Kazuo Ishigurónak, a Napok romjai című remekmű szerzőjének új könyve egy olyan alternatív valóságba kalauzol el minket, ahol a második világháború utáni robbanásszerű tudományos fejlődésnek köszönhetően a szervátültetés sürgető és nehezen megoldható kérdésére választ találtak. Direkt nem írtam, hogy a válasz egyszerű és minden további morális probléma nélkül való. Ugyanakkor évtizedekig a társadalom nem tudott vagy inkább nem akart tudomást venni róla, honnan származnak az életmentő szervek.

„De mire az embereket foglalkoztatni kezdték a… diákok, mire végre elgondolkoztak azon, hogyan nőtök fel, és helyes volt-e egyáltalán létrehozni benneteket, nos akkor már késő volt. (…) Hogyan is kérhetnénk a világtól, amely már hozzászokott, hogy a rák gyógyítható, hogyan kérhetnénk egy ilyen világtól, hogy mondjon le a gyógyulásról, térjen vissza a régi, keserves időkbe?”

Főszereplőink, Kathy, Tommy és Ruth gyermekkorának helyszíne Hailsham magániskolája, és a többi hasonló nevelőközpont gyermekei a társadalom szemében nem emberek. Donorok. Adományozható szerveik gazdatestei; a feladatuk, hogy egészségesek legyenek mindaddig, míg rájuk nem kerül a sor. A hailshami diákok azonban rendkívüli helyzetben vannak a többi hasonló intézetben nevelkedőkhöz képest, mert egy olyan mozgalom tartja fenn az iskolát, amelynek tagjai a lehető legjobb körülményeket, ebben a helyzetben a lehető legideálisabb gyermekkort igyekeznek biztosítani a gyerekeknek. Kiváló nevelést kapnak, biztatják őket, hogy bontakoztassák ki művészeti és egyéb képességeiket, gyönyörű környezetben, jó körülmények között cseperednek.

Mégsem más ez tulajdonképpen, mintha a levágásra nevelt állatot luxusakolban dédelgetnék. De ne legyünk ilyen szigorúak. A nevelők mindent megtesznek, hogy a gyerekeket felkészítsék a rájuk váró „feladatra”, ugyanakkor még ők, akik minden nap velük élnek, érintkeznek, sem képesek nagyobb erőfeszítés nélkül valódi emberi lényekként gondolni rájuk. A felkészítésük emiatt meglehetősen felemás. Donor-létük természetes a hailshamieknek, bár valódi körvonalai nincsenek számukra, miből is áll maga az adományozás. Ezt csak később, gondviselőként tapasztalják meg, amikor az iskolából kikerülve, fiatal felnőttként saját adományozásaik előtt korábbi diáktársaikat, más iskolák növendékeit gyámolítják, segítik át őket az első, második, harmadik szervátültetésükön. Itt szembesülnek először létezésük valódi céljával, de még ekkor is valami különös távolságtartással kezelik a helyzetet. Míg az olvasóban egyre nő a közömbösségük, nem emberi reakcióik miatt érzett szorongás, ellenérzés, ők úgy haladnak előre – bár meg-megbotolva – az előre kijelölt úton, mintha nem is létezne más.

Kathy H., a visszaemlékező hailshami növendék közvetlenül az első adományozása előtt idézi fel gyermekkorát, barátságát Ruth-szal és Tommyval. Egy pillanatig sem merül fel benne, hogy ne az adományozás legyen a végső cél, az utolsó állomás. Még akkor sem, amikor Tommyval kérvényezik a „halasztást”. Csak néhány évet próbálnak meg szerezni, mielőtt bevégeznék, de az sem töri meg őket különösebben, amikor kudarcot vallanak.

Még ha az anekdotázásból, a memoár jellegből elsőre nem is következtetnénk, a történetszövés rendkívül feszes, a szavak egyszerűségükben, mezítelen erejükben többet mondanak, mint bármilyen kifacsart, túlkomplikált verbális támadás képes lenne rá. Egyes történeteknek pont erre van szükségük, és a Ne engedj el… ilyen.

