelmekkel teli kérdéseikre (amiket olykor a felnőttek sem képesek megfogalmazni), mindenki jól jár.

Források, érdekességek

Scott Westerfeld cikke a Tor.com-on

Igények és könyvsikerek (vámpírtémában – Katona Ildikó előadása, 2011, hanganyag)

Regények a témában

Moira Young cikke a Guardiannál

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 28 hozzászólás érkezett.

  1. marvin szerint:

    Jaj istenem, szegény amcsi tinik de el lehetnek nyomva… Aki akár gyerekfejjel látott bármilyen puha diktatúrát, annak a szemében elég nevetséges a nyűglődésük.

    De talán a “bunkó fiatalok nem olvasnak”-problémára is megvan a megoldás: tiltsunk be mindent Homérosztól Tolsztojig, és voálá, lázadó tinik tömegei kezdik falni a könyveket titkos földalatti olvasókörökben, mint a güzü!

  2. rorimack szerint:

    “Ha csak a kalandok miatt olvasnák e regényeket, nem volnának számottevően népszerűbbek a „szimpla” ifjúsági fantasy és science fiction műveknél, amelyekben szintén ugyanúgy szerepelhetnek kalandok sorába bonyolódó tinik”

    Miért, számottevően népszerűbbek? Westerfield a Csúfok trilógiánál nagyobbat gurított a Behemót sorozatnál, és a Mockingbird, habár Twilight szintig eljutott, azért még mindig nem egy Harry Potter vagy Percy Jackson.

  3. Nihil szerint:

    Mondjuk azért az iskolai fémdetektorok jelenléte egy hazai srác – szerény személyem – szemszögéből elég félelmetes tud lenni, akkor is, ha azoknak is megvan az oka.
    Egyik ismerősöm meg egy évig Amerikában tanult, és nem egy puccosabb gimiben, mégis kötelező volt az egyenruha viselet.
    Ezek persze mind semmiségek a gyerekfejjel puha diktatúrát megélők számára, ahogy ez utóbbiak nyavalygásán is nagyot nézne az, aki egy kemény diktatúrában vagy egy harmadik világbeli országban nőtt fel. Minden relatív, a fiatalok jellegzetessége pedig a helykeresésbe oltott világfájdalom – már persze ha nem törték meg őket komolyan (ld. a harmadik csoportot, jó eséllyel).
    Ami az olvasás problémáját illeti, abban az is benne van, hogy nem mindegyik műre vagyunk érettek, amikor elolvastatják velünk. Ld. pl. én kölyökkorom óta rajongok a mitológiáért (görög, germán, kelta, bármilyen), így az Odüsszeiát szerettem és nem az iskolapadban találkoztam vele először, mert hamarabb olvastam – ezzel szemben az Antigonét többször is a falhoz vágtam. A kettő között kábé két hét telt el. Talán tizenhárom sem voltam, és tananyag volt.

  4. marvin szerint:

    Jó, persze nem mintha minket annyira elnyomtak volna a Kádár-kor alkonyán – normális gyereket már akkor sem a nov. 7-ei ünnepélyek majomkodásai érdekeltek (láthatólag a tanárok se vették komolyan), hanem a szomszéd Pisti C64-e vagy a Kozmosz Fantasztikus Könyvek, az meg akadt bőven a könyvtárban. Csau Romániájához vagy Észak-Koreához képest nekünk határozottan jó volt.

  5. csokker szerint:

    Marvin: az, hogy ezek a gyerekek bár nem valamely kedves vezér frenetikus diktatúrájában senyvednek, még megélhetik meglehetősen durva stresszként az iskolás éveket, tudnék én is mesélni. Nem volt faja. Stressz az, amit akként élsz meg.

    Rorimack: általánosságban véve én úgy látom, manapság igenis van ennek trendje, statisztikai adatokkal persze nem szolgálhatok.

    (Jud voltam, csak nincs kedvem ki-bejelentkezni).

  6. tapsi szerint:

    Igazából ha úgy nézzük, a Harry Potter világa meg eléggé olyan, hogy épp erősen süpped bele valami rusnya nagy disztópiába, nem?

    A másik meg az, hogy szerintem ezek a könyvek azért is népszerűek, mert azt mondják a gyerekenek, hogy TE, személyesen TE meg tudod változtatni a világot (azok a sárkányok azért vannak ott, hogy legyőzd őket, nem azért, hogy hülyét csináljunk a biológiatanárból), ebben olyan nagyon sok misztérium azért nincsen… szerintem ez nem feltétlenül trend, elég folyamatosan jelen van, csak mikor hogy jelenik meg (meg mondjuk engem érdekelne, hogy a különféle Sötét Urakat és Birodalmakat például hogy ítéljük meg ebből a szempontból, mert pl. a Mistborn szerintem erős disztópiából indít, meg hogy a megszokáson kívül mi alapja van annak, hogy a disztópiát csak a túlszabályozott elbarmolásokra használjuk, az alulszabályozottakra nem, holott ha csak azt nézzük, hogy az utópia ellentéte, akkor annak Mad Max is megfelel)

  7. Nihil szerint:

    tapsi: ööö… minden szentnek magafelé hajlik a keze, de én pont egy alulszabályzott disztópiáról írtam! :D
    Másrészt szerintem azért szokás inkább a túlszabályzottra használni a disztópiát – és az alulra a posztapokaliptikust -, mert a disztópiák általában elkúrt utópiák. Úgy értem, a legtöbb disztópia vezetői általában mindig azzal érvelnek, hogy ők bizony az utópiát valósították meg – vagy, ha őszintébbek és bűnbánóbbak, akarták megvalósítani. Éppen ezért a több párhuzam miatt látványosabb a szembenállás.
    Jó, ez persze definíció kérdése is. (és a posztapokaliptikus meg ugye azért az, mert általában egy apokaliptikus katasztrófa után játszódnak ezek a művek, csakhogy Nyilvánvaló Kapitány legyek! :D )

  8. tapsi szerint:

    Nihil: jogos, tényleg arról írtál :)

  9. Zanphagras szerint:

    Kiváló cikk, jó összefoglaló!

    Csak egy magánvéleményt tennék hozzá. Szerintem a disztópiák (vagy anti-utópiák, vagy ahogy csak tetszik) azért különösen népszerűen a tizenéves olvasók körében, mert ők pontosan abban a stádiumban vannak, amikor egyre többet tudnak meg a világról (és nem csak a suliban), az emberi társadalomról, annak működéséről vagy nem működéséről. Amellett, hogy egyre többet megtudnak róla, bele kell épülniük: jövőbeli tanulmányaik, munkájuk irányáról kell dönteni, csak hogy egy “apróságot” mondjak. És eszük ágában nincs beépülni, mert látják, mekkora rakás élhetetlen guanó az emberi társadalom, rengeteg képmutatásával, évszázados vae victis-ekkel (amiket győztes és vesztes a mai napig nyög), aljasságával, konformizmusával…

    Viszont mivel mégis ebben a világban kell élnie, valahogy el kell fogadnia – például “nekik sokkal rosszabb” sztorikkal, hogy nagyon egyszerűen fogalmazzak. Olyan világokkal, ahol a fehér fehér, a fekete fekete, ahol a kis gyerekkortól belevert értékek, mint a jó és a rossz még mindig értelmezhető fogalmak.
    Ráadásul ha ki kell mondani, hogy egy világ sz*r, akkor már a tinédzser nem akarja a saját világára ezt mondani, ahol végső soron kénytelen létezni, egyszerűbb az ezzel kapcsolatos (jogos) dühét, keserűségét elképzelt világokon kiélnie.

  10. DBL szerint:

    Talán az is belejátszik, hogy a dísztópiás feeling ellenére mindig akad egy hős, akivel azonosulni lehet. Legalábbis azokban könyvekben, filmekben, amelyekről fentiekben szó esett.
    Azért érdemes lenne megnézni, mennyire tetszene egy mai fiatalnak az 1984, a Szép új világ, vagy akár az eredeti Gulliver 4…
    Esetleg Harlan Ellisontól a Szája sincsen úgy üvölt…
    Fiatalon, a legfontosabb egy ember számára, hogy akármilyen formában, de a leendő (vágyott) társadalmi szerepe legyen ott a műben. Nyíltan, vagy bújtatva az olvasni- vagy néznivalóban.
    Az a szerep ami kell, ami tetszik neki.

    A tinik élete túlszabályozott?
    A tini szempontjából mindig is az volt. Én sem szerettem azt a sok sorompót, korlátot, amivel találkoztam ifjonc koromban. Csak akkor még nem tininek, hanem ifjú jampecnek, huligánnak neveztek a felnőttek, attól függően, milyen típusú szókincse volt… :)
    Mi is meg akartuk váltani a világot forradalmian újszerű elképzeléseinkkel. Amelyekről azóta tudjuk, hogy abszolúte ismertek voltak a felnőttek előtt, mert egy nemzedékkel korábban ők is ezt akarták volna.
    Und so weiter, und so weiter… :)

    @Nihil…
    Nos, ebben teljesen igazad van. Mármint, mikor, mit olvasson az ember. Az iskolában kötelezett olvasási témák mindig is magukon hordozták az oktatási döntéshozók jegyét. Amelyek nem ritkán agyament jegyek voltak…
    Azt tudom, hogy én 12 évesen olvastam Sienkiewicztől a Kereszteslovagokat. Magamtól. Okozott is gondot rendesen… :)
    Viszont 20 évesen elolvastam a Mahábháratát… No, azt meg alig értettem, de mivel önkényes olvasás volt, addig harcoltam vele, amíg összeállt.
    Szerencsémre a kötelező olvasmányokkal sem volt igazi gondom, mert olvasóbolond voltam (vagyok).
    Nos, ennyi… :)

  11. tapsi szerint:

    DBL: igen, ezekben a könyvekben benne van az, hogy ők meg tudják változtatni ezt a világot :) ilyen szempontból szerintem nem is annyira kemény disztópiák, mert le lehet győzni a rendszert.

    Egyébként szerintem sok 12-16 éves olvassa pl. a Szép Új Világot vagy az 1984-et, Állatfarmot, és aki már belevág, az általában szokta szeretni, én is nagyon szerettem annak idején (a fiatalok is szeretik a tragédiát, meg azt is, ha okosnak érzik magukat egy könyvtől, és ezektől okosnak lehet éreznie magát az embernek). Nyilván abban az életkorban mást ad, mást jelent egy-egy ilyen könyv, de ez nagyjából mindenre igaz. Szerintem ez pont egyike azoknak a témáknak, ahol egy kíváncsi kamasznál okosabb, veszedelmesebb és élesebb olvasó nem létezhet, mert abban a korban az ember rengeteg mindent még annyira sem néz el a világnak, mint később.

    (Annak idején asszem Kodolányi volt az, akit nem csak én olvastam, de mások is lelkesen elkértek tőlem még hetedik-nyolcadikban, hát gondolom mind baromi sokat értettünk belőle, azon kívül, hogy lenyűgözött a nyelvezete és a hangulata… Azóta már úgy vagyok vele, hogy azért Kodolányihoz nem az volt az ideális életkor, de tetszett, jó élmény volt, és azt hiszem, ez akkor is fontos, ha amúgy nyilván egész világokat nem vettünk észre benne.)

  12. FZsu szerint:

    A túlszabályozás (nem a fikciókban, hanem a valóságban) szerintem egy kicsivel még mindig jobb a nem szabályozásnál egy kamasz számára. Ha világos, mi ellen küzdesz és milyen nem akarsz lenni, az máris egy irány. Ha még ennyi sincs, sokkal könnyebb végképp eltévedni. Szerintem.

    Amit meg tizenévesen elolvas valaki és nem érti, de van benne valami, ami mégis megragadja (túl a kezdődő sznobságon, amit az imént Tapsi említett), akkor azt jó eséllyel újra előveszi később, és megint újra még később és az már nagyon jó lesz. Én pl így voltam William Goldinggal, de nem csak saját példát ismerek. Egy jó barátomnak ugyanez: Hesse, Üveggyöngyjáték, ami még egy normális felnőtt számára is nehezen emészthető.

    A vámpíros és űrkalózos sztorikban meg én is a különös körülmények között játszódó szappanoperába oltott szexuális fantáziálást érzem olyannak, ami vonzó lehet egy kamasz számára :-S Meg persze (talán inkább srácoknak) az agresszió ártalmatlan, képzeletbeli kiélése, lásd animék

  13. DBL szerint:

    @FZsu…

    “Meg persze (talán inkább srácoknak) az agresszió ártalmatlan, képzeletbeli kiélése, lásd animék”
    Azt csak gondolod, hogy ártalmatlan…
    Az agresszió kiélésének lehetnek kevésbé látványos -ezért ártalmatlannak tűnő, ezért veszélyesebb – megnyilvánulásai, de lehetnek permanensebb, durvább megjelenései is.
    A baj ott van, hogy az az agresszió, amire gondolsz, sajnos nem az élővilág egyensúlyra törekvő, az adok-kapok pár egyenértékűségét jelentő manifesztációja. Természetesen a gyökere az, csak a mi emberi világunk túlságosan eltávolodott ettől az egyensúlytól. Csak romboló, csak harcra építő, csak a személy jogait kínáló mozgásvilág ez. Van egy nézőpont, és ami onnan igaz, csak az lehet igaz.
    Természetesen ez majd a helyére kerül. Ha abba az irányba megyünk, amerre az inga lendül, fennmaradunk, ha nem akkor olyan méretes maflást kap a civilizációnk és fajunk, hogy a fal adja a másikat… :)
    A civilizáció az agresszív ösztönt kordában kell, hogy tartsa, illetve olyan célokat és viselkedésformákat kell képeznie, amelyek az egyént jó irányba terelve emésztik fel az agressziót teremtő erőket.
    Esélyt nem látok a megvalósítására. Civilizációnk jelenlegi iránya nem arra mutat, hogy megoldást találjunk bajainkra.
    Miközben ezeket a sorokat írom, éppen egy csodálatos példáját nézem az MGM adón.
    A Ragyogást, egy ördögien, zseniálisan játszó színésszel…

  14. Nihil szerint:

    Az agresszióban az az érdekes, hogy a civilizáció előtt kimondottan az emberiség érdekeit szolgálta.
    Ez roppant cinikusnak hangzik, amíg bele nem gondolunk, hogy például a jégkorszak idején, ha betévedt egy barlangi medve az ősemberek üregébe, akkor nem lehetett neki azt mondani, hogy “várj, mi mindjárt itt sem vagyunk! Pont van egy másik meleg barlang itt szemben!”, hanem bizony végezni kellett vele.
    Ugyanígy a mi szemszögünkből talán brutális, ahogy egyes állatfajok egy mocskos küzdelemben döntik el a vezéri poszt betöltésének kérdését, de itt ugye az is benne van, hogy az agresszívabb vezér erélyesebben képviseli a csorda érdekeit. Már csak azért is, mert érdeke fűződik hozzá – nem csak mert megkap minden nőstényt, hanem mert ugyanazok a körülmények vonatkoznak rá. Lehet, hogy vannak elsőbbségei kajafronton is, de ő nem mondhatja azt, hogy “szerintem tök jól meg lehet élni x összegből”, miközben ő a tízszeresét markolja fel, mert rögtön jön egy agilis példány, aki kiéli rajta a frusztrációját és ez által visszaveszi a mandátumát.
    Persze az élet akkor még egyszerűbb volt – és ezt nem úgy értem, hogy könnyebb, ellenkezőleg. Egyszerűbb, de nehezebb. A miénk azért könnyebb, ha bonyolultabb is – nem kell attól tartanunk, hogy ránk ugrik hirtelen egy kardfogú tigris, de már az sem működik, ha nekiugrunk a másiknak.
    A civilizáció nagyon újkeletű – a bennünk élő ösztönök viszont évmilliós múltra tekinthetnek vissza. (Például érdekes azt is figyelembe venni, hogy egy állathorda hány főt számlál, és mi harcok tudnak lenni ott is egy azonos fajba tartozó hordával a területért és a forrásokért, azaz egy adott terület – természetes, “műveletlen” mivoltában – nem tud eltartani kétszer annyi példányt hosszú távon, és ez ott van az ösztöneinkben is – és meg lehet nézni, hogy hányan élünk egy városban.)
    Nem azt mondom, hogy a civilizáció “természetellenes” – és itt a szó legáltalánosabb értelmezését értem -, mert fajunk általa is sokasodhatott, ami természetes ösztön része, csak azt, hogy új (évezredekben mérhető), és számtalan olyan változást hozott magával (ld. már nem cserélhetjük le csak úgy a vezetőket, ahogy fentebb írtam*), amivel számolnunk kell, és amivel évmilliókig nem kellett az előttünk levő ősöknek.
    Ezt csak azért mondom, nehogy úgy viszonyuljunk az agresszióhoz, mind a jó Dr. Jekyll, mert annak nem volt szép vége.
    *Pedig a vezetésen néha kiütköznek az ősi ösztönök, ugyanis abból áll néha egy ilyen vircsaft, hogy a hangjukat hallatják, verik a mellüket, és megdobálnak másokat a saját ürülékükkel… de ezzel persze most viccoltam, mert tréfarépát reggeliztem. :)

  15. tapsi szerint:

    jajzusmária, hát ne csináljunk úgy, mintha az agresszió ma nem lenne ugyanolyan fontos és túlnyomórészt hasznos dolog…

    vagy enni is káros, mert hogy van, aki halálba eszi magát, meg van, aki egészségtelenül táplálkozik?

  16. DBL szerint:

    @tapsi…
    Elolvastad ezt?
    “A baj ott van, hogy az az agresszió, amire gondolsz, sajnos nem az élővilág egyensúlyra törekvő, az adok-kapok pár egyenértékűségét jelentő manifesztációja.”
    Akkor elmondom máshogy…
    Az agresszió, mint szó ugyanolyan elbánásban részesül, mint minden más szó. Ha jelentéstartalma elég gazdag, akkor mindig a szövegkörnyezet – ne, adj isten kontextus – határozza meg nemcsak a tartalmát, hanem a hangulatát, jelzőit, kiváltott érzelmeket,
    színeket, ízeket… :)
    Nos, az az agresszió, amire a kultúra egyik hordozója (mondjuk könyv) szempontjából gondolunk, az a társadalmi agresszió. Azért, mert amire tanít, vagy inspirál nem a jó értelembe vett agressziót támogatja.
    Tudod, melyiket? Erről is írtam fentebb:
    “A civilizáció az agresszív ösztönt kordában kell, hogy tartsa, illetve olyan célokat és viselkedésformákat kell képeznie, amelyek az egyént jó irányba terelve emésztik fel az agressziót teremtő erőket.” :) :) :) Ennyi…