Engem könyvek esetén könnyebb lenyűgözni a nyelvi egyszerűséggel, mint a különféle írói bravúrokkal, kifacsart szójátékokkal, csillogó-villogó intelligenciával. Pláne egy vaskosabb könyvnél, hiszen őszintén: ki bír minden idegszálával folyamatosan összpontosítani arra a rengeteg zseniális sziporkára 400-500 oldalon keresztül? Természetesen nagyon szeretem az ilyesmit is, de azt hiszem, a kedvenc olvasmányaim mégiscsak „egyszerűbb lelkek”. Ezek alapján pedig Kazuo Ishiguro, ez a származását nézve japán, írói munkásságát és életét tekintve viszont ízig-vérig angol szerző igazán kedvem szerint való író.

Ugyanakkor pont ez az idegenség, a történet és a stílus megfoghatatlansága az, amiért az olvasó nem tudja hová tenni a Ne engedj el…-t. Nehéz közel éreznünk magunkat a főhősökhöz, beleképzelnünk magunkat a helyzetükbe, hiszen annyira távol áll tőlünk az a fajta gondolkodás, saját életünk és céljaink megítélése, attól, amit Hailshamben neveltek beléjük életük első napjaitól fogva. Mégis, ha mélyen magunkba nézünk, taníthat nekünk valamit Kathy H. bizarrul távolságtartó hangneme: türelmet. Ha levetkőzzük ambíciózus, önző XXI. századi énünket, ha magunk mögé dobjuk családi kapcsolatainkat, a szerelemről formált sokszor irreális álmainkat, ott találjuk magunkat, ahol Kathy a regény végén. Az elkerülhetetlen beteljesedés felé haladó megállíthatatlan utazáson, ahol csak gondolataink és emlékeink szegődnek mellénk útitársként.

További információk:

A Time magazin által az évtized legjobb angol nyelvű regényének kikiáltott Ne engedj el…-ből Mark Romanek rendezett megkapó szépségű filmet, Keira Knightley, Andrew Garfield és Carey Mulligan főszereplésével. Kazuo Ishiguro csakúgy, mint a Napok romjai filmváltozatánál, ennél az alkotásnál is közreműködött forgatókönyvíróként, így biztosítva a regény hangulatának átmentését a mozivászonra.

Gyalai Zsófia

Science Caffe

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 5 hozzászólás.

  1. zagrosz szerint:

    A regényt nem olvastam, viszont amikor Brandon Hackett az évértékelőjében olyan jókat írt róla, megnéztem a belőle készült filmet, ami számomra nagyon nagy csalódás volt. Tehát az alább elhangzó kifogásaim a filmen alapulnak, de ahogy nézem az ismertetőt, jórészt a könyvre is megállhatják a helyüket. A hozzászólás többi része enyhén spoileres.

    Mivel az alapszituációt az első percekben megismerjük, a film többi része kvázi annak bemutatása, milyen nyugalommal viselik el áldozatszerepüket a karakterek, ez azonban nem volt elég számomra, hogy végig fenntartsa az érdeklődésemet. Nem elsősorban a minimális cselekmény miatt (a Man from Earth-et nagyon szerettem), hanem mert a film lényegében semmilyen tekintetben (pl. érzelmek) nem mutat számottevő fejlődést a kezdőszituációhoz képest. Egy két óráig tartó pillanatfelvétel.