  17. Nihil szerint:

    tapsi: nem mondom – és nem is mondtam -, hogy káros lenne, mert az embernek olykor a sarkára kell állni.
    Más kérdés – és szerintem ez az, amin jól elbeszélhet, és el is beszél mindenki egymás mellett -, hogy egészen pontosan mit is értünk agresszió alatt.
    Ha azt, hogy agyonverem a másik embert, mert az csúnyán nézett rám, nos, akkor az kimondottan káros. Vagy nem te csápoltál nagyon az ellen, hogy a Lopott idő mondanivalója mekkora baromság, mert azzal, hogy bankot fosztunk meg káosz szítunk, még nincs megoldva semmi?
    Ha azonban azt, hogy nem hagyom magam, és a sarkamra állok, akkor nagyon is hasznos – de ez esetben nem ugyanarról beszélünk, mikor agressziót említünk.
    Hozok egy hétköznapi példát, mert azt mindenki szereti, és nem szokott kicsit sem félrevinni. Ma voltam egy nagyobb Tescóban bevásárolni. Alapból kicsit ellentmondásosnak tartom, hogy két oldalról is az áruházba lehet menni, de a bevásárló részlegre csak egyikről.
    Ezzel valószínűleg nem csak én vagyok így, mert egy öregúr az egyik egyirányú pénztárnál akart bemenni.
    A hölgy udvariasan elmondta, hogy azt nem lehet.
    Az öreg az öklét kezdte rázni, és hatalmas patáliát csapott, miközben elmondta a hölgyet mindennek.
    Mit ért el vele?
    Hogy mindenki hülyének nézte. Én is, aki pedig alapból egyetértettem vele.
    Miért?
    Mert ahelyett, hogy mondjuk ezt szóvá tette volna a megfelelő helyen – teszem azt, beküldi egy rovatba, vagy mittomén -, a szívére vette, és egy olyasvalakivel volt bunkó, aki nem csak, hogy nem tehet róla, de nem is tehet ellene.
    Az ügyfélszolgálatosoknál is vannak emberek, akik el kezdenek ordítozni, igazgatóért üvölteni, azzal fenyegetőzni, hogy itt hagynak minket – mi meg úgy vagyunk vele, hogy tegyék. Ezzel szemben azok, akik képesek voltak normálisabb hangnemben az érdekeiket képviselni, azok jóval nagyobb eséllyel értek célt.
    Tudom, mert a két csoportból nem egy ilyen személlyel én magam foglalkoztam.
    Szóval, nem, a “szétütöm a fejedet egy téglával” agresszió ma se nem fontos, se nem hasznos – kivéve, ha nem a fogdában akarjuk tölteni az éjszakát.
    Más különben ugye a cikkeket alatt sem eszmét cserélnénk, hanem anyáznánk egymásra.

    Az meg megint más kérdés, hogy ez: “A baj ott van, hogy az az agresszió, amire gondolsz, sajnos nem az élővilág egyensúlyra törekvő, az adok-kapok pár egyenértékűségét jelentő manifesztációja.”

    Egy romantikus tévhit. A természetre nem a harmónia jellemző, hanem a kegyetlenség. Egy állatban nincs belső mérő, hogy most ezt a másik fajt már nem kellene annyira pusztítanom, mert kihal, és akkor mi lesz? Egy állatot a másik faj – sokszor agresszív – védekezése tartja vissza attól, hogy kipusztítsa a másikat.

  18. Nihil szerint:

    Egyébként – és ez már tudom, hogy off – de bizonyos szempontból az állatokban is van valami, ami vissza tartja őket az agressziótól.
    Ezt hívhatjuk óvatosságnak vagy félelemnek, ahogy tetszik, de ha két fél le találja gyengíteni magát egy küzdelemben, akkor röhögve nyer egy harmadik, nekik – vagy akár az egyedüli vesztesnek – nem marad már annyi ereje/erejük.
    Ezért is van az egyébként, hogy amikor egy állat vadászik, lesből támad, hogy minimális küzdelemmel legyen övé a préda, ha viszont magát vagy a területét vagy a kölykeit védi, akkor durvábbnak mutatja magát, mint amilyen – mert így is minimalizálja a küzdelmet.

  19. DBL szerint:

    @Nihil…
    Látom lassan összeáll a kép… :)
    Az embert leszámítva, az egresszív viselkedésnek jól értelmezhető célja van. Nem örömteli, de szükséges. Viszont a mi emberi agresszivitásunk túl azon, hogy szintén nem örömteli, még szükségtelen is lehetne, ha tudnánk, mire vagyunk képesek. Nos, nem is tudjuk.
    Ezt pedig megfelelően nagyképű, szakzsargonként ható és idegesítően tudományos megfogalmazás szerint: identifikációs útvesztés… :)

  20. Nihil szerint:

    DBL: “Látom lassan összeáll a kép…”
    Köszi a buksisimit.
    Csak azt felejted el, hogy ez bizony más jószágoknál is előfordul – azoknál, akiknek nincs természetes ellensége az adott területen. Sokan a dodómadarat például egy ártatlan áldozatnak képzelik el, holott a korabeli feljegyzések szerint egy ritka agresszív jószág volt – holott nem volt természetes ellensége azon a szigeten.
    De említhetném a patkányokat, akik képesek nekiugrani a társuknak, mert a területüket féltik, akkor is, ha esetleg lenne ott kaja a másiknak is.
    Vagy a menyéteket, akik élvezetből ölnek.
    “Viszont a mi emberi agresszivitásunk túl azon, hogy szintén nem örömteli, még szükségtelen is lehetne, ha tudnánk, mire vagyunk képesek. Nos, nem is tudjuk.”
    Mert ez nem igaz minden jószágra a Földön, azok alapján, amit fentebb leírtam? Hagyjuk már a fenébe ezt az “ember a teremtés sárkányfogveteménye” maszlagot, mert azon kívül, hogy egyoldalúan álszent, még csak nem is igaz.
    A Mátrix ideje alatt még menő lehetett az, hogy az ember olyan, mint egy vírus, csak itt azt felejtették el a tisztelt készítők, hogy pl. a különböző rovarok is a “csontig lerágom, aztán továbbállok, majd újranő” taktikát választják.
    De más jószágok is hajlamosak letarolni maguk körül a földet, aztán továbbállnak.
    Nem mondom, biztosan valahol ad egy kis felsőbbrendűségi érzést az, ha folyamatosan és megállás nélkül megállapítjuk, mekkora szardarab az ember, és kesergünk azon, hogy nincs kiút. Csak ez éppenséggel nem vezet sehova.

  21. Nihil szerint:

    Arról nem is beszélve, hogy az ember nagyobb eséllyel képes valódi erőszak nélkül megoldani a konfliktusokat, mint általában az állatok.
    Ugyanis az az emberre is igaz, hogy a félelem vagy az óvatosság visszatartja őt, mert nem akar energiát – és egészséget – pazarolni.
    Sőt, általában van annyi előrelátás benne, hogy másét se akarja.
    Az megint más kérdés, hogy nálunk is vannak selejtesebb emberek, de ez előfordul máshol is.
    (És pl. az a csimpánzoknál vagy a hangyáknál is előfordul, hogy folyamatosan háborút viselnek a másik fajtájukba tartozó csoport ellen.)

  22. DBL szerint:

    Nihil…nem szoktam kérdezni, mert egy vita szellemiségének nem része a következő. Ha gondolod, nem válaszolsz. Hány éves vagy? :)

  23. Nihil szerint:

    Szerintem sem az. Ha tapasztalat kérdése, akkor az utóbbi időben éppen elég szart nyeltem, hogy kiábránduljak az egész emberiségből (itt nem a tinigondokról beszélek, azon már rég túlvagyok, hanem komolyakról, amiket az ember megtart magának).
    Mégsem teszem, mert azért szerencsére pozitív példákat is látok magam körül, és ezeket tartom szem előtt, tűnjenek bármilyen aprónak. Igyekszem ezekhez tartani magam, és nem vekengeni, mint most.
    Mégis, olykor azt látom, hogy nálam idősebbek jót mosolyognak, hogy majd fogok még szart nyelni. Kösz. Csak ha mondjuk eleget nyeltem, és némit visszaadok direkt ezeknek az embereknek, akkor meredt szemmel bámulnak, meglepetten, esetleg bőszen bólogatnak, hogy “lám, erről beszélnek, de lesz még!” Köszi, pont ezt kellett hallanom.
    És lám, igyekeztem neked megadni a tiszeteletet, nem ebben a stílusban kezdtem a válaszadást, azt meg eszemben sem volt felhozni soha, hogy ki-mennyi idős – és ezt olyan srácoktól sem kérdezem meg, akiken látszik, hogy tizenévesek.)
    Persze ez nem része a témának, csak hamár így szóba került…
    …és ezzel inkább le is zárnám, mert nem célom flémelni. Sőt, éppen ezért inkább kerülök minden ehhez hasonló témát.
    Ehhez sem szóltam volna hozzá, ha nem azt láttam volna – és persze lehet, hogy ez az én saram – minden egyes hozzászólásodban, hogy idejössz, joviálisan atyáskodó mosollyal megsimogatod a fejünket, “hogy majd meglátjuk, mekkora szar az ember, minden szempontból”. Bocs, nem célom személyeskedni, de akkor is ez érződik számomra, akaratodtól függetlenül. Eszmét sem tudok veled rendesen cserélni, mert úgy érzem, úgyis az a lényeg, hogy te többet láttál, és neked van igazad. Lám, most se válaszoltál a példáimra, inkább egy ilyen jellegű kérdést tettél fel. (És az is fura volt számomra, hogy a totalitárius három cikknél végig mosolyogva feltételezted mindenkiről, hogy szentül hiszi, az emberi gonoszság a XX. századból fakad – holott nem erről van szó, a “totalitárius” kifejezés viszont akkor is ebből a századból származik.)
    De elég is: zárszónak legyen annyi, hogy sikeresen meggyőztél, hogy menthetetlen az emberiség. Nem tudom, ez miért jó bárkinek, mert építőjellegű ezügyben nem hangzott el, de ez van.
    Félreértés elkerülése végett! Nincs harag, nincs rosszérzés, mindössze egy múló frusztráció, amit most kiírtam magamból. Nincs rossz véleményem rólad sem, csak a hozzászólásaidon érzem azt, amit írtam. (Amúgy hamár kor, egy hatvan éves ismerősöm mondta, hogy a netes közegben írt hozzászólásai nem úgy sikerülnek, ahogy szeretné, pedig kimondottan okos, művelt emberről van szó.)
    Szóval, semmi gond, csak egyszerűen nem tudom hovatenni a hozzászólásaidat, és félek, ez így marad a jövőben is, ezért is írtam ki ezt magamból. Ez az értetlenség lehet azért, mert fiatal vagyok, vagy a bőrszínem, a vallásom, esetleg a nemi orientálódásom miatt, ne adj Isten a tengeri malacomtól kaptam el. Könnyen előfordulhat, hogy a hiba teljes mértékben az én készülékemben van – mentségemre szóljon, hogy selejtes faj tagjának születtem!

  24. DBL szerint:

    Először annyit, hogy semmilyen atyáskodás nem volt szándékomban. Nincs is jogom hozzá, és nem is szeretem.

    Akkor nézzük mire vártál választ…

    “Arról nem is beszélve, hogy az ember nagyobb eséllyel képes valódi erőszak nélkül megoldani a konfliktusokat, mint általában az állatok.”

    Erre mit válaszolhattam volna?

  25. Nihil szerint:

    Egy ember képes megbeszélni a problémáit. Ha állatok lettünk volna, egymásnak ugrunk, Isten igazából, foggal-körömmel.
    De igazából nem vártam erre választ, mert azt nem csikarhatom ki – csak a fenti kérdést sem, akkor már inkább ellenpéldákat a jószágok terén, de ezt nem azért mondom, hogy most akkor erre kötelezzelek! :)
    Elhiszem, hogy nem állt szándékodban atyáskodni, és én láttam bele – azért ezt inkább kiírtam magamból, mégha nem is állt szándékomban flémelni. Így legalább akkor megbeszélhettük. :)
    Akárhogy is, a net világában előfordul az, hogy félreértjük egymást, mert hiányoznak az olyan általános kommunikáció segítő dolgok, mint a mimika, a gesztikuláció vagy a hanghordozás.
    De akkor a nagy dolgokról röviden írnék még, aztán leszállnék róluk! Van az a feladvány, hogy mi történik, amikor a megállíthatatlan erő és az elmozdíthatatlan tárgy találkozik – amire a legfrappánsabb válasz az volt, hogy kezet ráznak. Én ugyan nem szeretem a naiv, optimista, “minden ember alapból jó” hozzáállást sem – de rá kellett jönnöm, hogy pl. azok az írók sem fognak meg, akik azt vallják, hogy az élet szar, az emberek pedig gonoszok – szemben azokkal az írókkal, akik azt mondják, az élet nehéz, az emberek pedig gyarlók.
    És ide szeretném idézni Sir Terry Pratchettől és Neil Gaimantől egy bekezdést az Elveszett próféciákból:
    “Talán segít megérteni az emberi viselkedést, ha tisztázzuk, hogy a történelem legnagyobb diadalai és tragédiái nem annak köszönhetőek, hogy az ember alapjában jó, vagy alapjában rossz természetű, hanem annak, hogy alapjában ember.”
    (Horváth Norbert fordítása)

  26. DBL szerint:

    @Nihil…
    Fenti mondataid is azt mutatják, milyen jó fej, jól gondolkodó ember vagy… :)
    Amit kiírtál magadból, az pedig kemény, de tisztességes válasz volt,tehát ez is OK.

    Visszatérve témánkra még egy kicsit. Természetesen igaz, amit idéztél Gaimantól és Prachettől.
    Amikor nekem bajom van velünk emberekkel, akkor nem is az egyedi, emberi kapcsolataim, értelmezésem alapján élezem ki ennyire a következtetéseimet.
    Sok remek embert ismerek, akik pontosan azért jók, mert a fajra jellemző ambivalens kondíciók ellenére jól tudnak cselekedni más emberekért.
    A bajom az egységes, komplex emberi civilizáció és kultúra mikéntjével van….nálam.
    Abban nem látom azt az irányt, ami igazán kiemelne bennünket az élővilág átlagából.
    Ha valóban el akarjuk érni, amit megfogalmazunk magunkról és lehetőségeinkről, akkor ennél sokkal több kell, mint amire jelenleg képesek vagyunk. Itt nem az intelligenciára gondolok. Nagyon úgy néz ki, az nem elég az igazi fejlődéshez. Kell valami más, valami többlet még, ami átlendít bennünket a jelenlegi holtponton.
    Én személy szerint tartom azt a, amit fentebb írtam:
    “A civilizáció az agresszív ösztönt kordában kell, hogy tartsa, illetve olyan célokat és viselkedésformákat kell képeznie, amelyek az egyént jó irányba terelve emésztik fel az agressziót teremtő erőket.”

    Barátsággal:
    DBL

  27. FZsu szerint:

    Meglepődtem, micsoda vita bontakozott ki az agresszióról, ami tényleg nem éppen a legsúlyozottabb mondata volt a kommentemnek.
    Szerintem az erőszakosságnál sokkal gátlóbb tulajdonságai az emberek nagy részének: kicsinyesség, lustaság, fölösleges mértékű egoizmus, szűklátókörűség, hasadtság /”racionális” ész és érzelmek/ösztönök összhangjának totális hiánya/.

    A többség láthatóan a következőkre vágyik: munka, amibe nem kell belepusztulni, de megfizetik, viszonylagos egzisztenciális biztonság, a szórakozás és/vagy művelődés lehetősége, jelentéktelen kis titkai és méltósága megőrzése, időnként saját fontosságáról/okosságáról való meggyőződés, és olyan közösség, amely vele hasonló stílust/divatot/értékrendet képvisel. A többi csak színezés.

    Ha ezek az igények nincsenek kielégítve, a civilizált ember előbb fordul aljassághoz és kerülőutakhoz, mint nyílt agresszióhoz. A valódi összecsapásoknál meg általában vannak jól meghatározott célokkal rendelkező egyének, akik az olajat öntik a tűzre és bizonyos mederbe terelik a többség elégedetlenségének erejét. De az ilyen helyzeteknél is, legyen az háború, polgárháború, bandaháború, akármi, az emberek nagyrésze igyekszik visszatérni a nyugalmi állapothoz, a legkisebb energiaszintre való törekvéshez.

    `Ha elgondolkodsz, egy emberi tevékenység sem különbözik nagyon az állatokétól. A legfejlettebb technológia is csak legfeljebb a szupercsimpánz-szintre emel minket. Igazából a különbség Platón vagy Nietzsche, és egy átlagos ember között nagyobb, mint a különbség az ember és a majom között. Az igazi lélek birodalmát, az igazi művészt, szentet, filozófust ritkán érik el. Miért van ilyen kevés? A világtörténelem és evolúció miért nem előrehaladás, miért inkább a sok nulla elérése? Nem fejlődtek ki nagy értékek. Esküszöm, a görögök 3000 évvel ezelőtt ugyanilyen fejlettek voltak, mint mi! Mik akadályozzák meg az embert, hogy a valós lehetőségeit elérje?
    A válasz egy másik kérdésben van… Melyik a legáltalánosabb emberi jellemző? A félelem, vagy a lustaság?`
    /Waking Life, 2001/

  28. Nihil szerint:

    “Ha ezek az igények nincsenek kielégítve, a civilizált ember előbb fordul aljassághoz és kerülőutakhoz, mint nyílt agresszióhoz.”

    Igen, ez igaz, ráadásul az aljasság az agressziónál is egy veszélyesebb és visszataszítóbb jelenség.

    Ráadásul ez alkat kérdése is – sok olyan aljas embert ismerek közvetetten vagy közvetlenül, aki egész jó körülmények között él, mégis, gyakran rúgja ki mások alól a lábukat vagy él vissza a bizalmukkal. Elvégre “neki nagyobb szüksége van heti három egzotikus masszázsra, mint másoknak fedélre a fejük felett”. De vannak olyan emberek is, akik féltik a pozíciójukat, és azért csesznek ki másokkal, hogy azok hátrányosabb helyzetben legyenek, és ne veszélyeztessék őket.

    És az első mondathoz visszatérve, ha egy olyan embert lincselnek meg, aki kiforgatott másokat a vagyonukból, nos, “megoldás vagy sem”, nem tudjuk elítélni a jelenséget (ala Mario és a varázsló, anyone?). Mondjuk ez nem gyakori, de nem is példátlan jelenség.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

 


Keresés az oldalon