    Számomra teljesen hiteltelen volt az, ahogy a szereplők belenyugodtak sorsukba. Bár az ismertetőben szó van egyfajta más gondolkodásmódról, a XXI. századi önzés ledobásáról, de számomra a filmből egyértelműen az jött le, hogy bár Hailshamban beléjük nevelték azt, hogy az adományozás milyen nemes, és fontos a társadalom számára, a szereplők gondolkodásmódja alapvetően nem más, mint egy „normális” emberé. Élni akarnak (mi másért terjengene a legenda, és keresnék annyian a halasztás lehetőségét?), mégis fenntartás nélkül elfogadják azt, hogy meg kell halniuk, mert helyes a társadalomnak. Nem próbálnak meg elmenekülni, megdönteni a rendszert, nem kezdenek az igazságtalanságra válaszul „értelmetlen” ámokfutásba. És itt nem arról van szó, hogy hiányzik belőlük a XXI. század önzése, ezek alapvető emberi válaszreakciók lennének, amiknek a világból eredően igenis létezniük kellene. Ráadásul nem csak a látott szereplők, hanem valószínűleg senki sem szegül szembe sorsának, mert ha lett volna valaha ellenállásra példa, nyilván nem engednék a szereplőket szabadon császkálni.

    A halasztás lehetősége. Tisztában vagyok vele, hogy végül csak egy pletykának bizonyult (hála az égnek!), de már a felvetése is felért egy arculcsapással. Micsoda groteszk, szadista dolog lenne az, hogy a „vágóállataink” számára lehetővé teszünk bizonyos feltételek mellett rövid késleltetést, de (!) nem mondjuk el nekik! Inkább állítsunk fel egy feladványt (rajzok), és aki össze tudja rakni a pletykákból és a jelekből a kirakósdarabokat, az élhet még egy kicsit, a többi pedig hadd hulljon! Én fellélegeztem, mikor kiderült, hogy az egész csak kacsa.

    A többlépcsős adományozás. Na, ez tényleg a szadizmus tetőfoka (és mint ilyen, ellentmond a felvázolt világnak). Ha már eljutnak odáig a pontig, hogy az áldozataik szerveit elkezdik leszüretelni, miért nem végzik el egyszerre és minél fájdalommentesebben? Nem, az sokkal jobb, hogy hagyják még a delikvenst egy kis időre fél vesével – fél tüdővel árnyékéletet élve szenvedni, rákölteni egy vagon pénzt az ideiglenes rehabilitációjukra (amit költhetnének műszervek fejlesztésére, példának okáért?), csak hogy pár hónap múlva visszaküldjék a kés alá. Az egész történetben valahogy benne volt, hogy ez egy kényszerű ár, amit meg kell fizetni a jólétért, de megpróbálunk, amit lehet, addig megadni az áldozatoknak, erre itt van ez a brutális, szándékos kegyetlenség…

    Végül nem tudok elmenni amellett, hogy összevessem a Never let me go-t a teljesen azonos kérdést boncolgató Szigettel. A győztes egyértelmű, és nem azért, mert látványos jelenetek vannak benne, még csak nem is azért, mert van normális cselekménye, hanem mert emberközelibb és hitelesebb.

  2. hackett szerint:

    zagrosz:
    Egy szépirodalmi regény alapján készült művészfilmet egy Michael Bay által rendezett blockbusterrel összevetni nem érdemes.:)

    A Szigetben lett volna potenciál, ha 1. nem Bay rendezi, 2. kap normális forgatókönyvírókat, 3. kevesebb budgetet. Így egy giccses, szájbarágós, közhelyes, harsány izé lett belőle.

    A Ne engedj el! egészen más, se nem akciódús, se nem izgalmas, egyszerűen csak csendesen drámai, ahogy a donor gyerekek a neveltetés révén ennyire elfogadóvá válnak. Logikát feszegető kérdéseim nekem is voltak a film megnézése után, de koránt sem annyi, mint a Szigetnél, azt pedig erősen vitatnám, hogy a Sziget emberibb, emberközelibb lenne.
    (De ez csak az én véleményem.)

  3. adamsky szerint:

    Esküdni mernék, hogy erről Hanna már írt ide tavaly ismertetőt, de most sehol nem találom.

  4. rorimack szerint:

    http://www.endless.hu/kazuo-ishiguro-never-let-me-go

    Itt írt róla. (Illetve ez is már újraközlés, a magyar kiadás kapcsán.)

  5. adamsky szerint:

    Ja igen, köszi.
    Tehetek én arról, hogy ilyen sok igényes SF irodalmi portál van? 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon